Úgy döntöttem, itt a tavasz, annak ellenére, hogy vasárnapra havazást mondanak.
Tehát véget ért Am/, a mi kutyánk subázási évadja. Mert télvíz idején nem kockáztatom, hogy megfázzon (jól van, lehet engem letyúkanyózni, de akkor is, na), így csak a tavasz ígéretekor szoktam megkérni Kláráékat, hogy fürdessék meg õt, és szabadítsák ki az eltelt hónapok alatt növesztett télikabátból.
Ennek szellemében tehát tegnap reggel jött is Klári, én meg persze elfelejtettem és hálóingben, égnek álló hajjal, beragadt szemekkel próbáltam menteni a menthetõt, de már ismer, úgyhogy csak mosolyogva átvette a láthatóan boldog csomagot (ki az áramerõsség mértékegységének nevét viseli) és már mentek is.
Nos, telt a nap, ahogy telnie kellett, jó hír -a lehetséges, de így elkerült rosszal szembeállítva, idõben késleltetett zabszem effektus, meg ami csak ilyenkor szóba jöhet-, kenyérsütés barátnõnek -ki az imént említett nagyon nem mellékes esmény vasárnapi rokonát mondta el, mely a térkének hozzám közelebb esõ részén, velük, néhány napja esett meg-, így már valóban felmerül bennem a kérdés, hogy hol a búbánatban bújkál az a bizonyos jó év, amit beígértek a csillagok, meg tökömtuggya ...tán kvzacc állásából...
Ám vissza a kutyafájához...
Este már 7 óra is elmúlt, mikor eszembe jutott, hogy túl nagy nyugi van a házban... vajon mitõl?! Így szinte azonnal (csak cirka 3, mély töprengéssel töltött perccel késõbb) beugrott, hogy ajjajjj! minden kutyákok legkutyábbika, a két hülye kutya eggyégyúrt példánya, a mi hõn szeretett Am/unk még nem ért haza! Persze, hívtam rögtön õket -naná, elmondtam, hogy csak most vettem észre, hogy nem is van ott a lábam alatt a kuty... ehhh...-, már éppen indultak is ide.
Szóval, az este már abban a kerékvágásban telt, amit megszoktunk, és korán aludni is szándékoztam (olvasom az új Stephen King könyvet, Duma Key címmel, egy cikk errõl), így már 11 körül éjszakát rendeltem el.
Csakhogy Am/, kinek bundája köbö a címben jelzett mértékben lett kurtább, az ottani folytatás szellemében is viselkedett.
Elõbb -néhány röpke órán át- szteppelt a parkettán, az ágyam alatt, s ezzel gyakorlatilag kivitelezhetetlenné tette az alvást. Majd, mikor ráripakodtam, ugyan egyhelyben maradt, de akkor meg a szintén ott- az ágyam alatt- tartott bõröndöket igyekezett átrendezni. (Gondolom, csak ágyazott magának rajtuk, de az is lehet, hogy valami eszébe jutott s nem tûrt halasztást annak ellenõrzése, hogy valóban ott meg is találja majd azt.... ehhhh...)
Mikor cérnám már nagyon cafatokban látszott lengedezni, hát fogtam minden kutyákok legkutyábbikát és kitessékeltem a szobámból, abban bízva, hogy a ház közös helyiségeiben majd noooormális kutya lesz (ott legalább nincs parketta). Ahhhha... Nem is értem magam, hogy miképp juthatott eszembe ez a minden valóságot nélkülözõ feltételezés, hogy nyugtom lesz onnantól. Pusztán annyi változott csak, hogy -a szeles idõre való tekintettel, csípõim jelezték, a maguk csendes de ellentmondást nem tûrõ módján, hogy két mankót szeretnének a kezembe adni- a szokásosnál is lassabban s nehézkesebben közlekedtem, mégis cirka óránként négyszer-ötször ki kellett szaladgálnom a konyhába, hogy ellenõrizzem éppen mivel csörömpöl édes, okos(nak hitt), csinosra fazonírozott ebünk. Nos, mikor, mivel. Ehhh... mindig, mindennel...
Mikor aztán Berta elment suliba (fél 8 magasságában) végre lenyugodott, én pedig tudtam aludni úgy egy órát.
Am/ öregszik. Én is. De én azért remélem, ha fodrásznál járok, utána nem feltétlenül fekszem fel az ebõdlõasztalra!