Avagy: a helyzet, amibõl jól nem lehet kijönni.
Már kikapcsoltam a gépet, mert -fogalmam sincs, melyik csatornán- elkezdõdött egy film, ami odaragasztott a tévé elé. Elõbb a címét sem tudtam, csak néztem a láthatóan majd' tébolyult nõt, és a magas, deli legény nyomozót...
/Kép forrása ehun ni/
És ott ragadtam, pedig a film nemhogy jó nem volt, még igazán nézhetõnek sem nevezném -Julianne Moore és Samuel L. Jackson ellenére sem-, de a felfestett életkép, komolyan elindította agyam helyén a kerekeket.
Ami nyilvánvalóan az egyetlen célja is e remekmûnek. (Na, nem az én agytevékenyésgem mozdulásra bírása, hanem temérdek felvethetõ kérdésekbõl ezt az egyet pedzi, ráadásul kicsit sem finom eszközökkel.)
Adva van egy nõ, New Jersey egy afroamerikaiak lakta negyedében, ki ott is él -az ott ritka többségiek egyikeként-, egy óvodában dolgozik, ahová naná, az õ egyetlen fiát kivéve csak afroamerikai gyerekek járnak. Szeretik. Õt is és a fiát is.
Befogadta a közösség, illetve része annak, hiszen mindig is együtt éltek.
Aztán egy nap bejelenti a rendõrségen, hogy ellopták az autóját, miközben a fia benne ült a kocsiban.
Egy szóke, nagyon fehér, kékszemû törékeny nõ, aki keresi a gyermekét.
Egy nagydarab, magas, szakállas, szúrós szemû afroamerikai férfi, a nyomozó, aki keresi a fehér nõ gyermekét, s felveszi a személyleírást a férfiról, aki a nõ szerint elvitte a kocsit, benne a kisfiúval.
Egy kapucnis, fekete fiatalról.
Nem lehet. Ebbõl a helyzetbõl nem lehet jól kijönni.
Egyik félnek sem.
Sõt, a közösségnek sem.