A másik mese, amire az elõzményben utaltam az a szoba, illetve apartman akadálymentessége.
Egészen pontosan akadálymentetlensége.
A hotel pazar, a személyzet készséges, kedves, minden szeszélyünket boldogan, zokszó nélkül teljesítették -például egy szavunkba került s kaptunk lábost, evõeszközt-, sõt, mikor anno telefonon lefoglaltam a szállást s mondtam, hogy roki vagyok, így akadálymentes szobát kérek, fennakadás nélkül történt a csere, mert a superior delux szoba nem az, így egy ennek megfelelõ apartmant kaptunk, s ebbe érkeztünk is tegnap.
Íme, a hattal kevesebb mint bond, dzsémszbond...
A hotel bejárata.
Hmmm... ugye? S ami kimaradt, az a golfszimulátor, ez engem nagyon izgatott ahányszor csak elmentünk az irányító tábla mellett....
A szobában nemhogy kivetnivalót nem találtam, de kifejezetten tetszett -Ildike azért persze nem volt rest s rögvest közölte, oktalanság ott lennie a tv-nek ahol van, mert a böhömnyi képet kellene a tv-vel összecserélni, mert az úgy lenne csak jó...-, s mivel a konyha részben snájdig bárszékek is vannak -a benti alacsony fotelok nekem nem jók, mert macerás vagyok, ugye-, így tényleg tökéletesnek tûnt. Az ágy kicsit emelt magasságú, így azzal sem volt gond, sõt -bár itt is bejátszik Ildike, s ebben egyet is kellett értsek vele, szimpla inkvizíciós keménységû matrac és nem is létezõ vastagságú párna volt-, s egyáltalán kellemes, gyönyörû színekkel játszó, pihenésre invitáló hely.
Íme, ehhez kértük a felszerelést, melyet a cinosz_recepciósz_fijú meg is szerzett nekünk.
Tehát az apartman -ahogy mondtam is már- tökéletes volt, s délután csak annyi macerát találtam benne, hogy a fürdõszobában a wc kifejezetten alacsony.
Hiszti, hiszti, tudom. Ne kelljen megtudni annak, aki ezt kekeckedésnek érzi, hogy mennyire életbevágóan fontos részlet ez!
Ráadásul az egyetlen kapaszkodó -mely lehajtható, de közvetlenül a fal mellett ugyan minek az...- nem képes kiegyenlíteni az alacsonyság okozta küzdelmet, mellyel a használat jár, s továbbmegyek, a képen is látszik, egy beugróban van a szaniter, így kerekesszékkel nem megközelíthetõ.
A padlószintre levitt, így tökéletesen akadály_mentes zuhanyzó remek. Ám egyetlen kapaszkodó sincs sehol, pedig ha lenne, akkor nem lenne életveszélyes -de minimum szaltómortáleveszélyes- a dizájnos, ám nem fix, így meglehetõsen billegális -de legalább van, ugye- zuhanyozószék. Tehát ugyan akadály_mentes, de nem akadálymentes.
Ottlétem rövid tartama alatt kétszer zuhanyoztam -erre még visszatérek a következõ posztban- s mindkétszer heveny halálfélelmem volt. Na jó, persze, a meghalás mint opció nem, de egy taknyolás a kövön, majd rohammentõ, ortopédia és protézis helyreigazító mûtét, vagy csavarok helyrerakása, netán lemez eltörés lábszárban s az ezzel járó macerák nagyon is felmerültek lelki szemeim elõtt, mert olyan ez a fürdõszoba, hogy látszatra akadálymentes, de max libáért vett rehabmérnöki diplomával szignált engedéllyel épült.
Kijelentkezésünkkor a recepción megkérdeztem, hogy a vendégkönyvet elolvassa-e valaha valaki, vagy mondjam-e el inkább a hasfájásom. A hölgyek -ahogy mindig is- kedvesen, készségesen válaszolták, hogy persze, írjam, elolvassák, de ha gondom van, mondjam is a dolgot. Nos, kivonatosan, tehát nem konkrétumokba bocsátkozva elmondtam a dolgot, s a következõ választ kaptam:
- De jó, hogy mondja! Még nem volt mozgássérült vendégünk, és kifejezetten örülünk a jelzésnek! Továbbadjuk az illetékesnek és kijavítjuk a hibákat!
Ez nagyon jólesett és az kifejezetten, hogy nem kekeckedésnek vették a dolgot, s most az imént, e-mail-ben meg is írtam a -részletesebben kifejtett- tapasztalataim ez ügyben.
Möglássuk.
Hazafelé nagyon klappolt minden, így nem is volt 4 óra az üt, mint a villám, itthon is voltunk.
Még a buszmegállóból -mely nem 100 méterre volt a hoteltól...- ismét kísérletet tettem a Fellegvár lefotózására...
...illetve a Duna túlpartján nagymarosi látkép, ahol gyönyörûen sütött a nap.
Ja, tegnap a norminak is fárasztó gyalogtúra után -mivel bírtam megint a 10% agyamnak megfelelõen pakolni s elindulni egy azaz 1 darab árva fájdalomcsillapító nélkül- a recepción kértem s kaptam is két szem Algoflexet. Életmentõ volt, mert ugyan teljesen elnyomni nem tudta, de legalább a kisugárzó fájdalmat visszaûzte soron következõ protézisra ácsingózó csípõmbe...
Szóval, ennyi volt. s azért írtam az elején, hogy tán befejezem a krónikát, mert a levél elment, melyben méltatás mellett az akadálymentesítésrõl kotyogok kicsit, s ha erre bármi válasz lesz, azt persze jegyzem majd.
Köszönöm, Zsuzska!
S nem kevésbé Ildike, mert ahogy mondtam, halovány fogalmam sincs, ha Õ nem, akkor ki jött volna el velem.