@kissy_t

==== 3. HAZATÉRÉS ====

Artudetu: én például tegnap már beszedtem egy karót
CCCP: Karót rögtön sulikezdés után? Ez gáz.
Artudetu: aha, kémiából, nem tudtam a kovás kötéseket
Mercy: Az kovalens, nem kovás. Amúgy nem bonyolult.
Artudetu: lehet, hogy neked nem
Mercy: Mindjárt keresek egy linket, ahol elmagyarázzák.
CCCP: nekem is?
Artudetu: gondolod, hogy egyszemélyes linket talál?

Kissy mosolygott és visszaváltott a privát ablakra, ahol Martin éppen hallgatott, nyilván a linket keresi. Az ő nickje mostanában a Mercy, de több más nicket is használ, mint mindannyian. A privátban viszont mindenki a rendes nevén fut, mármint ahogy a csapatban szólítják, Martin, Kissy stb. Éppen Chantal vitte a szót, Nimbynek magyarázott egy filmről.
Csengettek. Mohi jött meg, hozott egy kazal levelet meg szórólapot, a postásuk már neki is odaadja Chatonék postáját, úgy megszokta, hogy idejár. Ők hamarabb jöttek meg a nyaralásból, mint a többiek, két hétig ketten voltak egymásnak Mohival, suli se volt, Mohi itt ült reggeltől estig. Néha itt is aludt, otthon igazán nem hiányolják. Amióta suli van, azóta persze csak délután jöhet, és korábban is kell hazamennie, hogy idejében ágyba kerüljön.
Átnézte a postát, aztán átvette a telefont, amit Mohi olyan automatikusan nyújtott oda neki, mint egy műtőasszisztens a szikét.
– Szia, anya. Jött egy anyag Donatitól, egy levél a GCS nevű valamitől és egy… várj csak, valami ügyvédi irodától. Jó, mindjárt.
Fölbontotta a levelet, Mohi kezébe nyomva a mobilt.
– Jó napot, madame Chaton, itt Mohi! – szólalt meg a kislány vidám hangja, míg ő átfutotta a levelet. – Köszönöm, jól. És ön? Akkor jó. Nem tudom, csak most jöttem. Viszlát! – adta vissza, látva, hogy Kissy végzett az olvasással.
– Szóval a Guibourg-ügy. Azt mondják, be fognak perelni titeket.
– Ne aggódj – érkezett valahonnan Argenteuil környékéről anya hangja. – Ilyen pereket havonta kapunk. A felét megnyerjük, abból telik a másik felére… Még valami?
– Semmi, anya. Ne feledd a hétvégét.
– Semmi szín alatt. Szia!
– Szia – felelte Kissy, letette és megkereste Mohit, aki éppen a háta mögött guggolt és Macskát simogatta. Kissy sóhajtott. Macska az egész világon összesen két emberrel volt hajlandó szorosabb kapcsolatot kötni, Mohival és Pivel. Mohit még csak érti, ő a legkisebb, tehát ő látszik a legveszélytelenebbnek – Macskának nincsenek részletes információi –, de hogy miért pont Pi, az rejtély. Mindenki mástól csak nagy kegyesen eltűri, hogy foglalkozzon vele, tőle, Kissytől is. Az egész állatka csak negyven deka, de már kialakult világképe van arról, hogy ő a teremtés középpontja.
– Jól van – mondta Mohi, és fölkelt. Macska sértődötten nézett utánuk, ahogy bementek a szobába. Nem szerette, ha nem vele foglalkoznak.
Augusztus végén érkezett egy kis dobozban, Niala külön ezért repülőre ült, hogy elhozza. Megígértem, mondta, és átnyújtotta a lyukacsos tetejű dobozt. Kissy kinyitotta, s az első dolog, amit látott, egy kék szempár riadt tekintete volt. Aztán a szemekhez tartozó hófehér kiscicát is látta már, amint egy piros bársonypárnán fekszik és alighanem azt találgatja, merre meneküljön.
Azóta sokat nőtt az önbizalma. Megtanulta, hogy ezek a magasra nőtt kétlábúak csak arra valók, hogy kiszolgálják őt. Eltűri a simogatásukat, kivéve Nimbyét, de csak Mohit és Pit tünteti ki barátságával. Nimbyt valószínűleg mindörökre elátkozta. Három nappal ezelőtt a fiú éppen programozott, amikor Macska végigsétált az asztalon és habozás nélkül át akart baktatni a billentyűzeten. Nimby szó nélkül odanyúlt, megfogta Macska grabancát, a válla fölött áthajította az állatot és dolgozott tovább. Macska éktelen sivalkodással landolt Kissy ágyán, aztán esze nélkül menekült ki a konyhába.
Akkor kicsit összevesztek Nimbyvel. Chantallal versenyt szidalmazták, Nimby is visszakiabált mindenfélét. Aztán egyszer csak fülrepesztő dörej reszkettette meg a levegőt, s a beállott nagy csendben Mohi, két tenyere között egy szakadt papírzacskóval, alaposan lehordta mindhármukat. A híres nagy shindyvadászok, mondta, az egyik elhajít egy védtelen kölyökmacskát, a másik képes nekimenni a barátjának egy szőrpamacs miatt. Hát nem értitek, kérdezte, hogy ha éket tudnak verni közénk, akkor félig már legyőztek minket?!
Ezen kicsit meghökkentek. Nimby azt mondta:
– Éket közénk? A macskák? Hát mik vagyunk mi, kisegerek?
Erre elnevették magukat és kibékültek. Legalábbis ők hárman. Macska azóta se bocsátott meg Nimbynek, pedig másnap hozott egy nagy csomaggal a kedvenc bébi-macskakajájából, és elhozta neki DVD-n a //Macskák// musicalt, még rá is írta: Macskának szeretettel Nimbytől. De úgy látszik, Macska nem szereti a zenét, egyáltalán nem figyelt rá, pedig föltették neki.
Tíz perccel később befutott Martin, akinek elmesélték a történteket, s ő kijelentette, hogy Mohinak igaza van, senkinek se szabad hagyni, hogy éket verjen közéjük, még egy macskának se, viszont nem is szabad dobálni a macskákat. S azt tanácsolta nekik, vegyenek példát Stuart Little-ről, kisegér létére milyen jól kijön a macskákkal.
Ez három napja volt – azóta előfordult már egynéhányszor, hogy kisegereknek szólították egymást. S éppen ez adott egy ötletet Kissynek.

Mindig máshogy alakult, hogy kik vannak éppen Kissynél, akinek a szobája afféle főhadiszállássá kezdett előlépni, és kik maradnak otthon. Ma például Nimby azért nem jött el, mert fizika volt az utolsó órájuk, és segített elpakolni a kísérleti fölszerelést, így viszont már nem ért volna ide a haditanácsra. Chantal viszont vele jött haza, Mohival együtt hárman vannak. Niala, Martin, Nimby és Pi otthon van, Angélique Pinél – még mindig nem élnek együtt, de sok időt tölt nála –, Blanche és Georges persze dolgozik. Őket a munkájuk miatt kültagnak választották, vagyis nem vesznek részt a felkészülésben, de tudnak mindenről és számít a véleményük. Ange néni is kültag, elvégre részt vett az első bevetésükön, és amikor Kissy hazajött Angliából, fölkereste otthon és töviről hegyire elmesélte neki a beaulieu-i nyaralást, Hendriksent, Mohi sérülését, mindent. Ange néninek nagyon tetszett az elbeszélés, a hegyen történtekre pedig azt mondta, nagyon óvatosnak kell lenniük, ezek gátlástalan alakok. Kissy figyelmeztette, hogy ellentmondásba keveredett önmagával: még a Nimbyéknél tartott összejövetelen elemezték a shindyk lélektanát, s akkor mondta Ange néni, hogy ezek az emberek túlságosan gátlásosak, nem mernek közeledni a nőkhöz, nem tudnak rendes kapcsolatot felépíteni – úgyhogy erőszakkal szerzik meg, amit akarnak, mégpedig gyerekektől, mert azokat könnyebb legyűrni.
– Igazad van – mondta Ange néni, kortyolva egyet a teájából –, és mégsincsen igazad. Vegyük a ti Sylvie-teket. Nem csodálkoznék, ha a pszichiátriai elemzés azt mutatná ki, hogy soha nem tudott normálisan közeledni a saját korosztályába tartozó nőkhöz, már az iskolában is gátlásos volt, félénk, lelkileg beteges. De ez nem jelenti azt, hogy ha rajtakapják egy olyan bűnön, amit a társadalom a legsúlyosabb megvetéssel büntet, hosszú börtönévek várnak rá satöbbi, akkor nem fog mindent megtenni a menekülés akármilyen halvány esélyéért. Akár gyilkol is, csak ezt megússza.
Kissy elgondolkodva bólintott. Lenyelte a süteményt, aztán azt mondta:
– Vagyis azt mondja, hogy az emberünk ebben a szituációban nem normális.
– Hát persze hogy nem – felelte Ange néni határozottan. – Már eleve sem volt az, de csapdába ejtve végképp elveszíti az eszét.
Ezeket az Ange nénivel folytatott „stratégiai megbeszéléseket” mindig magnóra vették, mert később is tanulságosak lehetnek. Amikor lejátszotta ezt a részt a csapatnak, Martin azt mondta:
– Tanulmányoznunk kellene a shindyk lelkivilágát. Pi, te végül is pszichológus leszel, biztos tanultatok ilyesmiről.
Pi hallgatott, látszott rajta, hogy nincs ínyére a téma. Aztán némi unszolásra csak kibökte.
– Hogy őszinte legyek, nem rajongok a gondolatért, hogy szörnyetegek lelkivilágát tanulmányozzátok.
– De hülye vagy! – robbant ki Mohiból, megelőzve a többiek hasonló értelmű, csak talán finomabban megfogalmazott válaszát. – Ha nem készülünk föl ellenük alaposan, akkor lehet, hogy sokkal közelebbről fogjuk megismerni a lelkivilágukat, mint ahogy szeretnénk, nem gondolod?!

Kissy végignézett a chatszobákra nyitott ablakokon, aztán visszafordult a másik géphez, amin a négy webkamera képét látta. A bal felső sarokban Pi és Angélique, mellettük Niala; Pi alatt Martin, a negyedik sarokban Nimby. Ma ő az elnök.
– Hölgyeim és uraim – szólalt meg Nimby –, miután mind együtt vagyunk, talán elkezdhetnénk. Ha nem bánjátok, én kérek szót először.
Nem bánták. Általában Nimby kapott szót először, most rajta múlik minden. Azt állította, hogy ki tud dolgozni egy algoritmust, ami képes kiszűrni a shindygyanús kommunikációt, számos különféle, konfigurálható paraméter alapján. Ezt már Beaulieu-ben elkezdte tervezni. Most röviden elmondta, hogy tegnap óta milyen problémákat oldott meg. Ez a rész általában még neki, Kissynek is jócskán okozott megértési nehézségeket, pedig állandóan tanul, már rengeteget tud a programozásról.
– Ne feledjétek – mondta Nimby –, hogy az alapelvünk az időben és térben független kiértékelés. Ma úgy döntöttem, hogy alapértelmezésnek fogjuk tekinteni egy ID-süti meglétét a kliensgépeken; ezt a host fogja leosztani. Minden más megoldás megbízhatatlan. Egyszerűen a host nem fogja megengedni a belépést anélkül, hogy engedélyeznék a sütik fogadását. A Cumulus minden ID-hez egy akkumulációs file-t rendel, ahol a már tárgyaltak szerint naplóz.
Kissy nagy örömmel állapította meg, hogy ezúttal Nimby minden szavát érti és tökéletesen tudja követni. Az algoritmust Nimby Cumulusnak nevezte el, mert ez a szó összegyűlést jelent, ahogy a kliensekről gyűjtik majd az adatokat, és ez egy viharfelhőfajtának is a neve – vagyis rokona Nimbynek.
– Bocs, de én nem voltam itt a múltkor – kért szót Angélique. – Mit naplóz a program?
– Különböző pontértékeket. Mondok egy példát. Ha azt mondod egy chatszobában, hogy találkozzunk a Louvre előtt, akkor a csalogatási faktorod megnövekszik. Mondjuk egy centishindyvel. Ha teszel valamilyen utalást a szexre, akkor már, teszem azt, öt decishindyvel megugrik a libidófaktorod. De nyilvántartjuk azt is, hogy a nick mit mondott magáról, nagy vonalakban, persze. Ha megmondod, hogy milyen nemű vagy korú vagy, följegyezzük. Ha olyat mondasz, ami nem stimmel össze a korábban mondott koroddal vagy nemeddel, esetleg azzal, hogy hol laksz, akkor a hazugságfaktorodat növeljük, mondjuk egy decishindyvel. És így tovább. A különböző pontértékekből kiszámítunk egy főértéket, ami megmondja, hogy mennyire vagy gyanús. Ha ez az érték megközelíti az egy shindyt, akkor riasztunk.
– Világos – nevetett Angélique.
– Akkor jó. Én egyelőre befejeztem – mondta Nimby.
Martin kért szót. – Emlékeztek, valamelyik nap arról beszéltünk, hogy jó lenne megtanulnunk a morzeábécét. – Bólogattak, mindenki emlékezett. – Azóta sokat gondolkodtam ezen, és az jutott eszembe, hogy talán mégse a rendes morze lenne jó, inkább egy saját, titkos rendszert látnék jónak. Azt a shindyk nem tudják kihallgatni.
– És ha segítséget kell kérni valakitől? – kérdezte Chantal.
– Pont morzéval?
– Értem – mondta Nimby mint elnök. – És gondolom, te már ki is dolgoztál valami effélét.
Martin mosolygott és bólintott.
– Igen. Csináltam egy próbaverziót, mindjárt szétküldöm.
Pár pillanat múlva ott volt a táblázat, szép ízlésesen, táblázatkezelőben készíthette, aztán csinált róla egy képernyőfotót.
@gifc[jerrymorze]
– Ez persze csak vázlat – mondta. – Nagyjából fontossági sorrendben adtam jelentést a kódoknak. Amint látjátok, legfeljebb négy jellel minden betűt le lehetett írni, és még maradt is négy kódom. Ebből egy a kérdőjel, mert nem mindegy, hogy kérdezünk valamit vagy állítunk, egy a felkiáltójel, ami figyelmeztetésre lehet jó, egy azt jelzi, hogy szám következik, egy pedig bármi egyéb célra használható.
Megállapodtak benne, hogy tanulmányozni fogják; aztán Kissy kért szót.
– Gyerekek… támadt nekem egy ötletem. Jó ideje próbálunk nevet találni a szervezetünknek, de nem sikerült. Azt hiszem, én most kigondoltam egyet. – Végigpillantott az arcokon, aztán határozottabban folytatta. – Az elmúlt három napban szokásunkká vált, hogy kisegereknek szólítsuk egymást. Azt találtam ki, hogy használjuk ezt megszólításnak. Ugyanis kicsik vagyunk, gyerekek, akik nagyobbak ellen harcolnak. Az ellenségeink fizikai veszélyt jelentenek ránk nézve, épp csak meg nem esznek minket, mint a macskák az egereket. De veszélyesek.
Többen bólogattak.
– És ebből lett a név is – folytatta. – Arról már beszéltünk, hogy jobb, ha van egy rövidebb név, amiből nem tudni, hogy mit csinálunk, és csak a teljes nevünk szóljon a tevékenységünkről. Ezért rövidebb névnek, ha már egyszer kisegerek vagyunk, a leghíresebb egér nevét választottam: JERRY ALAPÍTVÁNY.
Csend lett, a csapat elgondolkodva ízlelgette a nevet.
– Ebből tényleg nem lehet tudni, mivel foglalkozunk – mondta Pi.
Csakugyan ez volt az egyik cél. Azt akarták, hogy az alapítvány nevében bemutatkozhassanak anélkül, hogy föl kellene fedniük annak célját. Majd csak ott, ahol kell.
– Azt javaslom – mondta Niala –, holnap tartsunk szavazást a névről.
– Csak holnap? – kérdezte Mohi.
– Igen. Nem kell elhamarkodottan kialakítani a véleményünket.
– Rendben – mondta Nimby. – Ellenvetés van? – Nem volt. – Akkor hát holnap szavazunk róla.

Másnap a csapat nyílt szavazással, egyhangúlag elfogadta Kissy ötletét. Harmadnapra már logójuk is volt, de annak is vártak egy napot a megszavazásával. Nimby írta föl nagy Arial betűkkel a FONDATION JERRY feliratot, s a két O betűnek nagy kerek egérfüleket rajzolt. A másik változatban, ami nem mindenütt szerepel majd, a felirat alatt kisebb betűkkel ez áll: //Az internetező gyerekek biztonságáért.//
Amióta hazatértek a nyaralásból, minden kedden és pénteken kiutaztak Nimbyékhez és ott aludtak, hogy másnap reggel kezdhessék az edzést. Egész nap dolgoztak, estére alig álltak a lábukon, de muszáj mindent beleadni, amíg jó az idő. Mohi a tanára, Takada-szenszej segítségével állította össze az edzéstervet, és irgalmatlanul meghajszolta őket.
– Ez jó volt – mondta például Kissy egyik ütésére –, csak az a baj vele, hogy elég nagy a shindy fölhergelésére, de túl kicsi a kiiktatására. Rád ront és szétmorzsol!
– Akkor morzsolt Kissy leszek – lihegte ő.
– Úgy van! – vágta rá Mohi, azzal megpördült és gyomorszájon ütötte a mögötte álló Pit, az utolsó pillanatban fékezve le az erejét. A férfi így is fölnyögött. – Megérdemelted! – ripakodott rá a lány. – Hányszor mondjam még, hogy mindig legyetek résen?!
Lássuk, te betartod-e a saját követelményeidet, gondolta Kissy, és a lehető legnagyobb sebességgel lecsapott Mohi lapockájára. A fehér trikó az utolsó ezredmásodpercben eltűnt előle, ő pedig hatalmasat csattant a puha matracon.
– Jól vagy? – hallott egy hangot a feje fölött.
– A… azt hiszem…
– Akkor jó. Klassz ütés volt, sokkal gyorsabb vagy, mint egy hete. De csigalassú vagy ahhoz képest, amilyen egy hónap múlva leszel.
Kissy kóvályogva föltápászkodott, azon gondolkodva, hogy ez most szidalom volt-e vagy bók.
Nem volt egyforma a teljesítményük. Angélique és Nimby számítottak a leggyengébbeknek, őket Mohi sose szidta, mindig csak bátorította, és minden héten elmondta, hogy az edzőterem nem minden, éles helyzetben az ember sokkal többre képes. Niala, Pi és ő valamivel jobbak voltak, de pont egymás ellentétei: ők ketten Pivel nagyokat ütöttek, de nem elég gyorsan, Niala viszont nagyon gyors volt, de nem elég erős.
Martin kezdettől fogva vezette a rangsort, egyszerűen senki nem vehette föl vele a versenyt, kivéve persze Mohit. Gyorsak, pontosak és nagyon erősek voltak az ütései és rúgásai, valósággal fogyasztotta a házilag gyártott shindybabákat, úgyhogy néhány edzésnap után vettek egy rendes bokszzsákot.
A nagy meglepetés Chantal volt, aki a negyedik edzésnapon kirántotta mesterük alól a lábát. Mohi-szenszej, ahogy egy ideje becézték, éppen a //behódoltatás// nevű akciót gyakorolta Nialával; ezt a támadásfajtát néhány igencsak szabadszájú elnevezés után keresztelték el behódoltatásnak, mert ha a rúgás talál és a kívánt hatást éri el, akkor a pasi térdre rogy, mint hódoló alattvaló a király előtt. Ennek gyakorlásához eleinte Angélique-et és Pit használták céltáblaként; melltől térdig egy kemény szivacstáblát szíjaztak magukra, úgy rugdalták őket. Angélique-et hasba kellett rúgni, hiszen ő kisebb, mint egy férfi, a szükséges magasságban neki a hasa van. Később aztán a bokszzsákon jelölték be a magassági szinteket.
Amikor Chantal kirántotta Mohi lábát, még nem volt meg a bokszzsák, Angélique volt a szivacs mögött. Niala gondosan kiszámított mozdulattal megrúgta combmagasságban.
– Följebb – intette Mohi. – Nem tettél kárt a shindyben.
Niala megint megpördült és olyan lendületes rúgást adott le tíz centivel Angélique mellé, hogy Martin kapta el egy méterrel a lány mögött. Óriásit nevettek, de közben Mohi egyszer csak kiáltott egyet és elterült. A csapat megdöbbenve elhallgatott.
Mohi bambán nézett a fölötte álló Chantalra, aztán megkérdezte:
– Meg tudod ismételni?
– Amíg fekszel, nem – felelte a másik.
A kislány föltápászkodott, Chantal pedig többször megpróbálta kirántani a lábát, de így már nem sikerült, hisz résen volt.
– No nem baj – vigasztalta Mohi –, nem kis eredmény, hogy egyszer sikerült.
Chantal bólintott és gyomron ütötte. Mohinak csak félig sikerült hárítani az ütést, visszaütött, de a keze félrecsúszott Chantal karján.
Az ezután következő harcban Kissy és Niala Mohinak harminchét, Chantalnak tizenöt találatát számolták össze; a küzdelemnek, mint általában, az vetett véget, hogy a kezükre erősített szivacsok nem bírták a strapát.
Senki nem tudott ennyi találatot bevinni Mohinak. Chantalnak is csak egyszer sikerült, a „szenszej” kiismerte a taktikáját és legközelebb már máshogy védekezett, de ezentúl mindig kapott egypár ütést. Őket többieket Chantal ezentúl bármikor legyőzte, csak Martin tudott úgy-ahogy versenyre kelni vele. Mohi elmesélte a dolgot Takada-szenszejnek, aki azt mondta, megesik, hogy valaki egy ideig csak tanulgat, aztán hirtelen összeállnak neki a dolgok, és akkor derül ki, hogy mire képes.
Valóságos ellenféllel is összeakadtak – ámbár nem shindy volt.

Morgómedve már iskolaév elejétől érdeklődött a nagy terv iránt, amiben három tanulója is benne van. Elvégre volt némi szerepe a Sheila-ügyben, ha nem is közvetlenül. Ezen a szeptember végi napon Kissy éppen a legújabb fejleményeket mesélte neki, kifelé haladva az iskolaudvaron, amikor fölfigyeltek két gyerek hangos vitájára. Az egyik jóval nagyobb volt a másiknál, ami mindig felbőszítette az igazgatót, de amikor a nagyobbik fiú – Nimbyvel lehetett egyidős – lenyomta a kisebbet a földre, nem a nagydarab Mondiot ért oda elsőként, hanem Kissy. Megfogta a fiú vállát.
– Ereszd el!
A srác fölnézett rá és lerázta a kezét a válláról. Be akart pancsolni egyet a földre tepert kicsinek, de Kissy elkapta a karját.
– Au, ez fáj!
– Azt meghiszem – felelte Kissy, és hátracsavarta a kart. – Ereszd el a kissrácot, többször nem szólok!
Csak akkor engedte el a karját, amikor a srác talpra vergődött, a kiskölyök pedig kimászott alóla és elszelelt.
– Ezt megbánod! – sziszegte a fiú.
– De te is, Joachim! – dörrent a feje fölött egy jól ismert hang. – Holnap beszélni akarok a szüleiddel, tanítás után legyenek itt! És meg ne lássak ilyet még egyszer!
Félórával később Kissy lement pár dolgot bevásárolni, de a házuk kapujában megállította egy nagyfiú.
– Ugye te vagy Françoise Chaton?
Bólintott, összeráncolt homlokkal méregetve a srácot. Tizenhat-tizenhét éves lehetett, rókaképe volt és valami baljós az arcán.
– Beszélnem kell veled. Az öcsém azt mondja, hogy megverted az iskolaudvaron.
– Joachim?…
– Vagyis beismered. Akkor most egy kicsit megtanítalak rá, hogy milyen az, amikor a nagyobbak bántanak téged.
Kissy hamarjában nem tudta, mit feleljen erre a képtelenségre. Hiszen éppen Joachim volt az, aki… De mire idáig jutott a gondolatban, egy tenyér jelent meg az arca mellett. Az utolsó pillanatban rántotta el a fejét. Azonnal megjelent a másik oldalról a másik tenyér is, Kissy pedig hátralépett, hogy elkerülje. A háta beleütközött a falba.
A fiú harmadszor is pofon akarta ütni, de útját állta Kissy fölemelt karja. A másik oldalról is. Hüledezve bámult rá, nyilván tanakodott, hogy mit tegyen. Hasba kellene ütnie, gondolta Kissy, de úgyse tud, és ha megpróbálja, puhára verem. De ezeket nem mondta ki.
– Beszélhetnénk? – kérdezte halkan. A srác megnyalta az ajkát.
– Majd azt is fogunk – felelte, és hasba vágta őt. Hát rájött, mi a teendője, gondolta Kissy, miközben könnyedén hárított.
Ekkor nyílt a kapu, kirobbant rajta Chantal, azonnal ott termett a kamasz mögött és néhány ütést mért a hátára, nem nagyokat, de kellemetleneket, ahogy Mohi tanította. A fiú értetlenül megfordult, s abban a pillanatban egy megsemmisítő erejű rúgást kapott a gyomrába. Összegörnyedt, amire Chantal térddel orron rúgta, aztán kirántotta alóla a lábát. Joachim hatalmasat puffant az aszfalton és fekve maradt.
– Most pedig halljam, ki vagy és mit akarsz! Különben bántani foglak!
– Várj – állította meg Kissy. – Ez annak a Joachim nevű srácnak a bátyja, akit említettem.
– És mit akart?
– Hiányos a világképe. Öcsike elmesélte neki, hogy megfenyítettem, csak azt felejtette ki, hogy miért. – Kissy leguggolt a nyögdécselő kamasz mellé. – Figyelj, kisöreg. Az igazgatónk is ott volt, amikor az öcséd egy kiskölyökkel szemétkedett, és azt mondta, hogy holnap tanítás után várja a szüleiteket. Holnap este fölhívom az igazgatót és megkérdezem, ott voltak-e. Ha nem…
Elhallgatott. Az ismeretlen veszély sokkal félelmetesebb.
– Akkor mehetünk is – mondta Chantal, és belekarolt. – Elkísérlek, nehogy átess ezen a rakás szerencsétlenségen egy tucat tojással a kezedben.

Szeptember egyáltalán nem volt elég arra, hogy enyhüljön a viszony Macska és Nimby között. A fiú eleinte morgott a dologért, elvégre ő Macskának tulajdonképpen a keresztapja, mintha a névadás feljogosítaná arra, hogy hajigálja keresztlányát. Egy idő után Nimby vállat vont és keresztülnézett Macskán, aki ettől még jobban megsértődött.
Igen, Nimbynek jutott eszébe, hogy azt a technikát, amivel ők összeismerkedtek, angolul //chat//nek hívják, és ugyanúgy írják, mint franciául a macskát, csak máshogy ejtik. S ha nem ismerkednek meg, akkor Niala nyilván sose hoz macskakölyköt Kissynek. Így lett a neve Chat, amit eleinte angol módra //cset//nek ejtettek, később franciául //sá//nak, vagyis egyszerűen Macska lett a neve. Nimby kijelentette, hogy ennél logikusabb nevet aligha kaphatna, de nincs is köztük senki, aki több joggal tarthatna igényt erre a névre.
Október elejére Nimby elkészült az algoritmussal, és átadta a csapatnak megtekintésre. Egy terjedelmes Word-file volt, részletes magyarázatokkal, táblázatokkal, //pszeudokód//ban írt részletekkel – Kissy többhelyütt beleolvasott, és meg kellett állapítania, hogy csak nagy vonalakban érti, a fejtegetések jó része neki magas.
– Nekem is – felelte Pi, amikor ezt elmondta a haditanácsban, a dokumentum átvételét követő napon. – De bízom Nimby hozzáértésében. És most mi lesz?
– Most keresnünk kell egy programozót – válaszolt Nimby, ezúttal Kissy szobájából. – Én egymagam kevés vagyok hozzá, hogy ezt leprogramozzam. De tudom, hol kell keresni. A kérdés az, hogy mennyit tudunk rászánni a dologra.
Az ilyen kérdésekre sose volt válasz azonnal: mindenki megkérdezte a szüleit, még Pi és Angélique is, hisz nekik se volt saját keresetük, a családjuktól kapott pénzből fizették a tandíjat és a megélhetésüket.
Augusztus utolsó napján tartották meg a nagy szülőpuhító akciót. D’Aubissonék még előző nap iderepültek, Kissyék látták őket vendégül a hátsó szobában, másnap reggel kilenckor pedig összeült az egész csapat az összes érdekelttel a Star Étoile egyik különtermében.

Kissy végigtekintett a hosszú tárgyalóasztalon. A nyolc csapattag közül hatnak jelen volt mindkét szülője; Mohi egyiket se hozta, megbeszélték, hogy a Millet házaspár nem alkalmas ilyen dolgokra. Pinek csak az apja él, Toulonban, de eljött. Nem kizárólag ezért, más ügyei is voltak Párizsban; az volt a szervezés egyik szempontja, hogy a vidékieknek ne kelljen külön ezért a fővárosba jönniük. Angélique szüleinek is voltak más elintéznivalói.
Jelen volt természetesen Ange néni, jelen volt Mondiot, aki a tagok közül háromnak iskolaigazgatója, és meghívták, mivel kezdettől pártfogolta őket. És jelen volt, Georges szervezésének hála, egy monitor a Schneider házaspár arcával, akik kieli otthonukból vettek részt a konferencián.
Mint korelnök, Ange néni nyitotta meg a tanácskozást.
– Kicsit szokatlan számomra, hogy ilyen rendezvényen elnököljek – kezdte, végigpillantva az arcokon és belenézve a webkamerába is. – De gondolom, önök se gyakran vesznek részt ilyeneken. Arra gondoltam, megosztanám önökkel egy élményemet. A nevem Marie-Angèle Beaumont, és könyvtáros vagyok. Egy tavaszi délutánon bejött hozzám egy zaklatott kislány. Internetezni akart. Pár percig ült a gép előtt, aztán indulni készült, láthatóan elégedetlenül. Föltettem neki egy-két kérdést – s mondhatom, igencsak meglepett a válasza. Egy filmszínész arcát kereste, mégpedig azért, mert hasonlít arra a szemétládára, aki meg akarta erőszakolni. Nagyjából ezeket a szavakat használta. Elmesélte, hogy az interneten akadt össze a férfival, ő majd elmondja, milyen körülmények között.
Ange néni kis szünetet tartott, ismét végigtekintve az arcokon.
– A képet meg tudtam szerezni neki, ámbár végül nem is volt rá szükség. Tulajdonképpen nem is csináltam igazából semmi fontosat aznap. Ők viszont igen. Kinyomozták, hol lakik a férfi, odamentek és rendőrkézre adták. Ami azt illeti, először kórházba került… nem tudom, mindenki értesült-e róla, hogy szakavatott harcművész van a csapatban. Úgy látom, igen, akkor ezt nem is kell taglalnom.
Egy pillanatig csendben ült, összeszedte a gondolatait.
– Nem sokkal később – folytatta – kis barátnőm elmesélte, hogy elkaptak egy másik férfit is, aki ugyanazt a módszert használta, mint az első, de ez még nem követett el törvénybe ütközőt, így csak elijesztették. Nemrég pedig megtudtam, hogy nyári vakációjuk közben még ijesztőbb kalandjuk volt – igaz, ezúttal az internetnek nem volt szerepe a dologban, de barátaim ott szerzett tapasztalatainak igen.
Ange néni hangja ércesebbé, határozottabbá vált.
– Soha nem gondoltam, hogy az internet veszélyes hely lehet a gyerekek vagy bárki számára. Soha nem gondoltam, hogy vannak emberek, akik beteges céljaikat olyan eszközökkel akarják elérni, mint ezek az emberek. A gyerekek nyári kalandja pedig arra figyelmeztet, hogy a gonosztevők mindenhol felbukkanhatnak, még a legszebb helyeken is.
Kissy csak sokkal később értette meg, mit jelentett ekkor Mohi szomorú sóhaja. Ő azt hitte, a Sylvie miatt elszenvedett kellemetlenségek emléke okozta. Pedig Mohi „a legszebb helyek” miatt sóhajtott. Neki Beaulieu volt a legszebb hely a világon, de ekkor már több hete búcsút kellett vennie tőle. Ekkorra már – amit Kissy csak sokkal később tudott meg – Mohiban elhalványultak a rossz emlékek, az agyrázkódás, a fájdalom, az egyhetes fekvés. Már csak a töméntelen gyönyörűség számított, amit Beaulieu jelentett neki.
– Így tehát – fejezte be beszédét Ange néni – meggyőződésemmé vált, hogy az ilyen bűnözők ellen harcolni kell, éspedig olyanoknak, mint ezek a gyerekek, akik nem munkaköri kötelességből teszik, hanem elhivatottságból. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Átadta a webkamerát Kissynek, ahogy megbeszélték.
– Mint bizonyára tudják, én vagyok az a lány, akiről madame Beaumont, illetve Ange néni beszélt. Előkészítettünk az önök számára egy kis demonstrációt. Az a laptop – intett Nimby felé – rádiós kapcsolattal csatlakozik az internetre, s a képet arra a falra is kivetítjük. Schneider úrék közvetlenül látni fogják a képernyőjükön. Kezdődjék a demonstráció, amit Nimby, azaz Antoine Blanchard fog tartani.
Továbbadta a kamerát.
– Hölgyeim és uraim – kezdte a fiú –, az imént beléptem a Kölyökklubba. – Beszéd közben bekapcsolta a kivetítőt, a Skype-ot is átállította a böngészőablakra, így mindenki láthatta a Kölyökklub egyik nyilvános chatszobáját. – Ez egy népszerű hely a gyerekek körében, naponta több ezer gyerek lép be az ország minden tájáról, de külföldről is. Beszélgetnek, játszanak, még az is előfordul, hogy segítenek egymásnak a tanulásban. Mi itt ismerkedtünk össze egymással – mutatott körbe a csapaton. – Egymással és még valakivel, aki most nem lehet köztünk, mert letartóztatták, amint Ange néni már említette. Érdemes figyelni a beszélgetést.
A kivetítőn kristálytisztán olvasható volt minden.

Lexi: helló
wbush: na én mentem sziasztok
//wbush kilépett.//
Angora: én Créteilben vagyok és te?
Luke: Én Pontoise-ban.
Angora: az jó messze van!

– Mint látják – mondta Nimby –, mindenki csak egy maga választotta becenéven szerepel, amit angolul nicknek hívunk. Gyanítom, hogy wbush, aki az imént távozott, az amerikai elnök tiszteletére vette föl a nickjét. De nem hiszem, hogy ő lett volna… nem nézem ki Bush elnökből, hogy tud franciául… – Derültség hullámzott át a termen. – Éppen egy olyan pillanatban sikerült idelátogatnunk, amikor ketten arról beszélnek, hogy hol laknak. Ez nagyon veszélyes dolog, Kissy már megtapasztalta. Ha tudják rólunk, hol lakunk nagyjából, már könnyen kinyomozhatják, hol vagyunk pontosan. S ha ezt tudják, akkor el tudnak kapni minket és… a többit a fantáziájukra bízom.
Beszéd közben leírta: „sziasztok”, és lenyomta az Entert.

Fran: sziasztok
Angora: szia
Lexi: szia, Fran

– Engem jelen pillanatban Frannak hívnak – közölte Nimby. – Ez lehet François vagy Françoise, de persze az is lehet, hogy az igazi nevem egész más, mondjuk Antoine. – Derültség. – Nos, esetleg mondjunk valamit magunkról.

Fran: én Chartres-ban vagyok, és ti?

Amíg megjöttek a válaszok, Nimby összehúzott szemöldökkel végignézett a hallgatóságon.
– Nem tudom, feltűnt-e önöknek, de én //nem// vagyok Chartres-ban. Ez egyébként ellenőrizhető, és mi szúrópróbaszerűen ellenőriztük is, hogy hol vannak egyes beszélgetőpartnereink. – Átváltott egy másik ablakra, ahol néhány számot láttak. – Ez a statisztika jórészt még a nyaralás előtt készült, kisebb részben utána. Mint látják, ötven felhasználót ellenőriztünk azok közül, akik megmondták, hol vannak. Harmincheten csakugyan ott voltak. Hatan egy kisebb településen, de ahelyett a közeli nagyvárost nevezték meg – ezt nem tekintjük hazugságnak, az ismertebb hely nevét mondták. A maradék hét felhasználó egyértelműen hazudott. – Egy Google-térképet hívott elő, amin Franciaország északi része látszott. – Ők azok. Piros rajzszöggel jelöltük meg a helyeket, ahol állítólag voltak, és zölddel azokat, ahol valójában; az összetartozókat vonal köti össze. Amint látható, némelyikük száz-kétszáz kilométert is „vándorolt”. Folytasd, Kissy.
– Köszönöm, Nimby – mondta ő, maga elé igazítva a kamerát; Nimby most visszakapcsolta a Skype-ot arra. – Nem tudjuk, hogy ez a hét felhasználó miért hazudott. Lehet közöttük gyerek, aki azt játssza, hogy valahol máshol van. Lehet közte félreértés is: ha például most Jourdain úr ott beszélgetne a Kölyökklubon és megkérdeznék, hogy hol lakik, azt felelné, hogy Toulonban; mi pedig esetleg elkönyvelnénk, hogy hazudott, mert a netről kideríthető, hogy Párizsban van. Holott igazat mondana, tényleg Toulonban lakik, csak momentán nem ott van.
Pi apja komoly arccal bólogatott. Egész más volt az arca, mint a fiáé; Pi inkább az anyjára hasonlít.
– Nem a megfelelő kérdést tették föl – szólalt meg. – Ha azt kérdezték volna, hol tartózkodom, nem Toulont mondtam volna.
– Így van, köszönöm, uram. Nos, itt érkeztünk el mihozzánk. Niala?
Barátnője maga elé húzta a webkamerát és előbb Jourdain úrra, majd a Clément házaspárra, Angélique szüleire nézve belekezdett.
– Hazudni nem szép dolog, de nem törvényellenes. Az a szervezet, amit mi szeretnénk létrehozni, azzal foglalkozna, hogy a sok hazugság közül kikeresse azokat, amiket törvényellenes cél motivál: az a cél, hogy egy felnőtt a neten keresztül behálózzon egy gyereket, személyes találkozóra hívja valahová, aztán… amit akar. Nem könnyű kiszűrni az ilyeneket, de vannak elképzeléseink a feladat műszaki megoldására. Ezektől inkább megkímélnénk önöket. A mi várakozásunk szerinti forgatókönyv a következő. Egy kislány fagylaltozni hív egy másik kislányt a neten át, valahol egy sarkon találkoznak, s a kislány meglepve látja, hogy barátnőjének kétnapos borosta van az arcán. Ám amikor a kocsijába gyömöszöli őt, pont mint a kalandfilmekben, ott terem a felmentő sereg: egypár gyerek, akik megállítják ezt a borotválatlan leányzót, aki már csak a rabszállítóban kezd el gondolkodni arról, hogy hol rontotta el. A válasz, amire sosem fog rájönni: ott, hogy egyáltalán megpróbálta!

Ezzel a tanácskozással kezdődött az akkor még névtelen alapítvány igazi története. Kissy gyakran visszagondolt a Star Étoile-ban töltött két és fél órára. Mindenkinek jócskán voltak kérdései, madame Vaillant – Chantal anyja – leginkább a biztonságukért aggódott, Jourdain urat jogi kérdések foglalkoztatták, monsieur Rochefort, Martin apja pedig aziránt érdeklődött, hogy akarják elkülöníteni a shindyket a játékból hazudozó gyerekektől.
Mindenki kérdezett, de senki sem akadékoskodott, senki nem zárkózott el mereven a tervüktől. S egyetlen olyan kérdés sem volt, amire ne számítottak és föl ne készültek volna.
Néhányan felajánlást is tettek. Jourdain úr vállalta, hogy elintézi az alapítvány létrehozásával kapcsolatos jogi műveleteket; később ezt a feladatot átadta egy kollégájának, hogy ő maga így az alapítványtevők között szerepelhessen. Blanchard-ék átengedtek egy jókora részt a garázsukból, ahol ők két nap alatt kialakították az edzőtermüket. Schneiderék megígérték, hogy rendszeres pénzadományokkal segítik őket, amint megvan az alapítvány, hisz ez leírható az adóalapból.
Lesz egy kuratórium, ami majd ellenőrzi és irányítja őket; hogy ez pontosan mit jelent, azt még senki nem tudja, majd Jourdain úr vizsgálódásaiból kiderül. Az biztos, hogy a tagokat az alapítványtevők nevezik ki, és persze nem fognak idegeneket választani.
Persze az alapítványtevők mind felnőttek lesznek, a csapatból csak Pinek, Angélique-nek, a D’Aubisson házaspárnak és Ange néninek van joga ebben a minőségben szerepelni; ez kicsit zavarta is őket, de hát akármennyire az övék a mű, mégiscsak kiskorúak. Niala azt mondta, örülniük kell, hogy ilyen sok felnőttet találtak, aki egyetért velük és támogatja őket.
Szeptemberben még nem készültek el a papírok, Jourdain úr azt mondta, nem meri megígérni, hogy októberben meglesz az alapítványuk. Az alapítványtevők névsora is csak szeptember huszadikán állhatott össze; minden felnőtt aláírta, aki jelen volt a szállodában, még Schneiderék is. A lista családonként készült, minden család egyetlen összeggel járult hozzá.

//Beaumont: 500
Blanchard: 1000
Chaton: 2000
Clément: 1000
D’Aubisson–Claudel: 3000
Jourdain: 3000
Mondiot: 500
Rochefort: 2000
Schneider: 3000
Vaillant: 2000//

A Jerry Alapítvány kezdőtőkéje ilyenformán tizennyolcezer euró – nem sok, de mégis valami. De még legalább egy hónap, amíg elrendeződik az adminisztráció, addig nem nyúlhatnak hozzá.
Valahányszor kézbe vette az alapítvány iratait tartalmazó dossziét, Kissy feszélyezetten átlapozta azt a lapot, amin ez a lista volt, a bevezető szöveggel, a családnevekkel és az összegekkel, s alul a tizenkilenc aláírással. Az nem zavarta különösebben, hogy Chantal, Niala, Martin, Nimby és az ő aláírása nincsen ott. Aláírták helyettük a szüleik. Még Mohi aláírásának hiánya sem zavarta különösebben, bár őhelyette nem írt alá senki. De ez a papír mindig eszébe juttatta azt a szomorú arckifejezést, amit Mohin látott, amikor kiderült, hogy hiába bontaná fel a Schneider úrtól kapott és jó ideig a Kissynél tartott ruhái között heverő borítékot – egyszerűen nincs mód rá, hogy bekerüljön az alapítványtevők közé. A saját nevében nem szerepelhet, mert kiskorú. Szülei, akik képviselhetnék, nincsenek. Még ha bevonnák a Millet házaspárt, amit Mohi a legkevésbé sem akart, az se segítene, mert nevelőszülőkként nincs joguk Mohit ilyen ügyben képviselni. Legfeljebb a saját nevükben járulhatnának hozzá.
Mohi így nem bontotta fel a borítékot, amit apa végül bezárt az otthoni széfbe. Azt mondta Mohinak, nem kívánja tőle, hogy kinyissa, ha nem akarja, de értékes dolgok nem heverhetnek a szekrényben, ruhák között. Mohi válasszon: elviszi máshová, vagy berakják a páncélszekrénybe. Mohi gondolkodás nélkül ez utóbbit választotta, még meg is köszönte Chaton úrnak.
Pár nappal később Nimby azt mondta, amikor Mohi éppen nem volt jelen, hogy ő az első órában kinyitotta volna a borítékot, és egyáltalán nem érti Mohit. Két hónapja őrzi! Nem is kíváncsi rá, mennyi van benne?
Niala válaszolt neki, valami nagyon különös hangon. Mintha nem is önmaga lett volna.
– De – mondta –, hogyne lenne kíváncsi. De ha kinyitja, akkor az már csak pénz. Így, leragasztott borítékban… így valami egészen más.
Azzal Niala fölkelt és kiment Nimby szobájából. Kissy nem ment utána, tudta, miért megy. Sírni fog. Nialát az utóbbi időben gyakran rajtakapta, hogy sír, de hiába faggatta, nem volt hajlandó beszélni róla. Egyszer, egyetlenegyszer kitört és ennyit mondott:
– Kissy! Hagyj már, kérlek! Nem tudom, hogy mi bajom, illetve… illetve még azt se tudom, hogy tudom-e. De mielőtt kombinálni kezdenél, mindenki egészséges, anyáék házassága kitűnően működik, az anyagi helyzetünk rendben van, és továbbra is jól bírom a várakozást. Azt tudom, hogy mivel //nincs// baj. De hogy mivel van, az… az még nem állt össze… nem tudok semmit…
Kissy soha többé nem próbálta faggatni erről, mert ez után a kirohanás után Niala az ő ágyára borult és öt percig zokogott. Ez volt az első és egyetlen eset, hogy ennyire elveszítette az önuralmát. Máskor csak csendben ült, néha letörölt egy könnycseppet és nem lehetett a szavát venni.
Azt az egyet Kissy biztosan tudta, hogy Niala bánata valamiképpen összefügg Mohival, mert mindig ő váltotta ki belőle. De maga Mohi erről semmit sem tudhatott, Niala egyedül Kissy jelenlétében engedte el magát. Kissynek mindig eszébe jutott az az egyetlen eset, amikor az egész csapat tanúja lehetett a dolognak. Beaulieu-ben, Pi balesete után, amikor tudomást szerzett Mohi különleges emlékezőtehetségéről.
De Kissy mindig innen, az emlékezőtehetség felől közelítette meg ezt az esetet, ezért nem jött rá a magyarázatra. Csak később, a repülőn ülve értette meg, mennyire elrontották mindketten. Le kellett volna ülniük és töviről hegyire kielemezni Niala vívódását és az azt okozó érzéseket.
No meg Mohi érzéseit is. Kissy minden edzésnap előtt megfigyelte, mennyire örül Niala érkezésének, s hogy ezt minden erejével igyekszik titkolni. A Star Étoile-ban tartott tanácskozás előtt Mohi úgy segített Kissynek vendégfogadásra alkalmassá tenni a hátsó szobát, mint aki legalábbis az angol királynőt várja. Amíg D’Aubissonék itt voltak, mintha ők jelentették volna azt a szilárd pontot, ami körül Mohi világa forgott. Legalábbis Kissynek ez volt az érzése. Valami megmagyarázhatatlan hatodik érzék arra kényszerítette, hogy egész idő alatt figyelje ezt a négy embert, és világosan érezte, hogy valami van a levegőben. A tanácskozáson Mohi látszólag nem szentelt több figyelmet D’Aubissonéknak, mint bárki másnak, de Kissy úgy érezte, mintha Mohi egész idő alatt minden idegszálával őrájuk koncentrálna. Néha olyan volt, mintha valami furcsa teniszmérkőzést szemlélne. Valahányszor Blanche végigpillantott az egybegyűlteken, a tekintete egy pillanatra megállt Mohin. Valameddig nézte azt, aki éppen beszélt – ez sose Kissy volt, amikor ő beszélt, nem jutott ideje Blanche-t figyelni –, esetleg megállt a pillantása valakin, aki éppen csinált valamit, narancslét ivott vagy fészkelődött, aztán megpihent Mohin és tovább. Nemcsak Mohin, de őrajta többször, mint a többieken együttvéve.
Mohi szinte oda se nézett Blanche-ra és Georges-ra, csak amikor megszólaltak. Akkor feléjük fordult, s mintha magába szívta volna a látványukat, hogy aztán udvariasan a következő beszélőre fordítsa figyelmét, és mintha kényszerítette volna magát, hogy ne nézzen Blanche-ékra.
Igen, itt, a tanácskozáson Kissy, aki a kívülálló szemével többet meglátott, mint ők maguk, hozzájutott annyi információhoz, hogy a szálak egy részét elkezdhette volna felgombolyítani. Ám amint végül, utólag rájött, neki mindvégig hiányzott a szálak kezdete, a kiindulópont, ahonnan elindulhatott volna. Ezért legalább hárman kellettek volna, Mohi, Niala meg ő, hogy az egész kuszaságot kibogozhassák.
De ezt egész idő alatt senki sem ismerte föl.

Október elején őrült iramban kezdtek peregni az események.
Csütörtökön meglett a programozójuk, alig fél nap keresgélés után. Nimby találta egy programozástechnikai fórumon, Shreknek hívták és semmilyen technikai probléma nem hozta zavarba. Ezt nem ő állította, a korábbi munkáiból derült ki. Nimby megbeszélt vele egy skype-os konferenciát szombaton két órára.
Félórával azután, hogy a csapat szétszéledt a csütörtök esti beszélgetésből, hazaért apa és bejelentette: elkészült a C9-es projekt.
Kissyt általában nem érintette különösebben, ha apa befejezte egy munkáját. Azt se nagyon tudta, hogy melyik micsoda. Annyi volt a jelentőségük, hogy gratulálhatott apának, aki ilyenkor pár napig pihent, mielőtt belefogott volna a következő munkába.
Egy kivétel volt: a C9-es. Másfél éve dolgoztak rajta, vagy legalábbis apa azóta volt benne. Egy angol céggel együtt csinálták, Kissy ennek köszönhette, hogy Beaulieu után Londonba utazhatott. A C9-es nagy munka volt, ami Kissy számára azt jelentette, hogy nagy lesz a végén a jutalom. S még tavaly nyár elején megbeszélték, hogy ha elkészül a C9-es, akkor megveszik a házat.
Úgy három éve merült föl a gondolat, hogy igazából ház kellene, szép nagy ház, jó nagy kerttel. Eddig is volt már annyi a bankszámlán, hogy valami jó környéken megvehettek volna egy kis házat, vagy kevésbé jó környéken egy nagyobbat. De ők egyszerre akarták mindkettőt.
Amikor apa vacsoránál – együtt ettek mindhárman, ami nem volt mindennapos – bejelentette, hogy elkészült a C9-es, Kissynek azonnal a ház jutott eszébe, a házról pedig az, hogy… hogy ott lesz az alapítvány főhadiszállása!
Ezt meg is mondta.
– Nem bánom – mosolygott apa. – Addig is, amíg föl nem épül a saját felhőkarcolótok a Défense-negyedben, tarthatjátok nálunk a kémműholdjaitokat.
– Meg a karateedzéseket – tette hozzá anya. – De nem akarok megkötözött shindyt látni a szekrényben!
Kissyből kirobbant a nevetés, elképzelte, amint anya kinyitja a hátsó szoba nagy szekrényét, és kiesik belőle egypár gúzsba kötött shindy.
– Jól van – mondta. – Azokat majd bevisszük Ange nénihez, hogy föltegye őket a polcokra. Dumas, Voltaire, kötözött shindy, Sartre, Apollinaire, még egy kötözött shindy…
Persze költözni még nem most fognak, az is némi időbe telik, hogy apa megkapja a pénzt, no meg a házat is ki kell választani. Egyelőre keresgélni se nagyon tudnak, neki minden szabadidejét leköti a felkészülés, anya dolgozik, sőt apa is, még egy sereg elintéznivalója van a C9-es miatt.
Októberben már nemcsak verekedni fognak – ez nem karate, anya rosszul tudta, ez amolyan keveréke mindenféle küzdősportnak, az a lényeg, hogy győzzön az ember –; elég jó az idő még mindig, sajtozós napokat is tartanak. Az elsőt mindjárt szerdán rendezték, Kissyéknél kezdtek sajtozni és rengeteg kacskaringó után a Chaillot-palotánál lyukadtak ki, addigra kilógott a nyelvük. Mármint az ő csoportja, Martinnel, Chantallal és Angélique-kel. Piék a Quai Michelet-n fejezték be.
Az elnevezés ezúttal Chantal leleményét dicséri, neki jutott eszébe, hogy éppen olyanok, mint a kisegerek a labirintusban, aminek a végén tudvalevőleg sajtot kapnak. Ez így is volt, amikor leintettek egy-egy taxit és hazatértek, Kissy föltálalta nekik az előre elkészített sajttálat, Nimby még cincogott is, amikor hozzálátott.
A sajtozás voltaképpen utcai shindymegfigyelés, a Jerry-morze és az X-kód gyakorlásával egybekötve. Két csoportra oszlottak. A csoport egyik tagja kiválasztott egy járókelőt, ő lett a cica. Hogy ki a cica, azt csak X-kódban volt szabad közölni egymással, és ahogy a cica továbbhaladt, átlag félpercenként jelezték egymásnak az utca egyik oldaláról a másikra, hogy a cica éppen hol van, mintha a többiek nem tudnák. Egy-két sarok után új cicát választottak, nehogy valaki gyanút fogjon. Menet közben mindenféle egyebet is morzéztak egymásnak. Föltartott kézzel integettek, rövidebb-hosszabb mozdulatokkal; villámgyorsan belejöttek a dologba, percek után tökéletesen értették egymást. Persze előzőleg már mindenki alaposan megtanulta a Jerry-morzét, újságcikkeket írtak le benne, aztán kicserélték és el kellett olvasni. Kissy már álmából riasztva is bármit le tudott morzézni. -... . ..- ..- --, Kissy, ez az ő neve, de van jele X-kódban is, IK. Pi az IP, Angélique IA, s így tovább, mindenkinek az I és a nickje vagy neve kezdőbetűje. Nimby az IY lett, mert az IN-et átengedte Nialának. Martin az IM, úgyhogy Mohi az II-t kérte, mert ő a legkisebb és az I betű csak egy pont.
Az X-kódot Mohi és Nimby találta ki. A Jerry-morze rövidebb, mint a hagyományos, de még ezen is lehet rövidíteni, úgyhogy kitalálták a kétbetűs rövidítéseket. O-val kezdődnek a fontosabb tereptárgyak, autó, bicikli, fa, kapualj, lámpaoszlop, amikkel az utcán találkozni lehet. E-vel az irányok, de nem égtájak szerint, mert ki tudja azt, hogy egy adott pillanatban merre van észak, hanem úgy, hogy „nekem balra”, „neked jobbra”, „a hátad mögött”, ilyenek. A lehetséges kombinációknak még csak egy töredékét használták föl, de folyamatosan keresgélték az újabb lehetőségeket. Az X-kódnak az volt az előnye, hogy akár közönséges betűkkel is lehetett írni az üzenetet, kívülállók akkor sem érthették meg.
Vagy el lehetett mondani szóban. Csütörtök esti megbeszélésükön Nimby fölvetette a betűzőábécét, amivel a pilóták mondják a betűket, hogy egyértelmű legyen. India Alpha Echo Bravo Oscar Quebec India Whisky. Angélique háta mögött, a kapualjban van a shindy.
IW lett a shindy jele, mert az IS-et fönntartották arra az esetre, ha később lenne ilyen betűvel kezdődő kisegerük, az IX pedig annyit jelent, hogy „valaki”.
Újabb félórával később az életük kisiklott az eltervezett pályáról, olyan hirtelen, mint egy vasúti szerencsétlenség.

Tíz óra előtt két perccel Kissy Macskának magyarázta éppen, hogy a fotelek //nem// használhatók karomélesítésre, amikor megszólalt a mobil. Beszaladt a szobájába és fölvette, előtte szokás szerint rápillantott és kicsit meglepődött. Egy órája tették le a telefont, mi jutott még eszébe Pinek?
– Én – emelte a füléhez.
– Kissy, most indulunk hozzád, gyere le a ház elé! – Pi hangja nagyon komoly volt. – Mohi bajban van, azonnal megyünk hozzá.
– Világos – vágta rá, amire Pi azonnal letette.
Kissy fölkapta az övtáskáját és átvágtatott apához, aki a késő esti híreket nézte éppen. Anya a fürdőszobában volt. Kissy fölcsatolta a táskát, belesüllyesztette a telefont, és két szóban elmondta apának, mi történt.
Apa összehúzta a homlokát.
– Nem tartom jó ötletnek… mindegy, nem érdekes. Menj!
Kissy kivágódott a szobaajtón, Macskának odadobott egy „szia, cicus”-t, s leszáguldott az utcára. Tíz percbe beletelik az út akkor is, ha jók a forgalmi viszonyok, de nem tudta, hogy Pi még otthonról hívta vagy menet közben… de nem, jutott eszébe, amikor vezet, nem telefonál, kihangosító meg nincs a kocsiban.
Nem Pi vezetett. Ahogy a közelbe ért a Citroën, már látta, hogy Pi jobboldalt ül, tőle távolabb; a Szajna felől jöttek. Egy másik férfi ült a volánnál, idegen, de Kissytől emberevő óriás is lehetett volna, ha Mohi bajban van. Amint a kocsi lefékezett, fölrántotta az ajtót és beugrott hátra.
– Mehetünk – csapta be az ajtót. A kocsi megindult, tovább a Bois felé. – Mi történt Mohival?
– Kissy – felelte Pi –, ez itt Marcel, a bátyám. Marcel, ő Kissy.
– Ööö… jó estét.
– Szia – mondta Marcel, és kitette az indexet a de Gaulle felé. – Tegeződjünk, jó?
– Jó.
– Szóval az előbb fölhívott Mohi – mondta Pi –, hogy a nevelőapja leitta magát és rátámadt. Nem nagyon tudok részleteket, azt mondtam, hogy azonnal indulunk.
Kissynek görcsbe rándult a gyomra. Egy pillanatig csak bámulta Pit a tükörben, aztán előkapta a telefont.
– Itt vagyok – hallott egy riadt kis hangot.
– Mohi… úton vagyunk hozzád. Mi van veled?!
– Hát… megvagyok…
Kissy fölnézett. Marcel most fordult rá a Périphérique-re.
– Leütöttem – szólalt meg Mohi kis csend után. – Aztán bezárkóztam a szobámba. Nem tudom… hogy milyen állapotban van, tud-e járni…
– Mi van a feleségével?
– Egy hete elment valami pasival.
Kissy az ajkába harapott. Legszívesebben fölpofozta volna ezt a kölyköt. Mindennap beszélnek, három napot végig együtt töltöttek, miért nem volt képes szólni?! De nem most van itt az ideje, hogy letolja ezért.
– Figyelj… ne gyere ki a szobádból, jó? Majd betörjük az ajtót.
– Jó.
Háromnegyed tizenegykor Marcel befordult egy utcába és megállt egy ház előtt, amit Pi mutatott. Kissy kiugrott a kocsiból és a ház felé rohant.
– Nyugi – hallott egy hangot a háta mögül. – Ne veszítsd el a fejed. Lássuk, hogy tudjuk kinyitni a kaput.
Marcel már ott állt mellette és a kertkapu zárját vizslatta.
– Sajnos nem vagyok lakatos – állapította meg. – Megvan? – kiáltott hátra, az autóhoz.
– Jövök már – felelte Pi. S jött is, jókora szerszámtáskával a kezében. – Mit kérsz? – tette le.
– Kalapácsunk van?
– Van itt minden. Tessék.
Marcel átvette a nehéz kalapácsot, arrébb intette őt az útból, aztán meglendítette a karját és kegyetlen ütést mért a zárra. A robajra Kissy összerezzent. Nem volt olyan hangos, mint Georges villáskulcsának ütései Beaulieu fölött a hegyen, de ha a szomszédok rájuk uszítják a rendőrséget, mielőtt bejutnának…
Ettől nem kellett tartani. Vagy a zár volt öreg, vagy az ütés nagyon nagy, de lehet, hogy mindkettő. A kapu kinyílt. Marcel belökte, Pi hozta a táskát, Kissy pedig a sarkukban.
A ház bejárata egy üvegezett ajtó volt, rajta ráccsal.
Kissy közben megint hívta Mohit, és az útmutatás szerint balra indult, aztán befordult a ház sarkánál.
– Itt vagyok!
Fölnézett. Mohi egy emeleti ablakból integetett. Mondott valamit, de a szavait kettétörte egy döndülés, majd üvegcsörömpölés hallatszott, végül recsegő zajok. Kissy visszarohant a bejárathoz.
Az ajtó romokban, az ütés ereje betörte az üveget, a Jourdain testvérek a cserepeken taposva nyomakodtak befelé. Kissy berontott, nem bánta, mire lép.
– A pasas megvan – szólalt meg Marcel valahonnét jobbról. – Úgy nézem, alaposan le lett csapva. A kislány merre van?
Kissy közben már megtalálta a lépcsőt és egykettőre fönt termett. Melyik ajtó lehet?
– Mohi, én vagyok! A házibulit Sophie Marceau rendezte!
Kulcszörgés, aztán kinyílt az ajtó, ami előtt éppen állt.
– Gyere be.

Kissy belépett. A szobában égett a villany. Mohi sértetlennek tűnt, farmernadrág és könnyű dzseki volt rajta, jó az idő, nem is kell több. Körbepillantott a szobában. Egy heverő, íróasztal, rajta a számítógép meg óriási rumli, egy közepes méretű szekrény meg egy szék. Ez volt minden.
– Hogy érzed magad?
Mohi leült a heverőre.
– Hát minden ezekkel az állatokkal van tele?
Kissy odaült mellé és átkarolta a vállát. Mohi hálásan odabújt hozzá.
– Egy hete állandóan iszik – mondta kis szünet után. – Ma is egész nap hortyogott. Este lementem enni, ott állt a szobaajtóban és motyogott valamit, hogy úgy látszik, az asszony már nem jön vissza, de én is jó leszek helyette… és meg akart fogni.
Kissy összeborzadt.
– Akkor bepöccentem és behúztam neki jó néhányat. Elesett… én meg fölrohantam ide, bezárkóztam és szóltam Pinek.
– Szegénykém… akkor még nem is ettél?
Mohi nemet intett. Kissy lázasan töprengett, mit tegyen, de semmi sem állt össze a fejében. A második feje se akart kinőni, hogy segítsen, ezzel az eggyel kellett boldogulnia. Mohit el kellene vinni innen. De mi lesz aztán? A pasit lecsukatják, talán kórházba is kerül, ha Mohi üt, akkor nagyot üt. De ha…
Valaki megütötte az ajtót. Még egyszer. Aztán egy kisebb koppantás, és megint egy nagy ütés.
Mohi fölkuncogott.
– Gyere be!
Persze, értette meg Kissy, tá-tá-ti-tá, vagyis egy kérdőjel.
Nyílt az ajtó, Pi megállt a küszöbön.
– Minden oké?
Mohi bólintott. – Most már igen.
– Jól van. Mohi, az a helyzet, hogy cselekednünk kell. Elhoztam Marcelt, a bátyámat, ő vigyáz most a pasasra… azt mondja, muszáj lesz kihívnunk a mentőket.
Mohi vállat vont.
– Jó, csak valamit gondolj át. Ha a mentők jönnek, akkor hamarosan jön a rendőrség is. S akkor alighanem eszükbe jut majd, hogy magukkal vigyenek téged. Merthogy ugye nincs, aki vigyázzon rád. Úgyhogy kigondoltuk Marcellel, hogy mit tegyünk. Elviszlek Kissyhez, Marcel itt marad és hívja a mentőket. A rendőröknek pedig egyszerűen nem mondja meg, hogy hol vagy.
Mohi Kissyre nézett. Ő bólintott. Hát persze hogy hazaviszi Mohit. Szegény kis bogár, ezt mondta Isabelle néni, amikor hazavitték Elkét, aki abban a percben egy szál maga volt a világban. Mohi most még szegényebb kis bogár, ő tényleg egy szál maga maradt. Meddig tudják kihúzni, hogy ne vigyék intézetbe? Mindegy. Ameddig lehet, maga mellett tartja.
Mohi kibújt Kissy öleléséből, az ágy alól kivette az övtáskáját és fölcsatolta.
– Mehetünk.
Úgy lépett ki a szobából, ahol két évig élt, hogy vissza se nézett. Pedig nem tért ide vissza soha többé.

Lent Pi összeismertette Mohit Marcellel, aki rögtön a lényegre tért.
– Nem vagyok orvos, de nem szívesen kockáztatnám, hogy halogassam a telefonálást. Úgyhogy menjetek, én meg kihívom őket.
– Jó – mondta Pi, és elindultak kifelé. Csak amikor kiléptek a kertbe, akkor jegyezte meg:
– Az ajtót rendesen szétvertük. Ha elmész, előbb-utóbb minden mozdíthatót eltüntetnek innen.
Mohi ijedten Kissyre nézett, aki tovább a két férfira.
– Az biztos – mondta Marcel lassan. – Mondanám, hogy csináltassuk meg az ajtót, de ha híre megy, hogy senki se maradt a házban, akkor nem sokra megyünk vele. De menjetek már – elővette a telefont. – Hívni akarom őket. A ház dolga most ráér.
Valamivel fél tizenkettő előtt értek haza. Anyáék elképedten hallgatták a történteket. Pi mondta el nekik, Kissy nem ért rá. Megsütött két tojást, addig Mohi előkészítette a zöldfélét, kenyeret, pontosan tudta, mi hol van a konyhájukban. Macska a dobozában aludt a konyha sarkában álló szék alatt, időnként kinézett rájuk és szemlátomást rosszallotta a kései nyüzsgést. De nem értek rá az ő lelkivilágával foglalkozni.
Marcel először akkor telefonált, amikor ők még hazafelé tartottak. Pi hátraadta a telefont, ő vette föl és kihangosította. Marcel azt mondta, a mentők elvitték a pasit, nem mondtak semmit. A rendőrök nagyon gyanakodtak rá, de utánanézetett velük, hogy itt lakik az a gyerek, aki már két pasast kórházba juttatott, úgyhogy végül csak fölvették az adatait és elmentek.
Másodjára akkor jelentkezett, amikor Mohi nekilátott az evésnek. Beszélt egy-két barátjával, már úton vannak Paray-Vieille-Poste felé, de ki kellene találni, hova vigyék a cuccot.
– Mit akarsz elhozni? – kérdezte Pi.
– Mindent! A gyerek holmiját azért, mert az övé. A pasasét meg azért, mert innen úgyis szétlopnák. Aztán majd kitalálja, hogy mihez kezd velük. Ha eladja vagy megtartja, azt is megértem, ha meg visszaadja, hát visszaadja.
– Értelek – mondta Pi. – Milyen járművet szereztél?
– Gaëtan eljön a teherautójával, arra sok minden fölfér, meg Malraux egy furgonnal a maradéknak. Csak a puszta falakat hagyjuk itt.
Pi fölhívta Nimbyéket és elmondta, mi történt. Blanchard úr teljesen föl volt háborodva Millet aljasságán, azonfelül közölte Pivel, hogy haragszik, amiért nem egyből neki szólt. Tudhatná, hogy ő pillanatok alatt előteremt egypár teherautót. Pi elmagyarázta, hogy mire ő ez ügyben lépett volna, a bátyja már fölhívta a saját ismerőseit, viszont helyet keresnek Mohi holmijának. Blanchard úr válaszként csak annyit kérdezett, hogy mikor hozzák.
Kissyék csak másnap tudták meg, hogy Marcel a társaival – Malraux-ék ketten voltak, tehát négy férfi – éjjel kettőig pakolt, aztán még elmentek Franconville-be, a furgont kiürítették, mert az másnap kell, a teherrel viszont csak beálltak az udvarra, majd a hétvégén elrendezik a dolgát. Mind ott aludtak, Blanchard úr ragaszkodott hozzá, mert holnap a négy közül hárman dolgoznak, a negyediknek, Marcelnek órái vannak a Zeneakadémián – valamit csak kell aludniuk, nem lehetnek fönt egész éjjel. Mire Kissyék odaértek, már mind a négyen elmentek; Malraux-ék a saját kocsijukkal, Gaëtan és Marcel pedig Blanchard úr cégének egyik kocsijával, majd Gaëtan visszahozza, amikor eljön a teherért.
Kissyék is sokáig voltak fönt. Mohi éjfélre megvacsorázott, aztán megágyaztak a hátsó szobában, ahol Mohi már aludt párszor. Még jó félórát beszélgettek, jórészt arról, hogy mi lesz most, meddig lehet Mohi náluk. Semmi kedve nem volt visszamenni az intézetbe, pont most, amikor sínen van a Jerry ügye, akkor kimaradna mindenből, ami történik velük. Kissynek az jutott eszébe, talán a kisegerek együtt meg tudnák oldani Mohi eltartását, nem kerülhet az olyan sokba, meg esetleg beszél Schneiderékkel, akik nagyon kedvelik, hátha hajlandóak lennének valamicskét emelni a megígért havi apanázson. De amikor erről beszélt, fölfedezte, hogy Mohi már az igazak álmát alussza.

Kissy a kandalló előtt heverő hatalmas medvebőrön feküdt és a tüzet nézte. Aztán visszafordult Martinhez, aki megcsókolta, aztán a hátára fordította őt és fölébe hajolt. Kigombolta Kissy blúzát, aztán megint megcsókolta, de olyan szenvedélyesen, hogy Kissy boldogságában belemarkolt a medvebőrbe.
A medvebőr fájdalmasan fölsikoltott.
Kissy fölriadt. Egy pillanatig nem értette, mi történik, aztán megérezte a kezében a medvebőr vergődését. Ő is fölsikoltott és felült. A következő pillanatban egyszerre szólaltak meg hárman.
– Macska! – kiáltotta ő.
– Miau! – panaszolta Macska.
– Mi történt? – nézett be az ajtón Mohi.
Kissy a mellette fekvő állatkát nézte, aki felháborodottan meredt rá, és alighanem arra készült, hogy elmondja Kissyt mindennek, de ő megelőzte.
– Macska! Teljesen hülye vagy?! Ha bemászol az ágyamba, ne csodálkozz, hogy medvebőrnek nézlek! Megérdemelted!
Ez alighanem rosszul esett Macskának, mert fölkelt, leballagott az ágy végébe és nyalogatni kezdte a hátát.
– Mit műveltek ti itt? – kérdezte Mohi, leülve az ágy szélére.
– Azt hiszem, megszorongattam valamijét… medvebőrnek néztem…
Mohi olyan értetlenül nézett rá, hogy muszáj volt elmesélnie, amire emlékezett az álomból. Kicsit belepirult.
– Szerintem jó, hogy Macska fölébresztett – mondta Mohi. – Kész szerencse. Képzeld el, mi lett volna, ha végigálmodod.
Kissy nevetett. – Nagyon kellemes volt. Még egy darabig szívesen álmodtam volna.
Mohi hallgatott egy kicsit. Aztán megkérdezte:
– Én is ilyeneket fogok álmodni?
Kissy elgondolkodott, aztán lassan bólintott.
– Valószínű. Főleg ha beleszeretsz valakibe.
Mohi töprengett valamin, de ekkor megszólalt a mobil. Mohi az asztalhoz szaladt és odahozta.
– Kösz. Szia, Pi, mi hír?
– Szia – felelte Pi. – Bocs, hogy ilyen korán hívlak, de most mentek el a rendőrök. Mohit keresték. Mostanra állt össze nekik a kép, hogy itt egy kiskorú gondviselő nélkül maradt.
– És mit mondtál nekik?
– Azt, hogy nem vagyok hajlandó megmondani, hol van Mohi.
– Mire ők?
– Azt mondták, hogy ez bűncselekmény.
– Mire te?
– Megkérdeztem, hogy milyen bűncselekmény, ők pedig azt felelték, hogy még gyermekrablással is megvádolhatnak. Azt mondtam, hogy nyugodtan, de először is bemegyek a gyámhatóságra tisztázni a dolgot.
– Mire ők?
– A szívósabbik azt mondta, hogy elkísérnek, én pedig megkérdeztem, hogy van-e rá parancsuk. Erre kicsit alább adta, és azt mondta, nem ajánlja, hogy elutazzam a fővárosból. Én közöltem, hogy amíg nem vagyok letartóztatva, addig maximum kérhet vagy tanácsolhat. Erre elkotródtak.
– Tényleg bemész a gyámhatóságra? – kérdezte Mohi.
– Szia, Mohi. Igen, ez a szándékom. Ugye nem akartál ma iskolába menni?
Szinte egyszerre néztek az órára. Hét óra tizenkettő.
– Eszemben se volt – felelte Mohi nyugodtan.
– Helyes. Ott biztos megtalálnának. Hamarosan jelentkezem.
Amikor letették, Mohi azt mondta:
– Képzeld el, milyen lett volna fordítva.
Kissy értetlenül nézett rá. Mohi elvigyorodott.
– Ha Macskával álmodsz, és fölébredve Martint találod az ágyadban.

Még iskolakezdés előtt végig akarta telefonálni a kisegereket. Azaz persze Nimbyt nem kell, Angélique-et pedig meghagyja Pinek. Nialával kezdte, rögtön ahogy fölkelt.
– Szia, mi hír?
Idáig tartott Niala vidámsága. Amikor Kissy a lehető legrövidebben elmondta, mi történt, szinte látta, amint barátnője falfehér lesz valahol a D’Aubisson-villában, nyolcszáz kilométerrel távolabb.
– Hol van most? – vágta el hirtelen Kissy beszámolóját.
– Itt vagyok! – szólalt meg a kislány Kissy mellett.
– Mohi… kicsim, jól vagy?!
– Hát persze – mondta az mosolyogva. – Kitűnően aludtam.
Egy másodperc csend a vonalban. Aztán egy kurta „mindjárt visszahívlak” és Niala letette.
Kissyék egymásra néztek, aztán Mohi vállat vont és indult a konyhába.
– Jó lesz, ha mielőbb megreggelizel.
– Ráérek – felelte Kissy. – Nem megyek ma iskolába.
Mohi visszafordult. – Nem?
– Nem. Bármikor beállíthat egy szakasz kommandós, hogy magukkal vigyenek, és én itt akarok lenni.
– Ugyan már, nem küldenének értem kommandósokat – felelte Mohi. – Pontosan tudják, hogy páncélozott tüzérség nélkül nem mennek semmire.
Ezzel kimentek reggelizni. Kissy megfigyelte, hogy Macska nem tart velük, az ágy végén duzzogott tovább. Öt perc múlva került elő, amikor ők már javában ettek. A tálkájához ment és szaglászni kezdett.
A tálka természetesen üres volt. Kissyék az első naptól arra nevelték Macskát, hogy egyen meg mindent, mert amit meghagy, azt később hiába keresi.
– Miau! – mondta, megállapítva, hogy a tálka csakugyan üres. Megfordult és rájuk nézett. – Miau!
– Jó cica vagy – dicsérte meg Mohi, és föltálalta Macska reggelijét. – Hát még ha meg is köszönnéd…
Macska nem köszönte meg. Szó nélkül hozzálátott.
Kissy arra gondolt, milyen különös is Mohi. Vidámkodik Nialával, elbeszélget Macskával, ővele az álmáról, a világon mindenre van ideje és figyelme – miközben fogalma sincs, hol fog aludni ma este, holnap vagy holnapután. A rendőröket nem ejtették a fejük lágyára, ha nekilátnak nyomozni, egykettőre kiderítik, kik Mohi barátai. Vagy olyan büntetéssel fenyegetik meg Pit és Marcelt, amit azok nem vállalnak, végül is nem kerülhetnek évekre börtönbe Mohi miatt. Ezt ő is tudja, de mintha nem is volnának idegei.
– Dehogynem – mondta Mohi nyugodtan.
– Tessék?
– Az járt a fejedben, hogy úgy viselkedem, mintha nem aggódnék, igaz? Dehogynem aggódom.
– Szent merevlemez, te már gondolatolvasó is vagy?!
Mohi nevetett. – Csodákat. De ha videóra vettem volna az előbb az arcodat, magad is meglepődnél, mennyire rá voltak írva a gondolataid.
Kissy tett még egy kis uborkát a kenyerére. – Fantasztikus. Pont mint Niala, ő is mindig olvas az arcomról.
Mohi bólintott, szemlátomást elgondolkodott valamin. Kissy nem tudott úgy olvasni az arcán, mint Mohi meg Niala az övén, leginkább azért, mert Mohinak pókerarca volt.
Pár percig szótlanul ettek, aztán megszólalt a telefon. Niala volt. Kissy kihangosította, mint mindig.
– Mondd!
– Szia – szólalt meg Georges hangja. – Mohi is ott van?
– Itt vagyok, szia!
– Szia… Kissy, meddig lehet Mohi nálatok?
– Gondolom, amíg rá nem jönnek, hogy itt van. Pi megpróbál valamit a gyámhatóságon, de nem tudom, mikor.
– Értem. Majd beszélünk és kisütünk valamit. Ha bármilyen problémátok van, hívjatok minket, jó?

Martin és Chantal reggeli előtt nem volt elérhető, utána meg már úgyis bent vannak az iskolában. Szünetig nem érdemes hívni őket, akkor meg egész biztosan ők fognak telefonálni, hogy Kissy miért nem ment be.
Így is történt, Chantal hívta föl. Kissy röviden elmondta, mi történt. Chantal persze teljesen kiakadt.
Nem sokkal őutána jelentkezett Nimby és elmondta, hogy az éjszakai ébrenlét miatt szülői engedéllyel itthon maradt, úgyhogy a második szünetben visszahívták Chantalt és megmondták neki, hogy suli után jöjjenek majd ki Franconville-be, ők hamarosan indulnak.
Útközben újabb telefon jött Nialától, arra volt kíváncsi, hogy pénzzel el vannak-e látva.
Nimby együttérző arccal fogadta Mohit, és rögtön a teraszra vezette. A terasz voltaképpen egy jókora, fedett helyiség volt, ahol egy szobát akartak kiépíteni, de aztán annyiban maradt a dolog, és nyitottak rajta egy ajtót a kertbe. Itt rakták le a furgon tartalmát, jórészt a kényesebb dolgokat: Mohi számítógépét, egy csomó tányért és poharat, lámpákat, egy tévét. Persze mindent csomagolatlanul, hisz se dobozokat szerezni, se becsomagolni nem volt idő, de úgy tűnt, semminek sem esett baja.
Mohi teljesen el volt képedve. Hát még amikor fölmászott a kert egyik fájára, ahonnan belátott a ház mellett parkoló teherautóba.
– Még a kerti öntözőkanna is ott van. Nem hiszem, hogy akár egy szög is maradt volna a házban.
Tíz óra körül jelentkezett Pi, Mohi mobilján.
– A gyámhatóságon vagyok – mondta. – Ki vagy hangosítva. Az itteniek szeretnének föltenni neked néhány kérdést.
– Halljuk – felelte Mohi.
Női hang: – Te vagy Vanessa Bohringer?
– Igen, én. Ott ki beszél?
– Madame Depuy vagyok, gyámügyi előadó. Vanessa, szeretném tudni, hol vagy.
– Itt a telefonban – vágta rá Mohi.
– Igen, ezt én is tudom, de hol?
– Azt nem mondom meg, mert akkor eljönnek értem és bevisznek az árvaházba.
– Vanessa, az a helyzet, hogy muszáj ezt tennünk. Jourdain úr azt állítja, hogy a nevelőapád, monsieur Millet olyan dolgokat akart veled…
– Rám akart mászni – szakította félbe Mohi. – Úgyhogy inkább nevezze volt nevelőapámnak.
– Rendben van – egyezett bele a nő. – Intézkedni fogok, hogy a Millet házaspárt fosszák meg nevelői jogaiktól. Ez könnyen fog menni, az sem kell hozzá, hogy amit állítasz, az bizonyítást nyerjen. Tekintheted elintézettnek.
– Kösz – felelte Mohi közömbös hangon.
– Sajnos azonban a törvény nem engedi meg, hogy gondviselő nélkül maradj. Ezért kell ideiglenesen elhelyeznünk, amíg nem talá…
– Nem fog menni – szakította félbe Mohi. – Ugyanis nem tudják, hogy hol vagyok. És mielőtt megpróbálják kiszedni Piből, hogy hova vitt, elárulom, hogy már nem ott vagyok, ahol ő utoljára látott.
– Vanessa, figyelj rám – mondta madame Depuy türelmesen. – Nem bujkálhatsz örökké. Enned kell, aludnod kell vala…
– Nyugi – nevetett Mohi. – Van hol aludnom, van mit ennem, gondoskodnak rólam. Nem az utcán csövezek.
– Tehát valakiknél vagy? Jourdain úr azt mondta, hogy egy barátodhoz vitt. 
– Igen, de most egy másiknál vagyok.
– Ő felnőtt? – kérdezte madame Depuy hímnemű névmással.
– Talán igen, talán nem. Lehet, hogy fiú, lehet, hogy lány.
A nő sóhajtott. Ekkor megszólalt Pi:
– Én fölajánlottam, hogy átmenetileg vállalom érted a felelősséget, de madame Depuy nem ment bele.
– S miért nem? – kérdezte Mohi számonkérő hangon.
– Vanessa, ez nem ilyen egyszerű. Ennek a dolognak szabályai vannak. Jourdain úr nem vállalhat felelősséget érted. Nekünk meg kell téged védeni…
– Megvédeni?! – csattant föl Mohi. – Hol voltak tegnap este maguk meg a szabályaik?! Nem maguk védtek meg, én védtem meg saját magamat, aztán jöttek a barátaim és ők védtek meg! Nekem maga ne jöjjön a szabályokkal, érti?!
Egész testében remegett. Kissy közelebb húzódott, de Mohi intett, hogy semmi baj.
– Vanessa…
– Ne vanessázzon nekem! Eddig maga kérdezett, most rajtam a sor. Pi miért nem vállalhat értem felelősséget?
– Mert egyedülálló, és saját keresete sincs, amiből…
– Millet-ék nem voltak egyedülállók és volt keresetük. Mind a ketten dolgoztak. Ehhez képest az első pár hónap után kutyába se vettek. Pi a legrendesebb fazon, akit száz kilométeres körzetben ismerek – Mohinak elcsuklott a hangja. – Ide hallgasson… ha bemegyek az árvaházba, garantálja, hogy záros határidőn belül kerítenek új nevelőszülőket? És hogy azok rendesek lesznek? Mert már háromszor nem jött össze.
Nagy sóhaj hallatszott a telefonból.
– Ha tudnád, hányan kérdeznek tőlem ilyeneket nap mint nap…
– No látja – felelte Mohi epésen. – Akkor megérti, hogy én inkább maradok, ahol vagyok.

Végül egy megállapodás azért megszületett. Madame Depuy hétfőn látni akar valakit, aki vállalja a felelősséget Mohiért, amíg találnak nevelőszülőket, és persze a törvény szerint alkalmas. Akkor kinevezi ideiglenes gyámnak és Mohi a barátainál maradhat. De ha hétfőn délután négyig nem találnak senkit, akkor Mohi ellenkezés nélkül bemegy az árvaházba. A címet tudja, odatalál, közlekedésre van pénze, úgyhogy nem küldenek érte senkit sehová, nem is kerestetik – hétfő délutánig. Madame Depuy adni fog Pinek egy tájékoztató anyagot az ideiglenes gyámságról, hogy tudjanak jelöltet keresni.
Mohi egy pillanatig sem aggódott amiatt, hogy nem találnak gyámot.
– Nem olyan nagy dolog az – mondta. – Még eltartania se kell. Bár a többiben lennék olyan biztos…
Azzal fölkelt és kiment a kertbe.
– Milyen többiben? – kérdezte Nimby, de Mohi szó nélkül becsukta az ajtót.
– Abban – sóhajtotta Kissy –, hogy lesz hol laknia, lesz mit ennie. Mohinak igaza van, egy formális gyámságot akármelyikünk szülei elvállalnak. A legjobban a tieid meg az enyémek ismerik, először őket kell megkérdezni… De ez semmit sem ér, ha nem tudjuk eltartani Mohit.
Elővette a telefont, kicsit gondolkodott, aztán tárcsázott.
– Szia, anya, mikor tudunk beszélni?
– Mindjárt visszahívlak – felelte anya, és letette.
Pár perc múlva csörgött a telefon.
– Most éppen van egy kis időm – mondta anya. – Mi baj?
Kissy röviden összefoglalta a helyzetet.
– Hát – mondta anya –, én nem tudom, mi az az ideiglenes gyámság, utána kell néznem.
– Pi kap egy füzetet róla.
– Remek. Akkor abból majd kiderül, tudjuk-e vállalni. Ami meg az eltartását illeti… mennyi időről van szó tulajdonképpen?
– Amíg találunk nevelőszülőket.
– Vagyis Isten tudja, meddig, igaz?… Jól van, Jocelyn, máris megyek. Françoise, most mennem kell. Beszélj apáddal is. Mondd meg neki, hogy én úgy gondolom, hogy nem vagyok madame Thénardier. Majd még beszélünk, szia!
Kissy bólintott a telefonnak. Jó dolog, ha az ember hamar választ kap a kérdéseire.
– Ki az a madame Thénardier? – kérdezte Nimby.
– A fogadósnő a //Nyomorultak//ból. Anya azt mondta, hogy a lakásunk nem vendégfogadó.
– Vagyis tűnjek el – hallatszott egy hang az ajtóból.
Kissy odakapta a fejét. Mohi sápadtan állt, kezében a kilinccsel.
– Micsoda… Jézusom, Mohi, dehogyis! – Fölugrott és odaszaladt hozzá. – Egy fogadóban fizetni kell mindenért. Nálunk csak a barátaink szállhatnak meg, de nem is kérünk tőlük pénzt.
Mohi pislogott.
– Biztos?…
– Hát persze – mondta Kissy szeretettel, és átölelte szegény riadt kislányt.
A szegény riadt kislány nagyot sóhajtott, aztán átment a garázsba, és hatalmasakat rúgott a bokszzsákba.

A napjuk Blanchard úrral folytatódott, aki háromnegyed tizenegykor hazaugrott valamiért, és meglátta őket az udvaron.
– Hallottam, mi történt – mondta Mohinak. – Azért tudd, hogy nem minden férfi ilyen állat. Köztünk is vannak rendesek.
– Kösz – mosolygott a kislány.
– Van már valami terved?
Röviden összefoglalták neki az eddigieket. Blanchard úr végighallgatta, elgondolkodva bólogatott, aztán azt mondta:
– Helyes. Akkor én vissza is megyek dolgozni.
S ment, de a kapuból visszajött.
– Várjatok csak. Még semmi nem biztos, igaz? Chaton úrral még nem is beszéltetek.
Bólogattak.
– No jó – mondta Blanchard úr. – Akkor ide hallgassatok. Én se beszéltem még Julie-vel, csak a magam nevében mondom, amit mondok. Én nem tudom, mi fán terem az az ideiglenes gyámság. De a ház nagy, mindketten jól keresünk, és a fiam barátainak mindig akad egy zug meg egy tányér leves. Majd megbeszéljük a részleteket, most mennem kell, csak ezt el akartam mondani.
Már úton volt a kapu felé, amikor a kővé dermedt Mohi hirtelen kiengedett és utánaszaladt.
– Monsieur Blanchard, én…
– Ne – emelte föl az ujját a férfi. – Ne köszönj semmit. Mi azt szoktuk mondani, hogy amit még csak megígértek, azt nem szabad megköszönni, mert akkor hátha nem kapjuk meg.
– Akkor nem köszönöm meg – nevetett Mohi, és csillogó szemekkel figyelte a nagydarab, szerelőruhás alakot, amint kiballag a kapun és eltűnik a téglakerítés mögött.
Aztán egy kicsit csak ültek csendben a kerti padon és gondolkodtak. Tulajdonképpen meg van oldva a probléma, gondolta Kissy. Náluk vagy itt ellehet Mohi, amíg meg nem találják a nevelőszülőket. De valami azt súgta neki, hogy mégsincs megoldva a probléma.
– Végeredményben – szólalt meg – mennyi időről lehet szó?
– Hát amíg nem találnak új nevelőszülőket – felelte Nimby.
– Azt tudom, de az mennyi idő lehet?
– Sok – mondta Mohi borúsan. – Legutóbb fél évbe telt… és egyre tovább tart.
– Miért?
– Mert minél nagyobb vagy, annál kevésbé kellesz – sóhajtott Mohi. – Egy kisbabát bárki szívesen hazavisz. Egy ötévesnél már gondolkodik. Az intézetben volt alkalmam látni, hogy a kisebbeket sokkal hamarabb elviszik. Akik annyi idősek voltak, mint én most, azok közül csak nagy ritkán vittek el egyet-egyet.
– Ideiglenes gyámod volt már? – kérdezte Kissy kis csend után.
– Még nem. De korábban nem is zavart, hogy intézetben kell lennem. Jó hely az… csak most itt van az alapítvány. Nem akarok mindenből kimaradni.
– De ideiglenes gyámmal is ellehetsz, amíg örökbe fogad valaki, nem? – kérdezte Nimby.
Mohi megrázta a fejét.
– Ez nem örökbefogadás, csak nevelőszülőség. Az örökbefogadás végleges és felbonthatatlan, megkapod a szülők családnevét meg ilyenek. A nevelőszülő sokkal kevesebb, mint az örökbefogadó. Akármikor visszaadhat, mint az első kettő engem… meg én is akármikor kérhetem, hogy vegyenek el tőlük.
– Az ideiglenes gyám meg nyilván ennél is kevesebb – mondta Nimby.
– Igen. De ha nektek ilyen szuper szüleitek vannak, akkor nem aggódom… annyira.

Negyed tizenkettőkor Kissy el tudta érni apát is, akinek nagyon kevés ideje volt, de tudni akarta, mi újság. Aztán azt mondta:
– Françoise, én alig vagyok otthon, még a következő napokban csak-csak, de aztán megint nem. Ha ti vállaljátok, én nem gördítek akadályt semmi elé. De segíteni nem nagyon tudok.
Fél tizenkettőkor betoppant Pi és Angélique, tizenkettőkor pedig Gaëtan és Marcel. Mohi kicsit zavartan próbálta megköszönni nekik, de Gaëtan, aki egy köpcös emberke volt hajókötél vastagságú izmokkal és jó pár tetoválással a karján, azonnal elhárította.
– Nekem te ne köszönj semmit. Én nem neked segítettem, hanem neki – bökött Marcel felé. – Még így is az adósa vagyok egypár dolog miatt.
– Akkor kösz, hogy segítettél neki – felelte Mohi.
Úgy nézték, hogy a teraszon elférhet minden, jókora zsúfoltságban persze. Ott ellehet a holmi egy ideig, Nimbyék nemigen használják a helyiséget. Csak kérdés, hogy mi legyen vele később.
– El kéne adni – mondta Mohi.
– El akarsz adni mindent? – lepődött meg Angélique.
– Dehogy mindent. A saját holmimat megtartom. De minek őrizgessék Nimbyék az //ő// cuccukat? Ha úgy döntök, hogy visszaadom, az árát sokkal könnyebben vissza tudom adni.
Kis csönd támadt.
– Jogunk van ilyet tenni? – kérdezte Angélique tamáskodva.
– Nincs – felelte Marcel. – Már elhozni se volt jogunk. Csakhogy a Millet házaspár a legkevésbé sincsen abban a helyzetben, hogy számonkérhesse a jogait. A nevelőszülőséggel az ember kötelezettségeket vállal, amiket ők nem tartottak be.
– Egyetértek – mondta Pi.
– Én is, már ha osztottak itt nekem lapot – mondta Gaëtan. – Marcel elmondott mindent, és én amondó vagyok, ha eladja azoknak a holmiját és az utolsó garasig megtartja a pénzt, még akkor is azok maradnak sárosak őnála.
Csengettek a kertkapun. Nimby kiment, aztán visszajött – Nialával. Mohi döbbenten nézte, aztán odabújt a lány karjaiba.
Kissy a következő órákban ugyanazt érezte, amit a szállodai tanácskozáson, amikor bármit csinált Mohi, pillanatnyi szünet nélkül D’Aubissonékon csüngött minden idegszálával. Most Nialán. Megállás nélkül dolgozott, de mintha képes lett volna minden másodperc egy bizonyos hányadát Nialának szentelni. Kissy egy idő után már meg tudta jósolni, hogy ha több útvonal vezet oda, ahova Mohi menni akar, akkor melyiket fogja választani. Ha az egyiken láthatja Nialát, a másikon háttal van neki, akkor az elsőt választja. Ha az egyik Niala közelében vezet, a másik nem, akkor a közelebbit.
De mégis más volt ez, mint a szállodában. Mert most, most először, pontosan ugyanígy viselkedett Niala is.
Kissyt éppen ez zavarta meg, egészen pontosan az, amit Niala arcán figyelt meg a rakodás elején. Egy kupac könyvet vitt be, a helyére tette, aztán kifelé menet könnyedén megsimogatta Mohi haját, aki egy doboz konyhaeszköz fölött guggolt. A következő másodpercben Niala meglátta Pit, amint egy kisebbfajta, de elég nehéznek tűnő szekrényt ad le Marcelnek a kocsiról, és ugyanúgy fölragyogott a szeme, mint korábban.
Akkor mi ez az egész, kérdezte magától Kissy. Mert Niala továbbra is szerelmes Pibe, ez nyilvánvaló. Tehát a magyarázat, amit Kissy az elmúlt percekben kigondolt, nem lehet jó.
Mert Kissy arra következtetett Mohi viselkedéséből, hogy szerelmes – hogy beleszeretett Nialába. Hisz mindig is fiús volt, alig lehet rávenni, hogy elfogadjon egy lányosabb ruhadarabot, annak az egyetlen emlékezetes estének a kivételével. Vannak fiús lányok, és vannak, akik a lányokhoz vonzódnak. Az emberek nem szeretnek ilyesmikről beszélni, Kissy is eléggé zavarba jött, amikor látott két nőt a metrón, akik láthatóan szerelmespár voltak – de hát ki tud az érzéseinek parancsolni? Ha Mohi ilyen lány, és belebolondult Nialába, akkor érthető minden furcsaság, amit körülötte tapasztalt. Igyekezett nem venni tudomást arról, hogy ez nem tenne //minden// furcsaságot érthetővé.
De amikor látta, hogyan ragyog föl Niala arca, amint Pire néz, megértette, hogy tévedett. Niala még mindig ugyanúgy szerelmes Pibe, tehát nem lehet szerelmes Mohiba, még akkor sem, ha feltételezzük, hogy azok közé tartozik, akik fiúba és lányba egyaránt képesek beleszeretni. Akkor pedig Mohi se lehet őbelé, mert a napnál is világosabb, hogy ugyanazt érzik egymás iránt, bármi is legyen az az érzés.
Kissy csak utólag jött rá, hogy a magyarázat mindvégig ott volt az orra előtt, csak ő nem vette észre. Amikor megtudta, milyen emésztő vágyat érez Mohi Beaulieu iránt, akkor már világos volt, miért koncentrált a szállodában minden sejtjével a D’Aubisson családra, most pedig Nialára. Ők voltak Beaulieu egyetlen látótávolságon belüli részecskéje, ha rájuk nézett, Beaulieu-t érezte, a hegyeket, a tengert, a csodaszép házakat, a kerti fákat. Most, amióta elvesztette azt a helyet, amit kénytelenségből az otthonának nevezett, még forróbban sóvárgott arra az egyetlen helyre, ahol valaha otthon érezte magát.
De Mohinak mindezek az érzései még mindig nem formálódtak benne szavakká, még mindig öntudatlanok voltak. Niala érzései ezen a pénteki napon már egész más halmazállapotúak voltak, mint korábban.
De Kissy minderről még semmit sem tudhatott.

Niala ezen a reggelen, Kissy hívása után, először hosszú beszélgetést folytatott a szüleivel. A beszélgetés egy pontján Blanche fölhívta Niala iskoláját és közölte, hogy lánya ma nem megy be. Amikor pedig mindent megbeszéltek, akkor Niala összecsomagolta a hétvégére szükséges dolgait és elrepült Párizsba.
Kissy csak később, utólag értette meg, milyen különös is lehetett Nialának ez a pénteki nap. A változás, ami bekövetkezett a világképében, akkora volt, hogy a legkiegyensúlyozottabb embert is megbillegtette volna, Niala pedig nem volt igazán kiegyensúlyozott, amióta Pit megismerte, a nyaralás óta pedig még kevésbé. Amint később elmondta Kissynek, ezen a délelőttön valami olyasmit érzett, mintha hónapok óta a feje tetején kellett volna állnia, és most állna végre talpra. Jó dolog, hogy megint a feje van felül, de szokatlan is.
Ez okozta Niala szótlanságát. Egy percig a karjaiban tartotta Mohit, aki boldog volt, hogy láthatja őt, s a ruhájáról beszívhatja az ismerős beaulieu-i illatokat. Aztán Niala kicsit eltartotta magától Mohit, s megszemlélte, mint aki most látja először. Később, utólag Kissy világosan értette Niala különös arckifejezését, s ő maga is azt mondta, hogy ha Mohi jobban figyel, talán mindent leolvashatott volna az arcáról. Vanessa is így gondolta, amikor egyszer megnézték ezt az arckifejezést, ismét megköszönve Nimbynek, hogy abban a pillanatban elkattintotta a fényképezőgépet. Beaulieu-ben vált szokásává, hogy állandóan fotóz, csak az edzőtermi foglalkozásokról több száz képük volt már.
Niala tehát kicsit eltartotta magától Mohit, megvizsgálta, mint aki leltárt készít, hogy a másiknak megvan valamennyi szeme és füle, aztán megkérdezte:
– Hogy vagy, kicsim?
– Kösz… megvagyok. Hogy kerülsz te ide?
– Repülővel, hogyan másképp? Apa hozott, üdvözletét küldi. Yves Hausner is.
Niala nagyon ritkán hazudott, de akkor folyékonyan. Yves Hausner valóban ott volt a gépen, ami Nialát Párizsba hozta, de Georges D’Aubisson aznap egyáltalán nem szállt föl.
Mohi sóhajtott és megköszönte. Aztán elmondták Nialának az összes fejleményeket, s hogy éppen a holmik eladásáról beszéltek.
– Még szép, hogy megtartod a pénzt – felelte Niala. – Azok után, ahogy bántak veled, ez a legkevesebb. Legjobb lesz mindent lefényképezni és fölrakni a netre.
– Mennyi eszed van – mondta Kissy. – Én erre nem is gondoltam volna.
– Ezért tartotok, nem?
Hamar megszervezték a munkát. A terasz falaira, jó magasan, hogy a holmik el ne takarják, kiragasztottak egy csomó papírlapot, amikre számokat írtak. Ezek segítségével találják majd meg a neten eladott holmit, hogy átadhassák a vevőnek. Először a már bent levő dolgokat válogatták szét, aztán kezdték kirakodni a teherautót. A férfiak a nehezebb dolgokat mozgatták, Kissy és Niala a fiókok és hasonlók tartalmát rendezte, Angélique jegyzeteket csinált, Nimby pedig fényképezett. Mohinak pedig az volt a dolga, hogy eldöntse mindenről, megtartja-e vagy sem. Diktafonba mondták, hogy mi micsoda és melyik szektorba kerül, a képeket majd egyszerűen a sorrend alapján párosítják hozzájuk. Azt nem döntötték most el, hogy minek mennyi legyen a kikiáltási ára, majd amikor fölteszik az eBayre. Angélique azért a saját becslése alapján a holmik mintegy felénél fölírt egy árat, amit aztán legtöbbször el is fogadtak.
Az első nagy bútor egy rozoga állapotú, de még használható fiókos szekrényke volt. Mohi nemet mondott rá, Gaëtan pedig azt mondta:
– Várj csak. Ismerek én valakit, aki használt bútorokkal foglalkozik. Elvihetnénk neki, ami nem kell.
Kissy arra gondolt, hogy Mohinak aligha fog bármi is kelleni a bútorokból, hisz nincs hova tennie őket. Mohi azt mondta, jó. Úgyhogy a nagy bútoroknak csak egy részét vették le a kocsiról, hogy a mögöttük levő dolgokhoz hozzáférjenek.
Délután ötig rakodtak, egy rövid ebédszünettel; egy közeli étteremben ettek, ki-ki alapon, kivéve Gaëtant, akinek nem engedték meg, hogy fizessen. Nem itt ebédelne ma, ha nem őnekik segít, az a legkevesebb, hogy meghívják.
Közben befutott Chantal és Martin is, az iskolából egyenesen idejöttek. Együttérzésüket fejezték ki Mohinak.
Ötkor Gaëtan és Marcel elment a bútorokkal, amik nem kellettek Mohinak. A pénzt majd Marcel átadja Pinek.
A holmikról készített jegyzéket nyolc részre osztották és létrehoztak nyolc regisztrációt az eBayen. KisBarátiTársaság, ez lett a nickjük, és mögé írtak egy-egy számot. Hétszáznyolcvankilenc tárgy van a jegyzékben, mindenki száz darabot kapott, Mohi a maradék nyolcvankilencet. Mindent ugyanazzal a bevezető szöveggel fognak fölrakni: kis baráti társaságuknak nagy mennyiségű eladnivalója lett, ezért részekre osztották, de az egészből egy helyen lehet válogatni, minden azé, aki a neten a legtöbbet ígéri vagy a helyszínen elviszi.
Nimby a regisztrációk után csinált egy próbát, hogy mindenki lássa, hogy is megy ez. A diktafonról lehallgatta egy tárgy adatait, kitöltötte az űrlapot, hozzátette a fotót, s máris kész volt. Három perc, és mindenki tudta, hogy van egy jó állapotú kávéfőzőjük. Ha ezzel az átlagsebességgel tudnak dolgozni, akkor mindenkire öt óra munka vár.
A konyhában volt némi ennivaló, leginkább a hűtőszekrényben, azt is úgy hozták el, ahogy volt, Marcel csak egy liter tejet vett ki belőle, mert az nem bírta volna ki, amíg odaérnek a rakodásban. Hazavitte, betette a hűtőbe, el is feledkezett róla. Amikor előkerült a frizsider, akkor jutott eszébe a tej, elő is vett egy eurót és odaadta Mohinak.
– Hát ez mi?
Marcel elmondta, mi volt a tejjel. Mohi nézte a tenyerében a pénzdarabot, aztán Marcelt morcosan.
– Még egy üveg tejre se hívhatlak meg?
– De – nevetett Marcel, kivette Mohi tenyeréből a pénzt és eltette.
A hűtőt aztán bedugták a teraszon egy konnektorba, Mohi pedig bejelentette, hogy a tartalmát köztulajdonnak nyilvánítja. Nem volt nagy veszteség neki, némi sajtféle, egy kevés zöldség, valamicske felvágott, és ezt is mind óvatosan kellett kezelni, mert fél napig nem voltak hűtve.
Kissy egész idő alatt azt érezte, hogy olyanok, mint egy rablóbanda, akik a sikeres fosztogatás után számba veszik a zsákmányt. Ki is akarta mondani, de végül nem tette; nem akarta, hogy Mohi úgy érezze, mintha szerinte neki nem lenne joga ezekhez a holmikhoz.

A hétvége úgy telt, mint máskor, Nimbyéknél voltak, a felkészülésre koncentráltak. Ehhez tartozott a szombaton két órakor tartott konferencia is.
Shrek nem nagyon hasonlított a névadójára. Harmincasforma, kövérkés pasas volt rövid szakállal, szemüveggel, a bal fülében karika, az ujjain vagy féltucat gyűrű. Egy jókora bőrfotelben ült, ami mögött könyvespolcot láttak. Ő semmit se látott belőlük, úgy állították a kamerát, hogy csak az ablakot lássa, amin át Nimbyék diófájának néhány részletében gyönyörködhetett. Majd ha úgy döntenek, akkor maguk felé fordítják a kamerát.
– Hellóka – mondta Shrek. – Na, mi a pálya? Bújócskázunk?
– Egyelőre igen, ha nem haragszol – felelte Pi. Őt választották szóvivőül, jobb, ha egy pasival tárgyal. – Ha megállapodunk, akkor mindannyiunkkal személyesen is meg fogsz ismerkedni, de egyelőre ez fölösleges.
– Klassz – vigyorgott Shrek. – Oké, Fantomas, lökd a sódert.
– A feladat dióhéjban a következő. Van egy elég részletesen kidolgozott algoritmus, amit működő programmá kell tenni. PHP-re mindenképpen szükség lesz, azt majd eldöntöd, hogy más nyelv is kell-e majd. A feladat: különböző webhelyeken folyó kommunikációt figyelni, mindenféle szempontok szerint kiértékelni, adatbázisokba információkat gyűjteni, majd azokból következtetéseket levonni, statisztikát készíteni, értesítéseket küldeni.
– Aha – mondta Shrek. – És mi a buli?
– Tessék?
– Öreg, te frankón elmondtad itt a semmit, de mindig totál ugyanezeket kell csinálni. Jó, hogy azt nem mondtad, hogy számokat is össze kell adni. Szóval mi a buli? Engem az érdekel, hogy autókat árultok, politikai kampányt szerveztek vagy mit. Hagyjál engem békén az adatbázisokkal, azt magamtól is tudom.
Pi rájuk nézett. Chantal odanyúlt az egérhez és rákattintott a mikrofon kikapcsolójára. A képernyőn ezalatt Shrek kinyúlt oldalra, betett valamit a szájába és rágcsálni kezdte.
– Szerintem mondjuk el neki – mondta Chantal.
– Végül is miért ne – dörmögte Nimby.
– Szavazzunk – mondta Niala. – Ki van mellette? Mancsokat föl!
Majdnem mindenki fölemelte a kezét.
– Ellene?
Senki.
– Angélique és Martin tehát tartózkodik – állapította meg Niala. – Mondd el, Pi.
Chantal visszakapcsolta a mikrofont, Pi pedig néhány mondatban összefoglalta az alapítvány céljait.
– Aha – mondta Shrek. – Szóval ül szegény fószer a gép előtt, mindenféle klassz dologról mesél kicsi gyerekeknek, aztán egyszer csak beront egy osztag harcimarci és földre teperi, mi? Tutkó buli. Csípem. Oké, főnököm, aztán lé mennyi van ebben?
– Miért, mennyit akarsz? – nevetett Pi.
– Ne nézz engem hóembernek, jó?
– Oké – mondta Pi. – Mi mondjuk egy ezresre gondoltunk.
– Ez már beszéd. Akkor gondoljatok rá még egyszer, értem?

Niala vasárnap este hazautazott, mint rendesen; csak előtte forrón megölelte Mohit, és a lelkére kötötte, hogy azonnal telefonáljon, ha bármilyen fejlemény van.
Hétfőn reggel kilenckor anya, Mohi, Pi és Kissy besétált a gyámhatóságra. A hétvégén úgy döntöttek, hogy Blanchard-ék ajánlatát meghagyják tartaléknak, Mohi eddig Kissyéknél lakott, jobb lesz neki továbbra is ott. De ha madame Depuy bármiért nem tartja jónak a Chaton családot, akkor délután négyig még rengeteg idő van Blanchard-ék letesztelésére.
Madame Depuy fiatalos volt, de már jócskán elmúlhatott ötven, vörös haja volt és barátságos tekintete. Hozatott még két széket, s amikor elhelyezkedtek, sorban szemügyre vette mindnyájukat.
– Nos hát – hallgatom önöket.
– Térjünk a tárgyra – mondta anya. – A nevem Marie Chaton. A férjemmel és a lányommal vállaljuk az ideiglenes gyámságot Vanessa fölött, eltartjuk, otthont biztosítunk neki és így tovább. Ha ez megfelel, akkor mi megyünk is.
S mozdult, mint aki indulna. Madame Depuy mosolygott.
– Haladjunk sorjában. Feltételezem, hogy a gyermek egyetért a szándékukkal, különben nem jöttek volna ide. – Azért megvárta Mohi bólintását, mielőtt folytatta. – Chaton úr később érkezik?
Anya lélegzete elakadt.
– Feltétlenül… szükséges a jelenléte?
– Igen – jelentette ki madame Depuy magától értetődő hangsúllyal. – Egy gyermeket készülök rábízni. Az a legkevesebb, hogy eljön.
Kissy ebben a pillanatban döbbent rá, hogy apa reggel Angliába repült. Vagy reggel még nem?… Honnan tudhatná, de mindegy is. Előkapta a telefonját, s olyan gyorsan kereste ki apa számát, mint még soha.
– Apa, hol vagy most?! – Valósággal kiáltott a telefonba.
– A reptéren – felelte apa. – Mi történt?
– Itthon vagy Angliában?!
– Itthon. Most indulok…
– Ne! Apa, azonnal ide kell jönnöd a gyámhatóságra, nélküled nem lehet!
Bosszús fújást hallott a telefonból, apa ilyen hangot szokott hallatni, ha feldühítik.
– Françoise, tudod, mi lesz, ha nem megyek Londonba?
– Nem, de szerintem madame Depuyt sem érdekli.
Csend. Aztán egy lemondó „megyek”, és apa letette.
Kissy egy sóhajjal elrakta a telefont.
– Idejön – mondta. – Nagyon mérges.
– Akkor is nagyon mérges lesz, ha Vanessa netán megbetegszik és ápolni kell? – kérdezte madame Depuy szigorúan. – Ha Chaton úr nem tudja a gyermeket beszorítani zsúfolt időbeosztásába, akkor talán hagyjuk az egészet. Nem gondolják?
Nagy-nagy csend lett az irodában. Kissy látta Mohi arcán a kezdődő kétségbeesést. Persze mindegy, hogy melyik család kapja meg őt formálisan, de ha ilyen sok a buktató, akkor lehet, hogy az összes kisegér szülei kudarcot vallanak…
Ahogy ő is kezdett kétségbe esni, hirtelen megszólalt a másik feje, ami egy pillanattal azelőtt még nem is volt ott.
– Madame Depuy, az én szüleim mindketten nagyon elfoglalt emberek, de mindig jutott rám annyi idejük, amennyi kellett. Mohira is fog. Mármint Vanessára. De tudnia kell, hogy itt van még Pi és a barátnője meg további négy gyerek a szüleikkel, akik azonnal ugranak, ha neki segítségre van szüksége. Ja, és van egy házaspár Németországban, akik csak azért nem ültek repülőre és rohantak ide, mert legalább őket meg akartuk kímélni a hírtől, hogy mit művelt az az alak. Van egy idős könyvtárosnő és egy panziótulajdonos házaspár két alkalmazottal. Ez már több mint húsz ember. Ha Mohi megbetegszik, akkor ezek közül bármelyik főz neki teát és borogatja a homlokát. Elhiszem, hogy apára szükség van egypár aláíráshoz, de biztos lehet benne: akármilyen elfoglalt apa vagy akár anya is, attól Mohinak mindig meglesz mindene.
Madame Depuy kicsit hallgatott, Mohira nézett, akinek Kissy szónoklata alatt csöndben eleredtek a könnyei, aztán annyit mondott, hogy majd Chaton úr megérkezése után folytatják.

Kissy elnézte Mohit, amint kinyitja az új zacskót, kiszórja a megfelelő mennyiséget, a másik tálkába kitölti a tejet, elpakol, aztán nézi Macskát, amint hozzálát. Közben időnként odapillant a levesre, hogy rendben van-e minden.
Mohi elmondása szerint Millet-ék nem vonták be a házimunkába, azt se várták el tőle, hogy önállóan végezzen házimunkát – egyszerűen azért csinálta, mert kellett. Ez elsősorban azt jelentette, hogy amikor Millet-ék nem voltak otthon vagy ő ért haza olyan időpontban, amikor nem volt étel, akkor melegített magának konzervet, porból vagy kockából levest csinált, de tojást főzni is tudott. A szobáját mindig maga takarította, a ház többi része nem nagyon érdekelte. Még leginkább a fürdőszobában takarított, mert azt ő is használta.
Most, amióta itt volt Kissyéknél, olyan természetességgel látta el Macskát, vette ki a részét a konyhai munkából, a takarításból, hétvégén a mosás körüli teendőkből, mint aki világéletében itt élt velük. Azazhogy nemcsak azóta, már nyár vége óta, a kettesben töltött két hét alatt jó párszor volt velük bevásárolni, ő vitte Macskát kis dobozban, amikor oltani kellett vinni, telefonüzeneteket vett át, mindenfélét. Szemlátomást imádja csinálni. Anya a gyámhatóságról hazajövet figyelmeztette, nem cselédnek kapták, amire Mohi vállat vont és azt mondta, szeret segíteni.
Most pár napig lesz ideje házitündérkedni, időbe telik, amíg találnak neki helyet egy neuillyi iskolában és elintézik az adminisztrációt. A régi iskolája túl messze van, oda nem járhat.
Apa régesrég lehiggadt, mire odaért a gyámhatóságra, és mindenekelőtt közölte anyával, hogy súlyosan megbetegedett, úgyhogy nagy ívben kerülje el apa cégét. Semmi mást nem mondhat nekik, csak azt, hogy nincs kire hagynia a lányát, amíg a felesége kórházban van. Ha tudnák a valódi okot, leharapnák a fejét.
Madame Depuy se látta már olyan szögletesen a dolgokat. Elég simán beleegyezett a gyámságba, egyelőre egy hét próbaidőre, jövő hétfőn pedig eljönnek megint, és megbeszélik, hogy működik a dolog. Akkor már elég Mohi és az egyik szülő, Kissy egyáltalán nem is mehet, így is a második napot mulasztja Mohi miatt. Időnként el fog jönni hozzájuk egy szociális munkás, hogy lássák, jó helye van-e, nincs-e panasza Chatonékra vagy nekik őrá. Mohi megjegyezte, hogy megvan a véleménye a szociális munkásokról, eleinte Millet-ékhez is járt egy, addig nem is volt semmi baj; csak akkor kezdtek megfeledkezni az ő létezéséről, amikor elmaradtak a látogatások.
– Tudom, Vanessa – mondta madame Depuy komolyan. – Tudom, hogy bajok vannak a rendszerrel, rengeteg gyerekkel és szülővel beszélek, akik ezt a bőrükön érzik. De erről nem én tehetek, és nem is a szociális munkás. Mindannyiunknak szabályok szerint kell dolgoznunk, máskülönben kirúgnak vagy még meg is büntetnek. A szabályok pedig nem mind jók, de minket nem kérdeztek meg, amikor megírták őket.
Niala a bőréből ugrott ki örömében, amikor elmondták neki, hogy Mohi náluk lesz. Csak egy hét az, ami biztos, mondta Kissy, de Nialát ez nem zavarta, azt mondta, egy hét rengeteg idő.

Akármennyire rengeteg volt, ezen a héten nem történt semmi különös. Szociális munkás nem jött. Shrek, aki azt mondta, hogy munkához lát és ha problémája lesz, jelentkezik, nem jelentkezett. Egészen péntekig ugyanúgy csordogált az élet, mint máskor, csak Mohi nem iskola után jött, hanem egész nap ott volt náluk. Kissy mindig szeretett visszagondolni erre a nyolc napra, amíg menedéket nyújtottak Mohinak.
Azazhogy egy különbség azért volt. Niala nem jött kedden Nimbyékhez, sőt szerdán sem. Azt mondta, muszáj meglátogatniuk az egyik nagynénijét, és csak a szerda alkalmas. Kissy utólag elismeréssel adózott Niala képességeinek: ő minden szavát elhitte.
Mohi egészen csütörtökig hasztalanul kísérletezett vele, hogy fölhívja Takada-szenszejt, senki nem vette fel. Pi hétvégén is, szerdán is fölajánlotta, hogy kiviszi hozzá, de Mohi csak a fejét rázta, ha nem veszik föl a telefont, akkor elutaztak. A szenszej sokat utazik, a világ minden csücskében vannak rokonai.
Végre csütörtökön fölvették. Mohi //konnicsivá//t köszönt valami Mariko-szannak, és aziránt érdeklődött, mikor látogathatná meg a szenszejt. Megköszönte a választ és letette.
– Nos? – kérdezte Kissy, látva barátnője arcán a tanakodást.
– Azt hiszem – mondta Mohi –, most fogom meglátogatni. Vasárnap hosszabb időre elutazik.
– Akkor tényleg jobb lesz, ha nem vársz a dologgal. Elkísérhetlek?
Mohi nem sok figyelmet szentelt a háznak, ahol két évig élt. Csak odapillantott rá, de nem ment el odáig, hanem három házzal előrébb megállt és becsöngetett.
Fiatal japán nő nyitott ajtót, európai ruhában, de japán módra hajolt meg Mohi előtt.
– Konbanva, Hana-szan.
– Konbanva, Mariko-szan – hajolt meg hibátlanul Mohi. – Szeretném bemutatni tomodacsi-szan Kissy Chatont. Ő Takada Mariko-szan, a szenszej lánya.
Kissy forrón remélte, hogy sikerül legalább hozzávetőleg elfogadható meghajlást produkálnia. De mi az ördög ez a Hana-szan?
– Örülök, hogy megismerhetlek, Kissy-szan – egyenesedett föl Mariko. – Kérlek, fáradjatok be, a szenszej már vár.
Tökéletesen beszél franciául, állapította meg Kissy, mialatt megszabadultak a cipőjüktől. Zokniban haladtak át az előszobán és végig egy folyosón. A szoba, ahova végül beléptek, nyugati stílusban volt berendezve, de középen alacsony asztalka állt, s mögötte japán módra, a sarkán ült a szenszej.
Kissy úgy ötvenévesnek tippelte. Néhány ránc az arcán, néhány ősz hajszál, egyikből se túl sok. Egy könyvet olvasott, amit érkezésükkor becsukott és az asztalra tett. Az öltözéke is nyugati volt, szürke öltöny nadrágja, fehér inggel.
Mohi belépett és mélyen meghajolt. Kissynek tippje se volt, mikor hajoljon meg, most vagy amikor bemutatják, legjobb lesz mindkétszer. Igyekezett ő is olyan mélyen meghajolni, mint Mohi. Tudta, hogy ez nagyon fontos, a másik rangjától függ a meghajlás szöge, egy ilyen tekintélyes embernek nagyon mély meghajlás jár. A szenszej csak könnyedén meghajtotta a felsőtestét.
– Konbanva, szenszej – mondta Mohi. – Bocsánatot kérek a zavarásért, de mindenképpen szerettem volna elbúcsúzni.
– Igen, hallottam, mi történt – bólintott a szenszej. Ő is szépen beszélt franciául, bár nem olyan hibátlanul, mint a lánya. – Hogy vagy, Hana-szan?
– O kageszama de genki desz – vigyorgott Mohi, szemlátomást boldogan, amiért japánul tud felelni. – Kérem, engedje meg, hogy bemutassam a barátnőmet, Kissy-szant. Most náluk lakom.
Kissy megint meghajolt.
– Konbanva, Takada-szenszej.
Csak remélni tudta, hogy jól mondja, de a szenszej udvarias válaszából arra következtetett, hogy igen.
– Konbanva, jó estét, Kissy-szan. Kérlek, foglaljatok helyet. Akár a fotelben is, ha úgy tetszik.
Kissy a legközelebbi fotel felé indult, de Mohi már le is telepedett a férfival szemközt, az asztal előtt, ugyanúgy a sarkán. Akkor ő is utánacsinálja, határozta el Kissy, és leült mellé. Nem volt könnyű, de senki se kritizálta az ügyetlenségéért.
– Igen – mondta kis szünet után a szenszej –, a hírek gyorsan terjednek. Úgy tudom, Millet még mindig kórházban van.
Kissy megfigyelte, hogy Millet nem volt se monsieur, se szan.
– Én is így tudom – vigyorgott Mohi büszkén.
A szenszej az asztalon fekvő könyvre tette a kezét.
– A középkorban a szamurájok nagyon udvariasan köszöntötték egymást és bemutatkoztak, mielőtt egymásnak rontottak volna. Legalábbis a könyvek szerint. A magam részéről idealizálásnak tartom ezt. Mostanra pedig… esztelenség lenne udvariaskodni az ellenféllel. Nektek különösen.
Kissy kezdte megbánni az előzékenységét, amiért japán módra ült le. Vajon föl tud még valaha kelni?
– Millet erős ember, egyetlen ütéssel harcképtelenné tett volna téged, Hana-szan. Ebből tudom, hogy nem hagytál neki időt rá, hogy megüssön.
– Hát nem, szenszej – nevetett Mohi. – Mire eljutott az agyáig, hogy bántottam, már kapott egy egész sorozatot.
A szenszej hirtelen Kissyre nézett. – Nem kell japánként viselkedned, Kissy-szan. Nyugodtan ülj úgy, ahogy kényelmes.
Kissy döbbenten nézett rá. Gondosan ügyelt rá, hogy semmi se látszódjék az arcán. Miből találhatta ki?… Óvatosan elkezdte kibogozni a lábait, mialatt a szenszej megint Mohihoz fordult.
– Helyesen tetted, Hana-szan. Soha ne feledd az első számú szabályt.
– Ismerd meg önmagadat – idézte Mohi vidáman. – Én kicsi vagyok, és ezt tudom is magamról. Ha megütnek, végem. Tehát mindig nekem kell ütnöm.
Kissy megkönnyebbülten föllélegzett. Lehet, hogy nem japános az, ahogy most ül, rendesen a fenekén, a lábait maga előtt kinyújtva, de sokkal kényelmesebb.
Így már könnyen végigülte a félórás beszélgetést, hozzá is tudott szólni mint a tanítvány tanítványa.
Takada-szenszej nem volt az a megszállott harcművészettanár, akinek az a fontos, hogy minél elegánsabbak legyenek az előkelő szakszavakkal megnevezett ütések és rúgások, és a mészárlás befejeztével a győztes előírásosan hálát adjon az isteneknek, vagy mit az ördögöt szoktak a szamurájok. Éppen ellenkezőleg.
– Én harcművészettel foglalkoztam egész életemben – mondta –, és kijelenthetem: a harc rossz. Minden harc rossz. Az embereknek békében kellene élniük és nem bántani egymást. Ám az emberek nem élnek békében. Én nem bántok senkit, de ha bántani akarnak, megvédem magam. A harcművészet azért van, hogy ezt meg tudjuk tenni.
Amikor elbúcsúztak, a szenszej azt mondta:
– Még találkozunk, Hana-szan és Kissy-szan. Egy időre elutazom, de aztán visszatérek. Örülnék, ha hallanék rólad, Hana-szan, és megtudhatnám, hová vet a sorsod.
– Úgy lesz, szenszej – felelte Mohi, és meghajolt. – Szajónara.
– Szajónara, szenszej – hajolt meg Kissy hálásan, amiért Mohi eszébe juttatta, hogy mondják japánul, hogy viszontlátásra.
– Szajónara – hajolt meg a szenszej.
– //Hana-szan?// – kérdezte Kissy, amikor kiléptek az utcára.
Mohi rávigyorgott. – Aha. Engem régebb óta hívnak így, mint Mohinak.
– De miért?
– Hát, eleinte Vanessa-szan voltam, de azt nem szerettem annyira, és akkor találtak nekem japán nevet. Mariko-szan nevezett el Hanának, ami virágot jelent. Bár nemigen hasonlítok virágra…
De, egyszer igen, gondolta Kissy. Azon az estén, amikor Plumailnél voltak. Milyen érdekes… Mohi állítólag csak nyár elején, a beaulieu-i készülődéskor volt hajlandó elfogadni, hogy ő lány, akkor is kellett hozzá egy nagy adag rábeszélés. De valamikor jóval korábban már hagyta, hogy virágnak nevezzék, még az se zavarta, hogy ezzel a francia szájnak kimondhatatlan H hanggal kezdődik.

Pénteken, amikor hazaindult az iskolából, Niala hívta. Azt kérdezte, mikor indulnak Nimbyékhez. Négy körül, felelte Kissy az órájára nézve; három óra tizenhét volt. Még haza kell érnie, átöltözik, bekapnak valamit, elrendezik Macskát, lesz az háromnegyed óra.
– Figyelj – mondta Niala. – Induljatok később. Nekem még van egy kis dolgom, úgy egy óra, míg hazaérek, akkor skype-olnék veletek.
Ezt az órát Kissy ugyanazzal töltötte, amivel hétfő óta minden szabad percét: az eBayjel. Már feltöltötte a neki jutott tárgyakat, akárcsak a többiek, az egy Angélique kivételével, akinek mostanában elég kevés a szabadideje, hisz vezetni tanul. Amikor Pi megsértette a lábát és Niala harcolt a saint-jeani utakon az öreg mikrobusszal, akkor Angélique megígérte, hogy beiratkozik egy autósiskolába, és meg is tette. Szépen halad, olyanokat mesél, hogy már tudja, mire való az a nagy, kerek tárgy a sofőrülés előtt, de nem árulja el, majd pár év múlva, jó pénzért továbbtanítja nekik. Imádnivaló.
Kissy tehát ebayezett ebben az órában, egyébként Mohi is, a hátsó szobában már ott volt a gépe. Feltöltés után is rengeteg munkát adott a dolog: néha kérdések jöttek egy-egy tárggyal kapcsolatban, azokat ki kellett keresni, megvizsgálni és megírni a választ. Ilyen válaszokat írt ebben az órában. Például hogy a tévének nincs S-Video csatlakozója; a konyhai robothoz azok a tartozékok vannak, amik a képen láthatók; meg hogy Tyne O’Connell könyvéért, a //Lola és exei//ért KisBarátiTársaság4 nem ragaszkodik az öt euróhoz, de négy ötvennél olcsóbban nem adja. Ez volt a megállapodás, szükség esetén bármiből lehet engedni tíz százalékot. Ami sehogy se kel el, azzal majd később, egy második menetben foglalkoznak, esetleg jótékony célra adják vagy kidobják.
Mohi ötlete volt, hogy a KisBarátiTársaság után mindenkinél azt a számot írják, ahányas számú szobában lakott a Terence Hiltonban. Pi és Angélique ugyanazt a számot kapta volna, ezért a lánynak adták a nullát. Úgy tűnt, szerencsés szám: bár ő még csak a holmik egy részét tette föl, már jó párat eladott közülük, egy csomó ruhát, konyhai eszközöket és egy régi kazettás magnót. Viszont Nimby eladta a hűtőszekrényt, ami a legterjedelmesebb volt a Gaëtan által el nem vitt dolgok közül; csütörtök este eljött érte egy fiatalember, kifizette, kocsiba rakta és elvitte.
A használt bútorokkal foglalkozó akárki mindent átvett Marceléktől, ámbár csak néhányat fizetett ki, a többit bizományba, százalékért. Még így is jobban járnak, mintha ott kellene őket kerülgetni.
Úgyhogy Mohinak szépen gyarapodik a pénzecskéje. Már régóta nem esik szó arról, hogy adna belőle Millet-éknek, és ez így is van rendjén.
Csengettek. Kissy az órára nézett, aztán a Skype-ra; négy óra húsz, Niala bármelyik pillanatban becsatlakozhat, nem fog ő most sokat diskurálni, akárki légyen is az. Niala nem kérte volna, hogy várják meg az indulással, ha nem lenne sürgős és fontos.
Ahogy kiment, Mohi is kidugta a fejét a hátsó szobából, de intett neki, hogy majd ő. Mohi bólintott és visszavonult, ő pedig kiment ajtót nyitni.
Az ajtóban ott állt Niala, Georges és Blanche.

Kissy soha, százéves korában se fogja elfelejteni azokat az évezredeket, amíg ott álltak az ajtóban és némán nézték egymást. Azonnal leolvasott mindent az arcukról, mintha az egész oda lett volna nyomtatva, elejétől végéig. Az első évszázadban még csodálkozott, hogyhogy nem látott már át a szitán jóval korábban – a másodikban már ráébredt, hogy Niala tett róla, mesterien keverte a kártyákat, szemrebbenés nélkül hazudott, kizárólag azért, hogy ő most úgy álljon itt az ajtóban, mint aki leesett a holdról.
Csak álltak, nézték egymást, s Kissy arra a kislányra gondolt, aki pár méterrel arrébb nem is sejti, hogy ez az utolsó perce régi életének, a következő percben egy új kezdődik, egy egész másik. Aztán Niala odalépett hozzá és átölelte, csak egy pillanatra. Bementek a lakásba, Kissy elöl, és ő kopogott be Mohi ajtaján.
Ahogy beléptek a szobába, Mohi éppen fölállt a gép elől. Egy másodpercig döbbenten nézte a D’Aubisson családot. Aztán megértette.
Kissy lenyűgözve figyelte a boldogság, a döbbenet és a meghatottság villódzó keverékét Mohi arcán. Az érzelmek valóságos tűzijátéka ragyogott föl rajta, pillanatonként változó szikrákkal – aztán Blanche kitárta karját, a kislány pedig a nyakába ugrott.
A következő percekben sorra ölelték Mohit, de egymást és őt, Kissyt is. Niala volt az első, aki meg tudott szólalni.
– Addig nem akartunk szólni, amíg nem lesz biztos – mondta Mohinak csendesen. – Ma jutott odáig az ügyintézés, hogy már semmilyen hivatal nem vethet gáncsot. Persze hajszoltuk őket, amennyire csak lehet… de még hetekbe telik, mire az örökbefogadás hivatalosan is lezajlik. Addig még Bohringer maradsz, de azután már…
Niala elhallgatott. Mohi mondta ki az új nevét, áhítatosan:
– Vanessa D’Aubisson…

Gyönyörű név, állapította meg Kissy a könnyeit törölgetve. S ahogy nézte a boldog tűzijátékot a kislány arcán, ráébredt, mi történt vele aznap, amikor megérkeztek Beaulieu-be. Ekkor értette meg, hogy Mohi szerelmes abba a városba, hogy a szíve ott maradt, amikor haza kellett jönnie – nem is: amikor el kellett hagynia az otthonát. Beaulieu az otthona lett az első pillanatban, végérvényesen és visszavonhatatlanul. S persze Beaulieu-n belül is legfőképpen a D’Aubisson-villa és a panzió, ahol élete legszebb három hetét töltötte. A beaulieu-iek közül pedig legelsősorban a D’Aubisson család, akik megismertették a várossal, akik lehetővé tették az egész csodálatos kalandot, akik ápolták… no igen, Nialáék magától értetődő természetességgel úgy ápolták a beteg Mohit, mintha a saját gyerekük lett volna. Beköltöztették a vendégszobába, még a kórházi számlát is kifizették, Kissy azóta se tudja, mennyi volt. A kórházban Blanche ott ült mellette, Niala meg, de Georges is, szíves örömest bement volna hozzá éjszakára, csak hogy ne legyen egyedül.
Hát most már nem lesz. Ő lesz Vanessa D’Aubisson, a pilóta és a fogorvosnő kisebbik lánya.

– Nimby, ne várj ránk, gyere ide azonnal! Szólj a többieknek is, mindenki jöjjön, itt vannak Blanche-ék!
– Miért, mi történt?
– Hát nem érted? Elviszik Mohit! Örökbe fogadják, ő lesz Niala kistestvére!
Csend. Nimby alighanem döbbenten mered a telefonra. Aztán egy félbeszakadó „rohanok”, és letette.
– Jön – mosolygott Kissy, és hívta Ange nénit.
Fél hatra az egész csapat együtt volt Kissyéknél, anya és apa öt perccel az utolsóként érkező Angélique után ért haza. Pi mesélte el nekik, mi történt, teljesen meg voltak döbbenve.
– Hát, Marie – mosolygott Georges anyára –, nem sokáig tartott a gyámságotok.
– Nem baj – nevetett anya. – Az a fő, hogy jól érezze magát.
Mohi kibontakozott Blanche karjaiból és anya nyakába ugrott.
– Marie néni… köszönöm, hogy a pótszüleim voltatok. Soha nem fogom elfelejteni.
Aztán apát is megölelte, neki is köszönetet mondott, és visszatért a családjához. A //családjához,// ismételte Kissy a gondolatot. Mohinak most már szülei vannak, és van egy nővére, aki ott ül //kettejük// apja mellett, a kishúga kezét fogja és majd szétveti a boldogság.
Igen, Niala volt az, aki ezt az egészet létrehozta. Amikor Kissy rávilágított, hogy Mohi pár nap alatt milyen jól kiismerte magát Beaulieu-ben, Nialának nem lett azonnal világos, hogy ez az egész világon egyedül ott történhetett meg. Nialát először valami megmagyarázhatatlan keserűség kerítette hatalmába, ami megmaradt a nyaralás egész hátralevő ideje alatt, s azután is csak csökkent valamennyire, de el nem enyészett, egészen addig, amíg a múlt pénteki hír helyre nem billentette a világképét. Addig nem is értette, hogy mi baja – valami megmagyarázhatatlan érzése volt, hogy a világ nincs rendben.
– Csak amikor elmondtad, mit művelt Millet, és letettük a telefont, akkor értettem meg mindent – mesélte Niala már a gépen. – Olyan érzésem volt már nyár óta, mintha várost nézni lennél, végigmész a Mars-mezőn, megcsodálod az Eiffel-tornyot, a Sacré Cœurt, átmész a hídon, és már a Chaillot-palotát is elhagytad, amikor észbe kapsz: de hát mit keresett a Sacré Cœur az Eiffel-torony tövében?
Ezen jót nevettek. Kissynek a Sacré Cœur első említésekor tényleg nem tűnt föl semmi, pedig tudja, milyen messze van a toronytól.
– Hát így voltam vele én is. Csak jöttem, jöttem, és valami nem stimmelt. A múlt heti telefonod döbbentett rá, hogy mi. Mohi. Mit keres Mohi Párizsban, amikor neki otthon lenne a helye minálunk?

Úgy döntöttek, elkísérik őket egy darabon. Hazáig… A csapat szerette volna viszontlátni Beaulieu-t és a D’Aubisson-villát, a többiek pedig szívesen megismerték volna azt a helyet, amiről annyit hallottak.
Apának csak egy este és a délelőtt egy része jut, holnap üzleti ebédre hivatalos. Anyának az egész hétvégéje szabad. Ange néninek is van egypár találkozója a hétvégén, de le tudja őket mondani.
Apa kölcsönkért egy buszt a cégétől, sofőrrel, az ilyet úgy adják. Húszszemélyest küldtek, maradt hely Mohi holmijának is. Amíg a buszra vártak, Georges megszervezte az Air France egyik szolgálati különgépét, rendes járaton ilyen hirtelenséggel ennyi helyet képtelenség lenne biztosítani. A különgép úgyis Nizzába repül, most majd kicsit később indulnak. Blanche pedig fölhívta Mathieu bácsit és megkérte, hogy kerítsen nekik járművet estére, amivel kijutnak Beaulieu-be.
Mathieu bácsi – Kissy megkérdezte – már tudott Mohi örökbefogadásáról. Tudott róla Isabelle néni és Mario, Jeanne és Luigi, tudott róla az összes nagynéni, nagybácsi, sógor, mindenféle rokon. Tudtak róla azok a rendőrök, akiket a nyáron annyira elképesztett Mohi teljesítménye. Tudtak róla az iskolában, ahova Mohi hétfőtől járni fog – itt Neuillyben ezt egy hét alatt nem lehetett elintézni. Tudott róla Françoise Laval, a mulatságos beszédű Lester doktor, a rendőr, aki hazavitte őket Saint-Jeanból, tudtak róla Rocard-ék. S tudtak róla rengetegen, akiket Kissy nem is tudott hova tenni, Bourridonék, Dubonnet-ék, Lefort-ék… tudott róla az egész város. Csak a nyaralók nem tudnak róla, gondolta Kissy. Aztán rájött, hogy már nincsenek is nyaralók. Vége a szezonnak, mindenki hazament.
Megpróbálta elképzelni az üres tengerpartot, de nem nagyon ment. Eközben éppen öltözködött, s ahogy a szekrénybe nyúlt, megakadt a szeme a barackszínű ruhán. Imádta ezt a ruhát. Most is imádja, de aligha fogja már hordani, változik a divat, meg hát ki is növi hamarosan. Erre az évszakra nem való, jövő nyárra meg már kicsi lesz rá.
Erről meg az jutott eszébe, hogy amikor első alkalommal készülődött Beaulieu-be, elhatározta, hogy számolni fogja, hány fiú fordul meg utána. Csakugyan. Tudományos vizsgálatot akart végezni, aztán amint megérkezett Beaulieu-be, az egész kiröppent a fejéből, mintha soha nem is jutott volna eszébe. Ahogy visszagondol, lehettek páran, akik megnézték, de észre se vette őket, tele volt a feje a kalandjaikkal meg a hely szépségével.
S most megint indul Beaulieu-be, másodszor, de nem utoljára. Rengetegszer fogja látni még. Minden nyáron ott fognak tölteni pár hetet, a többi évszakban pedig néha meglátogatják a D’Aubisson családot. Ha nem lenne olyan drága… azaz várjunk csak, nem biztos, hogy olyan drága dolog az, meg kell kérdezni Georges-ot.
Meg is kérdezte, amint felöltözött és kiment a többiekhez.
– Georges, figyelj csak… nagyon bonyolult lenne megoldani, hogy a jövőben egyszer-egyszer nálatok tartsuk a foglalkozásainkat? Végül is most már két tag él ott, no meg ott vagy te és Blanche is…
A pilóta elgondolkodott.
– Elvben nem lehetetlen. A panzióban biztos lesz hely, csak az utazást kell megoldani. Nicole és Mohi ingyen utazik, de ti nem. Majd kitalálunk valamit, jó?
A gép valami kisebbfajta volt, Kissyt nemigen érdekelte, hogy milyen típus. Néhány öltönyös pasas és kosztümös nő ült rajta, akik kíváncsian nézegették a népes társaságot, de nem tettek megjegyzést, amiért várniuk kellett miattuk. Kissy hamarosan meg is tudta, miért nem. Jó húsz perce elhelyezkedtek már, amikor befutott két tekintélyes külsejű öreg, láthatóan magas rangú főnökök. A stewardess megkülönböztetett figyelemmel kísérte őket a helyükre, s csak ezután indult a gép. Nem őrájuk vártak hát.
Rengeteget beszélgettek útközben. Hátul volt egy társalgóféle, ott telepedtek le, egyik főnök se tartott igényt rá.
A beaulieu-i két nap villámsebesen eltelt. Megmutatták anyának és Ange néninek, amit ennyi idő alatt meg lehetett mutatni, kicsit morzéztak, egy-egy órácskát edzettek, megállapították, hogy azért most is akadnak turisták Beaulieu-ben – és már indulhattak is haza. Ez a hétvége nem a felkészülésről szólt, ez Mohié volt. Azazhogy – Mohi nincs többé.
Volt két pillanat, ami éppoly élesen bevésődött Kissy emlékezetébe, mint a délutáni tűzijáték Mohi arcán. Az egyik az volt, amikor belépett a szobájába. Már akkor is ragyogott, amikor a Mathieu bácsi szerezte buszból meglátta a várost; amikor pedig megálltak a D’Aubisson-villa előtt, mintha villanyt gyújtottak volna az arcán. Ezt már nem lehetett fokozni, nem is lett fényesebb az arca, amikor belépett a szobájába. Elsírta magát.
Ugyanaz a vendégszoba volt, amiben az agyrázkódás után egy hétig lakott. Semmi nem változott, csak az éjjeliszekrényen most nem házitelefon volt, hanem virágcsokor, öt szál fehér rózsa. Mohi belépett, körülnézett, megfordult, megtörölte az arcát és Blanche nyakába borult.
A másik pillanat nem sokkal később volt, a vacsoraasztalnál, amikor Georges rövid köszöntőt mondott újszülött kislányának tiszteletére. Ez nagyon tetszett mindenkinek, az újszülött kislány.
Ő is szót kért és fölállt.
– Csak annyit szeretnék mondani… – elakadt a hangja – nagyon boldog vagyok, hogy újszülött lehetek… és… új névre is szükségem van, mint a többi újszülöttnek. – Kissy határozottságot látott az arcán, azt a határozottságot, amit már megszokott tőle az edzőteremben. – Úgyhogy ezennel leteszem a Mohi nevet. Mostantól Vanessa leszek!

EA AF AK AP, gondolta Kissy szórakozottan, egy pillanatra elfordítva tekintetét a konzervekről. - .. .. .-.. .. -... .. ---, vagy pilótakódban Echo Alpha Alpha Foxtrot Alpha Kilo Alpha Papa. Vagyis szemközt egy kövér, szemüveges nő. Milyen jó, hogy a beaulieu-i hétvégén kiegészítették az X-kód tábláját az emberekkel és gyakoribb tulajdonságaikkal, egy pillanat alatt le lehet írni bármely szembejövőt.
A kocsiba tett egy májkonzervet és továbbment, aztán megállt, eszébe jutott, hogy paradicsomos halat is akar venni. Megpördült, lekapta a polcról a halat és megdermedt.
A kövér, szemüveges nő a túlsó polcsornál éppen a zsebébe csúsztatott egy dobozt.
Kissy lassan a kocsiba tette a halat és gondolkodott. Ő végeredményben nem rendőr és nem biztonsági őr. Ő a Jerry Alapítvány kisegere, aki shindykre vadászik, nem bolti szarkákra. De a mindenit, ezt akkor se nézheti tétlenül!
Levett még egy halat, és a nő után indult, aki a sarkon befordult az állateledelek felé. Egy macskakonzervet tanulmányozott, amikor Kissy elhaladt mellette. Jó gondolat, Macskának is kell utánpótlás, Pi egyik nap azt mondta, Macska összes testrésze kicsi, az étvágya kivételével. Levett egy zacskót és olvasgatni kezdte a szöveget, hogy ne kelljen a nőre néznie.
– Szerintem nem fog sikerülni, asszonyom – közölte a zacskóval.
Madame Afakap körülnézett. – Hozzám beszélsz?
– Ha én megláttam, ahogy elcsórja azt a dobozt – magyarázta Kissy továbbra is a zacskónak –, biztos lehet benne, hogy a kamera is meglátta. De nekem semmi közöm hozzá, ha lecsukatja magát, a maga dolga.
Ezzel a kocsiba tette az alaposan kiokított macskaeledelt, és továbbhaladt. Csak a sarokról nézett vissza. Madame Afakap még mindig kővé dermedve állt ugyanott.
Kissy vigyorgott és továbbment, hogy tíz lépéssel később ő dermedjen kővé. Kizárt dolog, gondolta először, aztán a másik feléje fordult, és Kissy már biztosan tudta. Odasétált és megállt a férfi mellett.
– Szia, Shrek!
Az lenézett rá és összeráncolt homlokkal tanulmányozta az arcát.
– Ismerjük egymást?
Kissy mosolyogva bólintott.
– Igen. Én vagyok az egyik munkaadód. – Kezet nyújtott a férfinak. – Kissy vagyok a Jerry Alapítványtól.
– Vagy úgy – felelte Shrek, és megszorította a kezét. – Akkor már értem, hogy lehet, hogy te fölismersz, de én téged nem. Frankó… na végre! Itt vagyok!
Az utolsó szavakat magasra emelt karral kiáltotta, valamerre Kissy háta mögé nézve. Fiatal nő közeledett arról, kocsival, mellette egy kisfiú ballagott, a kocsiban pedig egy rózsaszín ruhás kislány üldögélt és nagy szemekkel nézett mindenfelé.
– Hát te hova lettél? – kérdezte a nő.
– Én végig megvoltam, ti nem voltatok meg – felelte Shrek. – Né csak, ez itt az új főnököm. Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Kissynek – nevetett ő. – A Jerry Alapítványtól. Biztosan te vagy Fiona hercegnő. Örülök, hogy megismertelek.
S kezet nyújtott a nőnek, aki meglepve viszonozta.
– Mi van? – derült Shrek. – A kiscsajnak igaza van. Ha én Shrek vagyok, akkor neked Fiona hercegnőnek kell lenned. Maszat meg a Csacsi, muhahaha!
Az emberek megálltak és nézték őket, de Kissy nem zavartatta magát. Hadd nézzenek, azért van a szemük.
Együtt folytatták útjukat a hipermarketben, ezalatt kiderült, hogy Shrek felesége nem használja a Fiona hercegnő nevet, Yvette-nek hívják. Akárcsak a kislányt, aki kétéves. A fiú hatéves és Jacques a neve, Shreké pedig Jean. Yvette mindig így szólította, sose Shreknek.
– És ki az a Maszat? – kérdezte Kissy.
– A csóka, akivel nyomulok. Menő fej. Ő csámolta meg a doksit, amit a haverod írt, tett bele ötezer fútnótot, és a progi felét is ő írta. Majd bemutogatom nektek. Pár nap és done a stuff, akkor összeröfögünk, installjuk és jöhet a jatt.
Mire befejezték a bevásárlást, Kissynek zúgott a feje.

Elköszöntek monsieur Ahamattól és beültek a kocsiba. Ahogy végighajtottak a kisváros utcáin, apa megjegyezte:
– Kedves város.
– Az – mondta anya színtelenül.
Apa oldalra sandított.
– Mintha nem nyerte volna meg a tetszésedet.
– A várossal semmi bajom sincs – rázta a fejét anya.
– Úgy. S mivel van?
– Nem mondhatnám, hogy rajongok a házért.
– Értem. – Apa megállt a piros lámpánál, és anyára nézett. – Hát akkor nem vesszük meg, ennyi az egész. Megjegyzem, nekem sem tetszik. Túl kicsi.
– Egyetértek – szólalt meg hátul Kissy. – A kisegereknek már végképp nem maradna hely. Nekünk jóval több hely kell, mint monsieur Ahamatnak.
– Kinek?…
– Ahamat. A pasi ott a házban.
– Kizárt dolog, hogy ilyen nevet mondott volna.
– Nem is ő mondta – vigyorgott Kissy. – Ez a személyleírása. AH: férfi, AM: bajuszos, AT: magas.
A szülők meglepve néztek egymásra, aztán elnevették magukat. Apa elindította a kocsit.
– Így mondják Jerry-nyelven?
– Így. Titi titátitá titi tátáti titi titáti. Alpha Hotel Alpha Mike Alpha Tango.
– Hát ez nagyon titkos – mosolygott anya. – És azt hogy mondják például, hogy Kissy?
– Tátititi ti tititá tititá tátá – vágta rá gondolkodás nélkül, villámsebesen –, de a csapat tagjainak személyes X-kódjelük is van. Az enyém IK, ti tátititi.
– És azt, hogy Châtillon, rue Lasègue?
Kissy vállat vont és kikopogta az ablaküvegen a ... .-.- .. .-. . -.- -.- -. .-- .... .- - -.- .. ..- - -.. .- - jelsorozatot, követhetetlen sebességgel. – De teljesen mindegy – tette hozzá. – Úgyse vesszük meg ezt a házat. Nekem se tetszik.
– Annak idején – mondta apa, amikor kiértek a városból – mi is morzéztunk az iskolában. Persze mi a rendes morzét használtuk, ami benne van a könyvekben. És hogy a tanáraink ne értsék, betűkkel kódoltuk a morzejeleket, úgy írtunk levelet egymásnak.
– Betűkkel? – pislogott Kissy.
– Úgy ám! A pontokat magánhangzók jelölték, a vonásokat meg mássalhangzók. Sose jött rá egyetlen tanár se, hogy a titkosírásos levelek mögött morze rejlik.
Kissy döbbenten nézte apját a tükörben. Hogyhogy ez nekik eddig nem jutott eszükbe?!
//Beau a ain eux fl.//
A kisegerek vagy fél percig homlokráncolva olvasták az üzenetet a képernyőkön. Niala a fejét csóválta, Chantal az állát vakargatta, éppen úgy, mint Topol a //Hegedűs a háztetőn//ben, csak neki szakálla volt.
– Mi akar ez lenni? – kérdezte Pi.
– Megmondom én – szólalt meg Martin, aki most is Kissy szobájából vett részt a tanácskozáson, akárcsak Chantal. – Ez morze! A B vonást jelent, a magánhangzók pontokat, vagyis az első szó egy K betű…
– Kissy! – olvasta ki a csapat kórusban, még mielőtt Martin befejezte volna a mondatot.
– Nagyon ötletes – állapította meg Niala.
– Klassz – tartotta föl a hüvelykujját Nimby.
– Kösz. Nem az én érdemem, apa mesélte hazafelé jövet.
– Az ám – kapta föl a fejét Vanessa. – Milyen a ház?
Kissy megcsóválta a fejét.
– Ez nem lesz a mi házunk. Kicsi. Legalább öt hálószobát szeretnénk, ennek meg csak négy van.
– Belőlem ne csináljatok gondot – mondta Nimby –, elalszom én Niala mellett is.
– Jól van – egyezett bele Niala. – Az ágyam végébe kucorodhatsz és melegítheted a lábamat.
– Szóval dobva lettem – állapította meg Chantal.
– ???
– Amikor beköltöztünk a panzióba, még azt mondtad, Nimby, hogy elalszol mellettem is. Azóta lecseréltél, és most tudom meg?!
– Szó sincs róla – vigyorgott a fiú. – Továbbra is fönt vagy a listán, sőt Vanessa is. Csak Kissy mellett nem alhatok, mert szűken lennénk hárman.
Kissy fölpattant, szikrát szórt a szeme. – Nimby! Vigyázz a szádra, amíg én ütök jobban!
– Oké, oké – Nimby megadóan emelte föl a kezét –, visszavonom az egészet.
– Ajánlom is!
– Hogy bebizonyítsam, nem gondoltam komolyan, amit mondtam – folytatta Nimby komoly arccal –, már holnap melletted alszom.

Nimbyt valószínűleg pár napon belül széttépi és megeteti Macskával. Egész este vele ugratták. Amikor Chantalék hazaindultak, Martin még az előszobában is rákezdte.
– Tudom már, mit teszünk.
– No mit? – kérdezte ő gyanútlanul.
– Átjövök holnap este és kidobom Nimbyt. Könnyű dolog, jobb vagyok nála. Legfeljebb varázsigékkel próbálkozhat, a hátultesztelő ciklus ternáris operátorának include direktívája…
Ezen muszáj volt nevetni. Igen, Nimby szakmai zsargonja néha tényleg olyan, mint valami ráolvasás, és Martin még egy képzeletbeli varázspálcát is meglengetett, ahogy mondta.
– Szóval kidobom, és nehogy visszajöjjön, én maradok veled éjszakára.
– A fenébe! – tört ki belőle. – Miért nem mondtad ezt bent a szobában?!
– Akkor mi lett volna?… – nézett Martin értetlenül.
– Ott akadt volna kispárna, amit hozzád vághatok!
Martin egy pillanatig tanácstalanul nézett rá, majd Chantalra, aztán indult a szoba felé, kispárnáért.
– Állj meg – szólt rá Kissy. – Majd hozzád vágom holnap… vagy holnapután…
Martin megállt előtte és nézte. Imádja ezt a nézést, egyszerűen el kell olvadni tőle.
– Rendicsek – mondta. – Ha akarod, mindennap vagdoshatsz hozzám párnákat. Egész párnacsatákat rendezünk, jó?
Erre már nem is válaszolt. Akkor se tette volna, ha Martin nem öleli át és nem csókolja meg. De megtette.
Mikor kiléptek az ajtón, Chantal halk sóhajjal megjegyezte:
– Muszáj lesz növeszteni magamnak egy ilyen srácot.
Martin már a lépcsőn felelte:
– Á, ilyen klassz, mint én, úgysincs több. Majd elfeleztek Kissyvel, jó?
Kissy vigyázott, hogy a hangja szigorú legyen, amikor utánuk szól.
– Hallom ám! És nemcsak kispárnám van, hanem vasalóm is!

– Hát igen – mondta később Niala. – Ahogy nőnek, egyre nehezebb velük. Martin azóta se próbálkozott?
Ezt azt jelentette, hogy azóta, hogy legutóbb beszéltek ilyesmiről, vagyis egy hete.
– Komolyabban nem. De csak azért nem, mert nincs rá igazán alkalma, túl keveset vagyunk kettesben. De ha Chantal ma este csak Skype-on át jött volna…
– Többet kellene kettesben lennetek – mondta Niala.
– Hé, éppen azt mondom, hogy ha ma Chantal nincs itt, lehet, hogy megint próbálkozik…
– Éppen azért kellene, hogy megtehesse.
– De miért?
– Ez is része a dolognak. Bele kell tanulnotok mindenbe.
– Márminthogy…
– Márminthogy neki meg kell tanulnia próbálkozni, neked meg nemet mondani – felelte Niala.
– Ja, értem. Hát… egyszer már előfordult, tudod, nálatok.
Niala bólintott. Most képpel skype-oltak, már ágyban voltak mindketten, úgy beszélgettek.
– Mondd… nem hiányoznak?
– A fiúk? – Niala mosolyogva megrázta a fejét. – Egy csöppet sem. Nem azt mondom, hogy egyet sem engedek többé a közelembe, de pillanatnyilag egyáltalán nem érdekelnek.
– Még több mint másfél év – jegyezte meg Kissy.
– Igen. De pillanatnyilag nem érzem úgy, hogy járni akarnék valakivel.

Az események megint fölgyorsultak. Majdnem mindennap megnéztek egy eladó házat, a másodiktól kezdve egy speciális értékelési módszert használva, amit Nimby dolgozott ki nekik. Pi egyik nap megkötötte a szerződést a mobilcéggel, húsz okostelefont vett, amik ingyen hívhatták egymást, SMS-t és MMS-t is ingyen küldtek egymásnak. A net nincs rajtuk ingyen, de nem lesz drága, Pi elég jó feltételeket ért el. Persze mindezt a saját nevében, hiszen az alapítvány még nem volt bejegyezve, de nem is akarták, hogy a Jerry neve kerüljön a nyilvántartásba.
Nyolc készüléket szétosztottak a beltagok között, a többit apa eltette a páncélszekrénybe. Jól jönnek majd, ha újabb tagokat avatnak, és nagyobb tételben amúgy is olcsóbbak voltak.
Kocsira is szükségük lesz, de egyelőre nincs rá pénzük. Be kellett érniük annyival, hogy megbeszélték, milyen kocsi legyen: legalább tizenkét személyes kisbusz, jellegtelen külsejű, de nem leromlott állapotú, és persze semmilyen jelzés nem lesz rajta, ami az alapítványra utal. Viszont az egyik ülés alatt elhelyeznek egy notebookot, ami állandóan ott lesz és hálózati szerverként szolgál majd, így a kocsiban és annak vételkörzetében egy tarifáért az összes telefonjukon lesz net, méghozzá kívánságuk szerint előkészített tartalommal.
Mindez remélhetőleg még az idén megvalósul; ha bejegyzik őket és hozzájutnak a pénzükhöz, akkor azért már könnyebb lesz.
Venniük kell gépeket is, Nimbynél már készült a lista a beszerzendő hardverekről és szoftverekről.
– A rendszer lelke a Cumulus – magyarázta egyik nap. – Ez figyeli a kölyöknetet és pontozza a felhasználókat. Az lenne a jó, ha két vagy három gépen futna, jó messze egymástól, hogy a hálózati üzemzavarok ne okozzanak gondot.
– Ugyan már – mondta Vanessa. – Ha üzemzavar van a hálózaton, akkor a shindyk se tudnak csacsogni.
– Kivéve ha az üzemzavar csak lokális jellegű, és őket nem érinti. De ez most mindegy, nincs jelentősége. Szóval a Cumulus begyűjti az adatokat, amikkel mi aztán mindenféléket csinálhatunk. Lesz egy statisztikai rendszer, ami megmondja, hogy a különböző szempontoknak megfelelő shindológiai események milyen gyakran következtek be, mely szolgáltatásoknál, és így tovább, rengeteg mindenfélét. Ennek a Cumulus lelkét adó pontozási rendszer belövésénél lesz nagyon nagy jelentősége, később pedig itt tudjuk megnézni, hogy minden jól működik-e. És lesz egy riasztó, ami értesítéseket küld emailben, SMS-ben vagy amiben akarjuk.
– Miről? – kérdezte Angélique.
– Arról, hogy a 6273-as felhasználó, aki gyereknek mondja magát, de a program értékelése szerint valószínűleg felnőtt, éppen találkára hívta a 4958-as felhasználót, aki gyerek.

Eljött Nimby nagy napja is: Shrekék elkészültek a programmal, és reggel kilencre jönnek Franconville-be installálni. Ők persze szokás szerint már előző este összegyűltek mind, verekedtek egy kicsit, aztán megvacsoráztak és lefeküdtek. Már nem olyan nomád körülmények között, mint első franconville-i hétvégéjükön, évmilliókkal ezelőtt. Átrendezték azt a szobát, ahol ők lányok voltak elszállásolva, most már sokkal kényelmesebben elfértek.
Ez volt a második hétvége, a szerdákkal együtt pedig a negyedik alkalom, amikor Beaulieu-ből két lány érkezett, de Kissy még mindig nem tudta megszokni. Azt sem, hogy a többiekkel lépten-nyomon kijavítják egymást, mert folyton Mohit mondanak. Azt sem, hogy azok ketten most már testvérek, pedig ők se ismerik egymást régebben, mint a többiek, mármint nem számítva a három osztálytársat meg Piéket. Azt sem, hogy Mohi, azazhogy Vanessa nem metróval jön akkor, amikor jön, hanem repülővel, Niala társaságában. Vagyis hát ő már igazából ahhoz is eléggé hozzászokott, hogy amikor elindul Nimbyhez, akkor Mohi ott baktat mellette.
De a legnehezebben Vanessához szokott hozzá.
Vanessa egészen más volt, mint Mohi. Attól lehetett, amit meséltek, sőt az első két napon ők is láttak még Beaulieu-ben: a fogadtatástól. Vanessa azt mondta egyik nap, hogy nem érezte, hogy csobban.
– Tudjátok, amikor beledobtok egy követ a vízbe, az csobban egy nagyot. Mert eredetileg nem odavaló. Én nem csobbantam itt… mert én idevaló vagyok. Mintha mindig is itt éltem volna.
Niala mondta el, hogy hétfőn reggel az osztályfőnöke bemutatta Vanessát az új osztálytársainak, ő helyet foglalt a negyedik padban, és azonnal úgy viselkedett mindenki, mintha világéletében velük járt volna. Persze a szünetekben föltettek neki egymillió kérdést, napokig csak vele foglalkozott az osztály, de ez is olyan volt, mint amikor egy régi ismerőst hosszabb idő után látnak viszont.
//Hiszen mindenki ismerte.//
A padtársa Niala másodunokahúga. Előtte ül Françoise Laval unokahúga, mellette Jeanne, a szobalány húga. Vanessa mögött a Cartier-panzió tulajdonosának fia, őmellette egy rendőr fia. Egy olyan rendőré, aki családostul külföldön nyaralt a Hendriksen-incidens idején, de a kollégák mindent elmeséltek neki, ő meg a családjának. De ott van még az osztályban a hegyi fészer tulajdonosának két rokona, Luigi bátyjának az unokája és annak a nővérnek a lánya, aki asszisztált a Mohi fejsebét ellátó orvosnak. Aki pedig a nyári történet egyetlen mellékszereplőjének sem rokona sehogyan, az is értesült mindenről.
Az üzletekben, a tömérdek vendéglátóhelyen is tudott a történtekről mindenki. A városháza némi adminisztrációt végzett a Hendriksen-ügyben, később pedig az örökbefogadás miatt, ez utóbbi azóta is tart. A rendőrök, a mentők, a nizzai kórház, Lester doki rendelője – mind forrásai a hírverésnek a tizenegy éves kislányról, aki elkapott egy gonosztevőt, itt az ő városukban.
De még ennél is többet számított, hogy Vanessa mindenkit ismert Beaulieu-ben. Első iskolai napjának első öt percét az igazgatóval töltötte, aki feltétlenül látni és üdvözölni akarta új tanítványát, de a tanítvány az ő nagy tetteinek megbeszélése helyett azonnal azt tudakolta, hogy van Albert bácsi, az igazgató apja. Örömmel hallotta, hogy jobban, és megígérte, hogy meglátogatja, a nyáron jót beszélgettek egyszer. Az igazgatónak leesett az álla.
Mindenki, aki találkozott Vanessával az első napokban, úgy érezte, hogy ez a gyerek mindig is itt élt, csak az utóbbi pár hónapot töltötte távol.
Kissy gyorsan meg tudta állapítani, hogy Vanessa ettől olyan más, attól, hogy otthona van – a D’Aubisson-villát és Beaulieu városát egyaránt értve ezen –, hogy maga mögött érezhet egy olyan hátteret, ami akkor is magabiztossá tenné, ha egyébként nem lenne az. Sokkal nehezebb volt szavakba önteni, hogy miben más. Mert önbizalma azelőtt is éppen elég volt.
Jobb megfogalmazás híján Kissy azt mondta magának: Mohihoz képest Vanessa akkora változás, mint amikor egy fekete-fehér képet színesre cserélnek. Vagy egy kétdimenziós képet térbelire.
A változáshoz sok apró dolog is hozzájárult. Például hogy az eBayen meghirdetett dolgok fele már elkelt, összesen több mint ötezer euróért; ezt Blanche betette egy külön bankszámlára, ezer euró kivételével, ami bekerült az alapítvány tőkéjébe. Pár héttel ezelőtt háromezret jegyzett a D’Aubisson–Claudel család, s éppen hárman is voltak – most már négyen vannak, átmenetileg D’Aubisson–Claudel–Bohringer családnak is nevezhetők, illő hát, hogy négyezerre növeljék a hozzájárulásukat. S az is, hogy ez az ezres abból a pénzből kerüljön ki, amiért Vanessa dolgozott meg, ha nem is egyedül. Amióta tudja, hogy hamarosan rávezetik a változást a szükséges aláírásokkal, azóta Kissy is könnyebb szívvel veszi elő azt a papírt a családok hozzájárulásaival.
Meg az olyan apró dolgok, ha már a pénznél tartunk, hogy Vanessának mindig van néhány bankjegy a tárcájában, úgy száz euró körül. Mohinak jó, ha egy ötöse volt, mielőtt azt a kisebb vagyont megnyerte Monte-Carlóban, de az el is ment a muszlinruhára. Schneiderék borítékját Mohi sose nyitotta ki; Vanessa pedig már nincs is abban a helyzetben, hogy muszáj legyen neki. A boríték egy hétig még náluk volt a széfben, aztán anya kivette és odaadta Vanessának, aki hazavitte és berakta az otthoni széfbe.
Igen, az ilyen apró dolgok is, hogy pár nappal hazaköltözése után Vanessa már tudta a dolgozószobai páncélszekrény kombinációját. Georges mondta meg neki egyik este, mondván, hogy ők hárman mind ismerik, sőt Isabelle néni is, vészhelyzet esetére, hát úgy illik, hogy a másik lányuk is tudja. Kissy teljesen megdöbbent, amikor ezt elmesélték neki, ő sose gondolta, hogy Niala tudja az otthoni széf kombinációját. Ő, Kissy nem ismeri a sajátjukét, és ez mindig természetesnek tűnt a számára. Majd amikor felnőtt lesz.
De hát D’Aubissonék időtlen idők óta úgy bánnak Nialával, mint egy felnőttel – hát most, hogy kishúga született, vele is úgy bánnak.
Igen, ez lehet a változás magyarázata. Vanessa egyszeriben úgy vagy majdnem úgy él, mint egy felnőtt.
Vagyis nem egészen, gondolta rögtön ezután. Régen, Mohi korában is olyasformán élt, mint egy felnőtt, akkor jött-ment, amikor akart, szinte mindenben maga gondoskodott magáról, épp csak a pénzt nem neki kellett megkeresnie. Új családjában viszont gondoskodnak róla, ahogy egy gyerekről kell. A kezdet kezdetén elmondták, mi a teendője, ha problémája van és ők nincsenek kéznél, a szülők dolgoznak, Niala iskolában vagy akárhol: Isabelle néniékhez kell fordulnia, ideértve Jeanne-t és Luigit is. Ha pénzre van szüksége, azt is kérhet tőlük, lesz miből visszaadnia. Ugyanakkor nem mászkálhat bármikor bárhová, azaz mászkálni mászkálhat éppen, de elérhetőnek kell lennie. És sötétedés után nem szabad kilépni az egymásba nyíló kertekből az idegenek számára is elérhető területre. Nem mintha attól tartanának, hogy nem tudja megvédeni magát – inkább attól, hogy nagyon is meg tudja. Ezt kerek perec megmondták.
Nem ezekben a dolgokban lett Vanessa olyan, mint egy felnőtt. Úgy beszélnek vele. Mostanáig kétszer kellett eldönteniük valamit, és mindkettőbe bevonták Vanessát, akinek ugyanannyit számított a szava, mint a többieké. Az egyik döntés róla szólt: elhatározták, hogy átrendezik a szobáját az ő ízlése szerint, pontosabban hogy ezt most teszik meg és nem várnak vele a karácsonyi szünetig. A másik az volt, hogy elvállalják-e Marie néni házának gondját, mert ő fél évre Kanadába utazik. Port kell törölni, virágot locsolni, füvet nyírni, ügyeket rendben tartani, ilyesmik. Elvállalták, sőt őrá bízták a munka egy részét. Még azt is ő fogja ellenőrizni, hogy minden hónapban megérkezik-e minden közüzemi számla, ő archiválja őket, hogy a néni szükség esetén bizonyíthassa, hogy kifizette, és ő értesíti a nénit, ha nincs elég pénz a számláján.
Ő, a kis Mohi, aki pár hónapja még szemrebbenés nélkül lopott a nevelőszüleitől, ha nem volt elég pénze. Pár hónapja? Pár hete! A legeslegutolsó alkalom már nem is számított lopásnak, és látta az egész csapat. Szerdán volt, két nappal azelőtt, hogy D’Aubissonék eljöttek érte. Néhány könyvet válogattak ki éppen, mert várták a vevőiket, és Chantal mindnek átpörgette a lapjait, ha esetleg valami cédula lenne bennük. Az egyik könyvben talált három százast. Odanyújtotta Mohinak:
– Nézd, ez alighanem Millet-ék dugipénze.
Mohi jól megnézte a bankjegyeket, aztán elvette őket, betette a tárcájába, és csak annyit mondott:
– Hát most már nem az övék.
Niala nem volt itt, de tud róla és nem látott a dologban semmi különöset.
Ennyi lenne az egész? Egy utcán nevelkedett vadócból, akinek nagyvonalú a felfogása a tulajdonjogról, korrekt kis ügyintézőt lehetne varázsolni – pusztán azzal, hogy megbízunk benne?
Alkalomadtán megkérdezi erről Nialát.

Mire Shrek és Maszat megérkezett, a terasz egyik sarkában már elő volt készítve az ideiglenes szerverterem: egy íróasztal két géppel, amiket routerrel kötöttek a netre, valamint Nimby rendes gépe mint kliens. Az egyik szerver Nimby, a másik Martin egy régi gépe volt, özönvíz előtti példányok, de erre jónak kell lenniük. Martinén Windows 98 futott, Nimbyén valami ősöreg Linux.
A két programozó alaposan átnézte a szervereket, bólogattak, és elővettek egy pendrive-ot. Hosszas installálási procedúra következett.
Kissy elnézte őket Nimbyvel, aki tökéletesen értett a nyelvükön, és folyamatosan dumált velük. Néha ő is hozzászólt persze, föltett egy-egy kérdést, örült is, hogy képben tud maradni és nem csak bámulja a készülődést értetlenül. De közben már Charlotte-on járt az esze, aki most valahol üldögél a gépe előtt, vidáman tervezgeti, hogyan hálóz be egy gyereket, és nem is sejti, hogy közeledik a vész. Angélique ötlete volt, hogy már előre nevezzék el a következő shindyt, így nagyon könnyű jelezni, ha fölfedezik. A negyedik shindyjüknek Charlotte lesz a neve, követve a hagyományt, hogy női nevet kapnak, és azt is, hogy felváltva S-sel és C-vel kezdődik a nevük. Sheila, Cindy, Sylvie, Charlotte.
Nimby gépét Shrek nyösztette, Martinét Maszat. Ő még elvarázsoltabb fej volt, mint Shrek, gyakorlatilag semmi nem érdekelte a számítógépeken meg a hobbijain kívül, amikből Shrek szerint volt egy pár. Tömzsi emberke, ritkás szakállal, megviselt állapotú szemüveggel, szakadt farmerban és Che Guevara arcképével ellátott, ócska pólóban. Egy átlagos kinézetű Peugeot-val jöttek, nem volt se lerobbant, se csillogó. Kissy gyanította, hogy Shreké lehet.
– Oké – mondta Maszat, amikor a program többedszerre makacsolta meg magát. – Szóval ez nem megy. Miért nem megy? Mert spenót az egész – válaszolt önmagának. – Ennek mennie kéne. Ha se nálad, se nálam nem él, akkor elejétől végéig elcsesztük az egészet és ki leszünk rúgva.
– Olyan nincs, öreg – mondta Shrek. – Ez otthon még hasított. Gondoljuk át, mi a difi a konfigban.
– Öcsi, pében nyomsz! – vágta rá Maszat. – Kit érdekel itt a konfig?
Kissy remekül szórakozott. „Pében nyomsz” nyilván azt jelenti, hogy PHP-ben programozol.
– Ez az – mondta Shrek. – Nyaljuk csak le hazulról az init és belezzük ki.
Hát lenyalták, vagyis beléptek az otthoni gépükre és letöltötték a PHP inicializáló file-ját – így mondta volna Kissy, aki könyvekből tanulta a számítástechnika egy részét, a többi részét pedig Nimbytől és Martintől, akik könyvekből tanulták. De hát Maszaték aligha olvasnak szakkönyveket. Valószínűleg inkább írják őket.
– Aha – mondták rövid tanulmányozás után. – Nimby, megy valami PHP-ben ezeken a vasakon?
– Semmi – felelte rendszergazdájuk. – Az egészet azért vettük ki a sufniból, hogy nektek legyen mire setupolni. Azt csináltok, amit akartok.
– Sirály – mondta Maszat. – Akkor reinstall PHP, a mi settingjeinkkel, és ha akkor se megy, akkor megyünk és kezet csókolunk Bill Gatesnek. Na, csillagom!
Ez a gépnek szólt, amit Maszat időnként olyanformán nógatott, mint egy kocsis a lovát.
Nem csókoltak kezet Bill Gatesnek: a program ment.
– Oké – örült Maszat –, ez már gőgicsél. Most jön a neheze.
Rákapcsolták a programot egy chatszobára, user üzemmódban, vagyis egyszerűen beléptek a két géppel a Kölyökklubba mint egy-egy felhasználó, és az ott olvasható szövegeket adták a Cumulusnak.
Mindenki figyelte, ahogy a Kölyökklub nyilvános szobájának forgalma lassan megtölti a képernyőt. Most először Kissyt egyáltalán nem érdekelte, hogy miről beszélnek, még az sem, hogy elhangzik-e valami, ami shindyre utal. Csak azt figyelte, hogy akadnak-e olyan kifejezések, amik szerepelnek a Cumulus adatbázisában.
Akadtak. Pár perc múlva egy felhasználó megkérdezte a másikat, hogy hol lakik, és Nimby rögtön megnézte a kliensgépen, hogy nőtt-e az illető csalogatási faktora. Nőtt bizony, ott volt az összes adat, s a társaság megtapsolta a programozókat.
De tényleg most jött a neheze. Maszat azt mondta, a Cumulus olyan, mint egy sakk-készlet, nem sokat ér a hozzá tartozó szabályok nélkül. A szabályok pedig itt csak menet közben állnak össze. Nimby már a kezdet kezdetén elmondta. Csak a tapasztalat segít meghatározni, hogy mit hogyan értékeljenek, mi minek számít. Valószínűleg hónapokba is beletelik, hogy kialakuljon a megbízható értékelési rendszer.
Most, ezen a délelőttön odáig jutottak, hogy elkezdték belőni a programot, Nimby úgy mondta, hogy most kísérletezik ki azokat a számokat, amik segítségével majd kikísérletezhetik a Cumulus működtetésére szolgáló számokat.

Ő csak délig maradt a többiekkel, apáék most értek rá. Kijöttek érte és elmentek Saint-Germain-en-Laye-be. A ház igazán szép volt, jó nagy is, nem volt semmilyen kizáró ok, így a Nimby-féle módszerrel pontozták, külön-külön. Ő nyolcvan pontot adott, apa hatvanat, anya hetvenötöt. Megegyeztek abban, hogy két fő negatívuma van: ez a rue de Lorraine elég forgalmas utca, és a ház egy kicsit talán nagyobb a kelleténél.
Tovább a következőhöz: Marly-le-Roi, rue Guillaume Coustou. Ez már egy nyugalmas utcácska volt, viszont a ház épp csak akkorka volt, hogy a mérete miatt ki ne essen a rostán, és Kissy a kertet is túl kicsinek találta. Úgyhogy csak negyven pontot adott neki. Anyáék se tartották sokkal többre, ötvenet adtak mindketten.
Még egy címük volt, Rocquencourt-ban, rue Auguste Brunot. De ide be se csöngettek. Ahogy megtalálták az utcát, kiderült, hogy az autópálya-csomópont nagy nyolcasában van, igaz, hogy a középponttól legtávolabbi részen, de ez legfeljebb pár száz métert jelenthetett. Apa szó nélkül elhaladt a ház előtt.
– Hát ez baj – mondta anya, elhelyezve az újságot a szelektív hulladékgyűjtőben. – Még rengeteg időnk volna, de hétfőnél előbb nem folytathatjuk.
– Miért nem? – kérdezte Kissy, áttekintve a választékot.
– Mert addig nem jelenik meg új lapszám.
Kissy fölnézett a szüleire.
– És a net mire való?
A cukrászdában nem tudták, hol van netkávézó, Kissynek kicsit úgy tűnt, mintha a kiszolgálónő nem is tudná, mi az.
– Ej, ostobaság – mondta Kissy hirtelen, és előkapta az alapítványi mobilt. A gyorshívószámok megegyeztek az ebayes és a panzióbeli számaikkal. Benyomta a kettest.
– Központi nimbológia, vanessászati részleg – mondta egy vidám hang.
Kissy vigyorgott.
– Itt a kihelyezett kissykülönítmény. Koordináták: észak Rocquencourt fok, kelet rue l’Étang fok. Utána tudnál nézni, hol a legközelebbi netkávézó?
– Versailles-ban – jött a válasz fél percen belül. – Pont a kastély mellett.
– Az nincs messze – mondta apa. – Pár perc alatt ott vagyunk.
– Remek – mondta Kissy. – Köszi.
– Szívesen, de mire kell a net? Csak mert nekem itt van az orrom előtt.
Kissy sóhajtott. – Hát persze. Hülyék vagyunk. Minek menjünk Versailles-ba? Apa, Vanessa pontosan tudja, milyen házat keresünk és melyik oldalakon. Az eddigi hirdetéseket is látta.
– Hát akkor nézze meg ő, ha gondolja – mondta apa, és intett a kiszolgálónőnek.
Vanessa villámgyorsan talált két hirdetést is, elküldte őket SMS-ben, Kissyék pedig elindultak La Celle-Saint-Cloud-ba.
Kissynek igazán tetszett a hely. Egy hosszú útról nyíltak kis, kanyargós zsákutcák, mindegyik egy fürtnyi házzal. Csakhogy a ház kicsi volt, és nem volt úszómedencéje. Márpedig ők mindhárman szeretnek úszni, és ha utólag kell medencét építeni, azzal együtt már túl drága. Úgyhogy továbbmentek Vaucressonba.

Vaucresson, Hauts-de-Seine megye, Île-de-France nyugati széle. A boulogne-billancourt-i kerület chaville-i kantonjában. Nyolcezer-hatszáz lakos. Tizenkilencedik századi plébániatemplom, kastély, Le Corbusier tervezte villák. A Normandiába tartó autópálya mellett, a Transilien L vonalán a Défense utáni hatodik állomás, húszperces út. Igaz, Franconville-be másfél órát utazik az ember, ez elég sok. Mi van még? A polgármester nő, ez tökmindegy, Suger abbé alapította 1145-ben, ez is lényegtelen. Két hatalmas erdő között van, dimbes-dombos vidéken, ez a térképen is látszik, és ottjártukkor is ugyancsak észlelték. Egy jókora golfpálya. Még egy, bár lehet, hogy ez már a szomszéd városhoz tartozik, amúgy meg tökmindegy. Ők nem is golfoznak. Á, igen, útvonaltervezőt kell megnézni. Huszonhárom perc az út a rue Bixióba, anya cégéhez. A mostani lakásuktól húsz perc, úgyhogy ez is remek. Mi szól ellene?
Kissy napokon át gondolkodott, keresett valamit, //bármit,// ami a vaucressoni ház ellen szól. Ezt Niala tanácsolta, azt mondta, ha ennyire tetszik neki, akkor innentől azon agyaljon, hogy mik a hely negatívumai. Mert ha csak utólag jön rá valami rossz tulajdonságára, akkor – így mondta Niala – megette a fene az egészet.
De egyszerűen képtelenség volt bármit fölfedezni, ami a ház ellen szólna. Egy csendes kis utcában van, fönt a „hegyen” – úgy érezheti magát az ember, mintha hegyet mászna, a ház előtt állva az utca távolabbi részei eltűnnek a mélyben. Pedig a Wikipédia szerint Vaucresson legmagasabb és legmélyebb pontja között csak huszonöt méter a magasságkülönbség, és nyilván nem pont ez a ház van a legmagasabban. Az utcának alig van forgalma, de a magas téglakerítés miatt odabent az a kicsi se hallható. Amellett a ház jóval beljebb is van. Két kapu, egy kicsi a gyalogosnak, egy széles az autónak. Kövezett út a házig. A ház valaha törtfehér lehetett, mára eléggé megszürkült, de úgyis újrafestenék, más rendbehozni való is lesz. Lépcső a magasföldszintre, ami alól kikandikál az alagsor. Kis előszoba, ami egy tágas, de nem túlságosan nagy nappaliba vezet. A nappalitól jobbra a konyha és az ebédlő, egyben. Az ebédlőből vezet a kertbe a hátsó ajtó. A konyha végéből kis folyosó vezet a garázsba, ami csak kicsit van magasabban a talajszintnél, hogy ne folyjon be az esővíz, a többit bent lépcső hidalja át. Dupla garázs, úgyhogy az ő kocsijaik mellé az alapítvány mikrobusza nem fog már beférni, de ez legyen a legnagyobb gond. A folyosóról nyílik az éléskamra, szép nagy, elfér egypár hűtőszekrény, mosogatógép, polcok. A folyosó mellett lépcső fel és le, a túloldalán, a nappali mellett egy szoba, monsieur Boulanger elmondta, hogy mire használták régebben, de ő már nem emlékszik. Most régi bútorok vannak benne.
Az előszobától balra kis folyosó, rajta egymással szemben két hálószoba. Mindkettőből levágtak egy darabot, de másképpen. A bal oldali, amelyik az utca felé néz, kisebb, ebből lett levágva a folyosóról nyíló vécé és öltözőszoba, bent a hálószoba ajtaja mögött rövidke folyosó, aztán a hálószoba, jobb felől kis gardróbbal. Úgyhogy ez vendégszoba lesz.
A másik lesz az övé, amelyik a kertre néz. Az ajtó mögött rövid belépő, balra kis fürdőszoba, mosdóval, vécével, fürdőkáddal, zuhanyfülkével. A hálószobai részből pedig szintén nyílik egy öltözőszoba.
Életében nem volt még saját fürdőszobája, de mindig szeretett volna. Most lesz!
A folyosó végén a nagy hálószoba. Jobbra a háló, aminek verandája is van, balra egy kis folyosó, kétoldalt egy-egy gardróbszobával a hölgy és az úr számára, a végén fürdőszobával. Ahogy illik: a ház ura és úrnője hibátlan társasági öltözékben léphet elő.
No igen, egy hiányossága csakugyan van a háznak. Még nem az övék.

Apáék is benéztek egy percre Nimbyékhez, mielőtt hazaindultak volna. A programozók már hazamentek, holnap telefont várnak, hogy hol tart az élesítés, jöjjenek-e debugolni vagy még ne. A pénzüket csak akkor kérik, amikor a program már stabilan fut és a kívánalmaknak megfelelően szolgáltatja az adatokat. Persze ez még csak a Cumulus. A feldolgozórendszer még sehol sincs, az külön tétel lesz.
Anya gratulált nekik és remélte, hogy nem bántja meg őket, de ő még mindig nem érti, mire való a Cumulus.
– Shindyt fogni, Marie néni – mondta Vanessa.
– Igen, idáig én is eljutottam. De honnan tudja, ki a shindy?
– Sehonnan. Éppen erről van szó. Csak annyit tud, hogy figyeli, ki viselkedik gyanúsan. De sokkal több helyet tud figyelni, mint mi valamennyien együtt, és megszakítás nélkül.
– Charlotte – mondta Chantal, aki valamivel odébb ült egy negyedik gép előtt.
– Igen – kapta föl a szót Vanessa –, Charlotte lesz a következő shindynk neve, akit remélhetőleg már a Cumulus kap el. Persze most a tesztidőszakban erre nincs még sok remény, főleg hogy nincs még kész a feldolgozóprogram. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan tucatjával fogdossuk a…
– //Charlotte// – ismételte Chantal.
– Hát ha nem is Charlotte-okat, de shindyket. Amikor…
– Húzzátok már ki azt a lányt a konnektorból! – csattant föl Chantal. – Itt van Charlotte! A házibulit Sophie Marceau…
A kisegerek rohantak a géphez. Egy privát ablak volt rajta. Kissy teljes tíz másodpercig pásztázta shindyre utaló jel után, mire ráébredt, hogy az egész ablak tartalma shindységből van.
– Úristen – lehelte Angélique.
– Jesszusom – mondta anya.
Apa keze hirtelen odanyúlt és kikapcsolta a monitort.
– Hé! – kiáltott föl Chantal. – Az az én shindym!
– Ezt a tömény… – apa hangja elakadt, a szavakat kereste. – Ti gyerekek vagytok, a fenébe is! Ne olvassatok ilyeneket!
Kis csend támadt. Aztán Niala odalépett apához és közvetlen közelből felnézett rá.
– Hallgasson ide, Jean-Jacques bácsi. Én imádom magát és a feleségét. Soha nem lehetek elég hálás maguknak, amiért vállalták Mohit a kritikus időszakban. De mondja… most maga nem gondolkodik, vagy rólunk hiszi ezt?
Kissy döbbenten hallgatta, hogy tud Niala még sértést is úgy mondani, mintha a legszebb bók lenne.
– Ezeket az alakokat el kell kapni. Mi már megedződtünk valamelyest, most majd tovább edződünk. Ha mi nem kapjuk el őket, akkor ugyanezeket a szövegeket olyan gyerekeknek mondják, akik egyáltalán nincsenek megedződve, sőt nemcsak mondják, hanem a gyakorlatban is megvalósítják. – Bekapcsolta a monitort. – Úgyhogy most lecsapunk erre a shindyre. Jean-Jacques bácsi, lenne kedve elsütni a shindymegsemmisítő ágyút?
– Hát az meg mi? – kérdezte apa bizonytalanul. Niala kis szónoklata teljesen kibillentette korábbi lelkiállapotából, újat meg még nem talált helyette.
– Egy pillanat. Emberek – harsant föl Niala hangja –, mindenki a helyére! Ez nem gyakorlat! Nimby, a célkövetőhöz! Nicknév Lax, Lima Alpha X-ray! Chantal, írj be valamit, hogy el ne unja magát a pasas. Vanessa, ágyút előkészíteni!
Kissy vigyorogva figyelte a készülődést. Most céltudatos rohangálásnak kellene következnie, mindenfelé fegyveres csapatok, akik a kijelölt helyükre igyekeznek, sőt szirénavijjogás közepette póznán kellene lecsúszniuk, mint a //Szellemirtók//ban.
A teraszon egy percig csend volt. Chantal egyszer beírta, hogy „itt vagyok, figyelek”, ami igencsak bosszantotta anyáékat. A képernyőn továbbra is gyors ütemben érkeztek a shindy újabb és újabb sorai. Vanessa mindössze annyit tett, hogy leakasztotta az övéről a telefonját és kikapcsolta a billentyűzárat.
– Megvan! – rikkantotta Nimby. – Tessék a cím!
Kinagyította a képernyőjén, hogy jól lássák. Szóval Lille-ben van az emberünk, gondolta Kissy. Szép város, már járt egyszer ott. Még szebb lesz, ha ez az alak nem járkál többé az utcáin.
– Célpont bemérve – jelentette Niala saját magának. – Vanessa, ágyút kibiztosítani!
Vanessa beütötte a tizenhetest, kihangosította, és átnyújtotta a készüléket apának.
– Vedd csak el, Jean-Jacques bácsi – mondta. – Mondj el nekik mindent, amit tudunk a pofáról.
Apa elszántan megragadta a telefont, végigcsörtetett a menürendszeren, s amikor megszólalt egy eleven nő hangja, csak annyit mondhatott: „Rendőrség, miben”, apa máris közbevágott:
– Jó napot, Jean-Jacques Chaton vagyok. Gyermekmolesztálást kell bejelentenem.
– Mikor és hol történt?
– Most is folyamatban van. Az interneten. Egy pasas cseveg egy kislánnyal, és percek óta ecseteli, hogy miket szeretne vele művelni.
– Ön ezt honnan látja?
– Egy szobában vagyok a kislánnyal.
– Értem – mondta a nő. – Nem könnyű helyzet. Egy internetes támadó beazonosítása…
– Már a házszámát is tudjuk – vágott közbe apa.
Kis csend. Aztán: – Honnan?
Apa sóhajtott. – Fogalmam sincs, hölgyem. Van itt egy kissrác, aki az ilyesmit ki tudja deríteni.
A nő gondolkodott egy pillanatig.
– Nos, monsieur Chaton, mi lenne, ha odaküldenék egy járőrt? Megmutatnák nekik, hogy mi történt… a szövegre amúgy is szükség lesz, az bizonyíték. Hol vannak önök?

Percek alatt ott volt a járőr, két középkorú férfi, akik tipikus rendőrarccal vizslatták a monitoron látható disznóságokat, és az volt az első kérdésük, hogy ki írta ezeket és kinek.
– Ő írta – mutatott Chantal a lille-i címre – nekem.
– Lille-ből?
– Lille-ből.
A két rendőr összenézett. Kissy egyhavi zsebpénzébe le merte volna fogadni, hogy az jár a fejükben: Chantal alighanem meghibbant. Még hogy Lille-ből! Mindjárt kérik a felbélyegzett levélborítékot, amiben a szöveg jött. És ha nem tudják, mit tegyenek, akkor lóra pattannak, benyargalnak a királyi palotába és utasítást kérnek Richelieu bíborostól.
De nem; legalább a huszadik századig már eljutottak. Az egyik elővett egy rádiót és elmondta, mit találtak. A lille-i címet is bediktálta.
– Értettem – felelte, kikapcsolta és a társára nézett. – Nos hát, a bizonyítékot le kell foglalni – intett bizonytalanul a monitor felé.
– Az én gépemet? – hördült föl Nimby. – Már miért kellene? Kapnak egy másolatot!
– Nem, kisfiam. Az eredetire van szükség…
– Hülyeség – vakkantotta Nimby. – A másolat semmiben nem különbözik az eredetitől.
A zsaru bosszúsan fújt egyet, de ekkor közbelépett Niala.
– Biztos urak, mi lenne, ha szakértőt hívnának? Önök rendőrök, nem számítástechnikusok. De akad éppen elég kollégájuk, aki ez is, az is.
Az indítványt vita nélkül elfogadták; később Niala azt mondta, a legtöbb ember kapva kap az alkalmon, hogy másra háríthassa a felelősséget. A szakértő érkezéséig biztosítaniuk kellett a helyszínt, ami abból állt, hogy az egyik zsaru helyet foglalt az ominózus gép előtt, a másik arrébb, és vigyáztak, hogy senki ne nyúlhasson a bizonyítékhoz.
– Lille-be ugye kimegy valaki? – kérdezte apa számonkérően.
– Lille-be? – nézett rá az egyik. – Minek mennének… ott is van kapitányság.
– Tudja, hogy értem.
– Az emberünkhöz? Nyugodt lehet. Azóta talán őrizetbe is vették. Szerencse, hogy voltak itt felnőttek is, amikor ez a disznóság történt.
Csodálkozva nézett a nevető kisegerekre.
– Bármelyikünk elintézte volna ezt az alakot egyedül is – világosította föl Martin. – Azért hívtuk egyből magukat, mert Lille túl messze van.
– Miért, mit tettetek volna, ha közelebb lakik?
– Odamentünk volna, hogy lássuk, kicsoda, és hogy bizonyítékot szerezzünk ellene.
– Azt nem szabad – intette a rendőr. – Ezek bűnözők, veszélyes alakok. Nem szabad a közelükbe menni.
Szegény feje nem értette, min nevetnek olyan jót még a felnőttek is.

A bois-colombes-i ház nem volt rossz – csak nem volt különösebben jó sem. Átlagos. Kiosztották neki a pontjaikat és átmentek Asnières-sur-Seine-be. Az ottani ház nem kapott pontokat, túl kicsi volt és nagyon drágán akarták adni. Úgyhogy elfurikáztak Sceaux-ba is, az ottani ház elég jó helyen volt, belülről is jól nézett ki – Kissynek csak egy baja volt vele, és ezt meg is mondta, amikor kimentek és készültek beszállni a kocsiba.
– Csakhogy ez nem a vaucressoni ház.
Kis ideig nem értették, aztán anya rájött, mit akar mondani.
– Szóval te már választottál.
Kissy bólintott. Igazából eddig a pillanatig nem is ébredt rá a helyzetre, de igen: ő már választott. A vaucressoni házat akarja. Felőle megnézhetik a következőt is, elmehetnek Cachanba, elmehetnek L’Haÿ-les-Roses-ba, éppenséggel elmehetnek a Holdra is. Neki a vaucressoni ház kell.
Alighanem értették szavak nélkül is, mert apa hümmögött, aztán azt mondta:
– Hát jó. Nekem is tetszett az a ház.
– Nekem is – mondta anya. – Megvegyük?
Kissy bólintott. Aztán egyszer csak apa is bólintott.
Kissy elővette a telefonját, kikereste Boulanger-ék számát és átadta apának.
– Azonnal foglaljam le?
– Tüstént – vágta rá. – Még mielőtt valaki megelőz. Te jó ég, hisz már egy hete, hogy ott jártunk!

Az alagsorban lakik majd a Jerry, határozta el Kissy rögtön a második látogatáskor. A lépcsővel szemben egy jókora benyíló, társalgó és könyvtár, innen nyílik a lépcső melletti pihenőszoba. Ez lesz az alapítvány székhelye. Az ablak éppen a bejáratra néz, innen azonnal látni, ha jön valaki.
A lépcsőtől balra folyosó, jobb oldalán egy hálószoba, balra fürdőszoba, majd egy nagy, L alakú hobbiszoba, aminek ajtajánál a folyosó jobbra kanyarodik. Ezután jön a mosókonyha, végül pedig egy nagy műhely, ami alig kap természetes fényt, az ablaka pont egy fa tövében van. Ez lesz a szerverterem. Egyelőre úgysincs többjük két gépnél, azok se lesznek olyan nagyon leterhelve, semmi szükség légkondicionált helyiségre.
A tartalék hálószobákban pedig meghagyják a jelenlegi bútorzatot, Boulanger-ék alig visznek magukkal bútorokat. A lányukhoz költöznek Martinique-re, nem cipelnek annyi bútort. A földszinten is van egy gazdátlan hálószoba, az alagsorban is, az emeleten pedig kettő. A lépcső egy kis hallba vezet, ahonnan egymással szemben nyílik a két háló, köztük egy kis fürdőszobával, vele szemben pedig a padlástér, aminek oldalt még kiágazása is van, akár ott is ki lehet alakítani egy hálófülkét. Csak persze ahhoz ki kellene termelni a rengeteg limlomot a padlásról.
Az egész házat újra végigjárta, amíg a felnőttek megtárgyalták az adásvételt. Meg a kertet is. Kilenc nagy és tizenöt kisebb fa áll benne, számolta meg, a falak mentén pedig végig bokrok, jórészt azok is embermagasak. Minden irányból kétméteres fal szegélyezi, az itteniek szeretik, ha nem zavarják őket. A nagy hálószoba verandája fölött is lombkorona van, egy másik fa lombjai pedig az ő szobáját borítják zöld fénybe, pont úgy, mint a panzióban. Majd megkérdezi Nialát, hogy melyik milyen fa.
Van egy nagyobb terület, ahol nincsenek fák, itt van a medence, nyilván azért, hogy a levelek ne essenek a vízbe. Valahol mellette lesz a tűzrakóhely, talán amott, a medence és a fal között. Mindenképpen akar tűzrakóhelyet, amilyen Nialáéknak is van. Egyébként ha jól megnézi, voltaképpen három külön kertjük van. Egy az utcai oldalon, egypár fával, és kettő hátul, amiket egy sor fa választ el egymástól. A házból nézve bal oldali részen van a medence, ez valamivel kisebb és ez van a hálószobák felől, úgyhogy ez lesz majd a családi programok helyszíne. A másik, nagyobb részen kerti partikat is lehet rendezni, apa is, anya is átlag havonta részt vesz egyen, néha ő is kénytelen elmenni. Most majd viszonozhatják. Ja igen, a garázs mellett pedig lehet építeni egy pótgarázst az alapítványi kocsi számára. Van hely rá bőségesen.
Persze szükségük lesz edzőteremre is. A garázs nem jó, éjszaka mindkét kocsi bent áll, nem tehetik le a szivacsokat. Beszaladt a házba és lement az alagsorba. Lehetne ez a könyvtárnak nevezett benyíló, elég nagy, és jó nagy ablakai is vannak, ha nincs túl hideg, lehet friss levegőt beengedni.
Megcsörrent a telefonja. Elővette, ránézett és fölment a nappaliba. A felnőttek már álltak.
– Hát – mondta apa – mindent megbeszéltünk. Jövő héten költözhetünk.

Boulanger-ék kedden vettek búcsút régi otthonuktól és indultak a Karib-tengerre, pálmafák és öt unoka közé. Úgyhogy ők szerdán munkához láttak. A kevésbé fontos dolgokkal kezdték, és a legvégén jönnek majd a mindennap szükséges holmik, mert a régi lakásban maradnak még, amíg valamelyest be nem rendezkednek a házban.
Kissy azt se tudta ezekben a napokban, fiú-e vagy lány. Anyáéknak nem lett volna célszerű most szabadságot kivenni, anya végezte a rendes munkáját, apának pedig indult a következő projektje, a napnak mind a harminchat órája is kevés, ahogy mondani szokta. Ő viszont szülői engedéllyel kimaradhatott pár napra az iskolából, és elvezényelhette a rakodást.
Viszont csupa ismerős vette körül, a markos legényeket leszámítva. Ugyanis Blanchard úr kijelentette, hogy ha Mohi – Mohit mondott – költöztetéséből kihagyták, akkor ezt már nem engedi át másnak, ő hozza a kocsit és két embert a műhelyből. Niala megfőzte a szüleit, hogy adjanak igazolást az iskolának; ez mindig könnyen ment, mert Blanche-éknak az volt az elvük, hogy ha nagyon szeretne valahol máshol lenni, akkor úgyse fog igazán figyelni az órákon. Niala jegyei miatt sose kellett aggódni, az osztály legjobbjai között volt; ha kihagy egypár órát, könnyűszerrel bepótolja.
Vanessára viszont a legjobb indulattal se lehetett azt mondani, hogy jó tanuló. Millet-éknél elég sok igazolatlan hiányzást szedett össze, mert inkább focizni ment vagy kószált a környéken; csak arra vigyázott, nehogy botrány legyen, mert akkor Millet-ék bemondhatják az unalmast és visszaküldhetik az árvaházba. Amíg velük, Kissyékkel lakott, egyáltalán nem járt iskolába, nem sikerült elintézni. Vanessa napok óta Beaulieu-ben járt már iskolába, amikor a régi sulija végre kegyeskedett megküldeni azokat az iratokat, amiket a neuillyi iskola kért. Kissy csak ekkor jött rá, hogy egyenesen Morgómedvéhez kellett volna fordulni, hisz jóban vannak, de neki eszébe se jutott más, mint bemenni a titkárságra, kitölteni az űrlapokat, átadni az okmányokat és hasonlók. Blanche egészen máshogy csinálta, Beaulieu-ben egyáltalán nem volt szükség iratokra a régi iskolából. Ami azt illeti – bár ez is csak utólag állt össze neki –, Blanche úgy íratta be Vanessát, hogy gyakorlatilag semmilyen irat nem volt a kezében arról, hogy van egy ilyen lánya. Csak arról, hogy //lesz.// A Beaulieu-be költözés utáni hétfőn, amikor Vanessa először ment iskolába, aznap írta alá az illetékes hivatalnok azt a határozatot vagy mit, amivel ideiglenesen az ő gyerekük lett. De még azóta sincs kész a végleges papír, ami a nevét is megváltoztatja.
Nocsak, nem ez az?… Nem, továbbhajt, elmegy a ház előtt. Blanchard úr késik.
Szóval Vanessa a legkevésbé sem jó tanuló. Valamelyik nap volt egy családi beszélgetésük az igazgatóval, aki azt mondta, hogy rendezetlen körülmények között élő gyerekek ritkán tanulnak jól, ha pedig egy hányatott sorsú gyerek végre jó körülmények közé kerül, hosszabb időbe telik, míg fel tud zárkózni. Úgyhogy idén nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani az év végi jegyeinek.
D’Aubissonék megállapodtak, hogy Niala minden este tanulni fog a húgával, kivéve a jerrys estéket. De nem az éppen aktuális anyagot veszik át, hanem átismételnek mindent, amit még Mohi korában kellett volna megtanulnia, aztán haladnak tovább. Úgyhogy Vanessa igazából iskola után tanul. Ezért engedték el őt is…
– Kissy! A füleden ülsz?!
– Mi?…
– Puhára verhettelek volna – mondta Vanessa szigorúan. – Hányszor kell elmondani, hogy mindig légy készenlétben? Minek ülsz az ablakban, ha nem nézel le az utcára? Itt a kocsi.

Szerdán tíz órakor érkezett meg először Blanchard úr teherautója a neuillyi ház elé, és szombat este kilenckor állt meg utoljára Vaucressonban. Senki nem számolta, hány fordulót tettek négy nap alatt. A lakás tele volt bútorral. Volt egy jókora pincerészük, az is. És ott volt a töméntelen apróbb-nagyobb holmi.
Kissy minden második fordulóval kiment Vaucressonba, ilyenkor ő ült Blanchard úr mellett, és mindkét fiú hátrament a platóra. Ilyenkor tovább maradtak a házban, a helyükre vitték az előző fordulóban kivitt bútorokat, aztán az újabbakat is, és úgy mentek haza. A D’Aubisson lányok ezalatt folytatták a dobozolást, a bútorok mellett fordulónként féltucat dobozt is kivittek. Azokat nem nyitották ki, csak levitték a könyvtárba, ott jó sok hely volt.
Csütörtök délután kezdett úgy kinézni, hogy zátonyra fut az egész költözködés, végérvényesen kisiklik a Chaton család élete, a fele holmijuk itt, a másik fele ott, órákat kell autózniuk, ha ebédelni akarnak, mert minden második konyhaeszköz másik lakásban van, jaj-jaj!
Ezt Nimby adta így elő, a fejét fogta és úgy rohangált föl-alá, Kissyt egy rajzfilmfigurára emlékeztette, de nem tudta fölidézni, hogy melyikre.
– De hát mi a baj voltaképpen? – kérdezte Niala, megállítva kóválygásában ezt a drámai hőst.
– Hát nem tudod? – nézett rá Nimby olyan kétségbeeséssel, ami ha valódi lett volna, legkevesebb azt kellett volna jelentenie, hogy ellenséges hadsereg szállta meg az országot vagy halálos járvány pusztít. – Hát te nem tudsz semmiről? Ó, boldog tudatlanság! Már csak két doboz van a konyhában!
Niala Vanessára nézett, aki pár könyvvel a kezében állt egy félig pakolt doboz fölött, és valami módon sikerült a Nimbyéhez hasonló gyászos képet vágnia. Aztán őrá, aki egy másik dobozba rakodott a másik könyvespolcról; ő leplezetlenül vigyorgott. Niala visszafordult Nimbyhez és karon fogta.
– Gyere velem, Hamlet. Szerzünk még dobozokat.
Amikor visszatértek egy-egy halom összehajtogatott dobozzal, őket Vanessával nyugodt rakodás közben találták. Semmi sem mutatta, hogy előzőleg negyedóra hosszat visítva hemperegtek a röhögéstől.

Szombaton persze elmaradt az edzés, még rengeteg holmi várt sorára. Még volt kettő a nagy szekrényekből, és elvitték az ágyakat is, amikben aznap éjjel még aludtak. Apa nem, ő szerda óta a projekt miatt rohangál, péntekig Dijonban volt, aztán elment Bordeaux-ba, onnan ki tudja, hová. Úgyhogy azóta anya alszik az ő ágyában, ők meg hárman anyáéknál.
A fiúk nagyszerűek, meg kell adni, úgy dobálóznak a szekrényekkel, mintha papírból volnának. Pedig autószerelők, nem bútorszállítók vagy rakodómunkások, nekik nincs szükségük olyan nagy erőre. Mégis van nekik, hegyet szoktak mászni, Bertrand súlyt is emel, Ali pedig autóversenyző akar lenni. A küzdősportokat még nem próbálták, de erről nem esett több szó, mert belépett Blanchard úr és megkérdezte Alit, kényelmesen ül-e. Ali egyáltalán nem ült, de tény, hogy abban a harminc másodpercben nem emelt semmit, úgyhogy ugrott a bútorokért. Blanchard úr szigorúan fogja az embereit, viszont jól meg is fizeti őket, és ők is hivatalosak a házszentelőre. A többiek nem, csak Bertrand meg Ali.
Angélique Pivel üzent, hogy sajnos lehetetlen volt áttenni a vizsgát, de amint megbukott, jön és segít ő is. Jópofa. Úgyse fog megbukni, Pi még plusz leckéket is adott neki, kimentek valami eldugott helyre, és Angélique órák hosszat szlalomozott mindenféle utakon. Többször is megcsinálták, egyik alkalommal olyan jól sikerült, hogy hazafelé imádkozniuk kellett, hogy elérjék a benzinkutat. Viszont ez most csak az elméleti vizsga, autóba ma nem fog ülni.
Az előző napokon se volt rossz, de így, hogy ennyien voltak, nagyszerűen telt az idő. Kissy sose gondolta volna, hogy költözködés közben ennyit lehet játszani. Martin például rászokott arra, hogy Kissy mozgásához igazítsa a magáét, és amikor Kissy egy újabb adag holmival belépett a szobába, akkor Martinnek mindig pont az ajtó előtt vitt el az útja, úgyhogy Kissy belépéskor mindig kapott az arcára egy puszit. Erre Niala kitalált valamit. Amikor egyik alkalommal visszafelé tartottak a konyhából, ő ment előre, hogy ha Martin pontosan időzít, ő kapja a puszit. Niala belépett a szobába és megtorpant, csak állt csodálkozva. Kissy utána, hogy lássa, mit néz – abban a pillanatban kinyílt a háta mögött a fürdőszobaajtó, s ahogy Kissy megfordult, ott volt Martin és megcsókolta. De most a száján.
Este, amikor kiértek Vaucressonba, már csak Blanchard úr rakodott a fiúkkal, anya irányítása mellett. Ők két különítményt alakítottak, Niala, Chantal meg ő nekilátott vacsorát csinálni, Vanessa, Nimby és Martin elkészítette a matracokat, Angélique és Pi pedig a pirossal megjelölt dobozokat nyitotta ki és rakta ki belőlük a holmikat. Azokra lesz leghamarabb szükség.
Angélique persze semmit se tud arról, hogy sikerült a vizsgája, majd értesítik. Pi megkérdezte tőle, mit kérdeztek és mit felelt, Angélique pedig azt mondta:
– Megkérdezték, milyen gyorsan szabad hajtani az autópályán, én pedig azt mondtam: amilyen gyorsan az őrangyalom repülni tud.

Vanessa jórészt hat lábon közlekedett ezen az estén; ebből kettő volt a sajátja, négy pedig mindenhova baktatott a nyomában. Az első percekben Macskának nemigen akaródzott otthagyni az utazódobozát, aztán tett a konyhában egy rövid felderítő utat. Vanessa éppen arra jött, Macska csatlakozott hozzá, és onnantól együtt voltak.
Természetesen Blanchard úr és a fiúk is velük vacsoráztak, csak utána indultak haza. Nimby persze marad, most két hétig nem is megy haza. Sajnos nem mindenki maradhat végig. Vaillant-ék meg akarják látogatni a nagyszülőket, mármint Chantal nagyszüleit, még nem beszélték meg, hogy mikor, de Chantal is menni akar velük. Piék tanulnak, alig lesz idejük jerryzni. De ők öten az egész őszi szünetet együtt tölthetik. Az más kérdés, hogy a Jerryre csak onnantól jut majd idejük, hogy berendezték a házat, és valószínű, hogy az idő nagy része rámegy erre. A Nimbyéknél hagyott szerver most is megy; a másikat majd holnap üzembe helyezik.
Piék megkapták az egyik emeleti hálószobát; a lányok nála alszanak, a fiúk szemközt. Már az ágyneműt rendezgették, amikor odakint megszólalt a telefon.
Kissy kirohant a nappaliba, a villanykapcsolót kereste, aztán a telefont a Boulanger-ék és a saját bútoraik alkotta csatatérben. Bármilyen más tárggyal esélye se lett volna, de a telefon csak csörgött kitartóan.
Végre rátalált. – Tessék?
– Szia, ugye nem aludtatok még?
– Szia, apa, dehogyis! Mi újság?
– Anya?
– Ő már tényleg alszik.
– Kérlek, szólj neki, hogy Giselle David holnap keresni fogja. Déltájban. Anyának haza kellene mennie, mármint Neuillybe, és megmutatni neki a lakást.
– Rendben van. Te mikor jössz?
– Ha minden jól megy, holnap már otthon vacsorázom. Minden rendben ment a költözéssel?
– Persze. Még a zongorát se zúztuk össze.
– De hisz nincs is zongoránk…
– Talán éppen ezért.
Apa nevetett. – Értem. Jó éjt!
– Jó éjt, apa!
Letette, megfordult és majdnem fölsikoltott.
– Martin, a frászt hozod rám!
– Bocs – mondta a fiú, és elindult felé. – Hallottam a csörgést és jöttem, de megelőztél. Ámbár egyáltalán nem bánom…
Kissy ekkor ébredt rá, milyen vékony a hálóinge, de mire egészen paradicsompiros lett volna, a fiú már oda is ért és átölelte.
Egyáltalán nem túl vékony ez a hálóing, gondolta Kissy hirtelen kinőtt második feje. Még a legideálisabb világításban is csak nyolcvan százalékig átlátszó, és bokáig ér! Olyan kell, aminek a széléig Martin le tudja csúsztatni a kezét, aztán alatta fölfelé… legfeljebb combközépig érhet.
Szó se lehet róla, jutott végre szóhoz Kissy első számú, erkölcsös feje. Frottírpizsama, fölötte fürdőköpennyel, semmi mást nem szabad fölvenni, ha Martin is itt alszik.
Ennek a hálóingnek rendes kivágása sincsen, állapította meg Kissy züllött feje. Olyan kell, amin normálisan befér a fiú keze.
Nyakig zárt pizsama hosszú nadrággal, mondta Kissy első feje kétségbeesetten, mert az ekkor következő csókok sokkal szenvedélyesebbek voltak, mint az előző sorozat. Hálósapka és mamusz, a nadrág alatt bundabugyi. Úszódressz, nyaktól bokáig egy darabban!
De ez a fej egész biztosan alulmarad, ha Kissy mindkét feje nagyot nem koppan valami keményen.
– Au!
Először az tudatosult benne, hogy Martin ugyanúgy tapogatja a fejét, mint ő a sajátjait, aztán az, hogy egy szekrénybe verték be mind a ketten. És csak legvégül az, hogy akkor, amikor már majdnem vízszintes helyzetbe kerültek a földön.

– Ágyban kényelmesebb lett volna – mondta Niala.
Kissy döbbenten nézett rá. – Magadnál vagy?
– Igen – mondta Niala, kritikus szemmel vizsgálgatva a fogkeféjét. Aztán beletette a pohárba, úgy látszik, egyelőre megkegyelmezett neki. – //Én// magamnál vagyok, de hogy ti az éjszaka szintén magatoknál voltatok-e, azt már nem merném állítani. És azt hiszem, az ilyen dolgok egyre gyakoribbak lesznek köztetek.
– Hát az meglehet – mondta Kissy csöndesen.
– No, hát ezért mondom, hogy kényelmesebb lett volna ágyban. Vagy legalább egy matracon.
– De hát akkor…
Niala ránézett. – Szeretitek egymást, nem?
Kissy bólintott.
– Akkor előbb-utóbb így is, úgy is az ágy lesz a vége. Legalábbis remélem, hogy nem egy mosogató.
Kissy nevetett. Niala közben befejezte a szépítkezést, sose kellett sok időt fordítania rá. Ahogy elfordult a tükörtől, megjegyezte: – Valamelyik nap új fogkefét veszek.
Kissy bólintott – sejtette –, magában pedig arra gondolt, milyen különös lány Niala. Akármikor megvehetne egy elektromos fogkefét a zsebpénzéből, de ha kéri, vesznek neki a szülei is, és mégis közönséges kefével mossa a fogát. De nem szólt semmit. Ismerte már a barátnőjét, pontosan tudta, hogy az elektromos fogkefe szerinte nem ér annyit, mint a rendes, csak fölösleges flanc.
Amióta szervezték a Jerry ügyeit, no meg néha Vanessával is szó esett dolgokról, Kissyben kezdett világosabb kép kialakulni D’Aubissonék anyagi helyzetéről. Ott Beaulieu-ben azt látta, nagyjából azon a szinten élhetnek, mint ők. De már tudja, hogy nem így van: sokkal gazdagabbak náluk. Csak nem látszik annyira, mert utálják a kérkedést. Apának például drága órája és öltönye van, nem is egy persze. Georges-nak talán nincs is, vagy ha van, a legvégső esetben veszi föl. Persze neki nem is kell a jól menő üzletembert mutatnia. Pedig egy-két elejtett megjegyzésből tudja, hogy ő is köt üzleteket, ha sokkal kisebbeket is, viszont a saját zsebére.
Jólesett ezt így végiggondolni, addig se azon járt az esze, amiről beszélgettek. De Niala visszaterelte a gondolatait, helyére téve a hajkefét.
– Az az első stádium, amikor a fiú ellen kell küzdened. Te már a második stádiumban vagy: amikor önmagad ellen küzdesz. Lehet, hogy csak tegnap este óta, de ez a helyzet.

Kissy még reggeli közben is töprengett barátnője szavain, és úgy döntött, hogy nincs igaza. Nem lehet igaza. Ő nem küzd önmagával, mert szilárdan elhatározza, hogy nem enged se Martin próbálkozásainak, se a kísértésnek. Mondjuk a tizennegyedik születésnapja legyen a határidő. Addig nem történhet köztük semmi, Martinnek is meg fogja mondani, hogy semmi nem történhet, ami eddig nem történt. Ha betölti a tizennégyet, akkor alaposan átgondolja a helyzetet, hogy elég érettek-e már mind a ketten, és eléggé szeretik-e egymást. Ha bármelyik kérdésre az a válasz, hogy nem vagy nem biztos, akkor vár még egy évet. Nem, mondjuk fél évet. Félévenként elvégzi ezt a vizsgálatot, amíg határozottan és egyértelműen úgy nem látja, hogy eljött az idő.
Megnyugtatta a tudat, hogy rálelt a megoldásra. Most már a többiekre is jutott ideje. Tulajdonképpen egész idő alatt azzal kellett volna foglalkoznia, hogy mindennel el vannak-e látva és minden ízlik-e nekik, de hát nincsenek ebben a formális vendég–háziasszony viszonyban, ráadásul itt van háziasszonynak anya is, azonfelül ha valami nem jó, legfeljebb széttárhatják a kezüket. Evőeszköz annyi van, amennyit kiszedtek a piros dobozból, a többi lent becsomagolva. Ennivaló az van, amit Angélique és Chantal bevásárolt reggel, plusz némi hátrahagyott Boulanger-élelmiszer, de az túlnyomórészt konzerv, levespor meg ilyesmi. Még asztaluk sincs, amihez mind leülhetnének, két asztalon és egy szekrényke tetején esznek. Majd szól anyáéknak, hogy tegyék ki a konyhából azt a tálalópultot és vegyenek egy hosszú asztalt, aminél enni lehet. A pult olyan magas, hogy bármikor hegymászók tűnhetnek föl az oldalán.
No igen, gondolta, amikor Vanessa fölkapta a paradicsomos tányért és átvitte Piéknek. Van őnáluk tartalék háziasszony is. Igazából mindenki mindenkit egyformán kiszolgál, ha kell, de Vanessa pár hete még úgy vezette a háztartásukat, mint… mint mi is? Mint egy nagymama, ez az. Mindenkinek van egy vagy két olyan nagymamája, aki időnként eljön falusi házacskájából, és vendégeskedés címén saját kezébe veszi a háztartás irányítását. Mohi pont ilyen volt, csak kisebb kiadásban. Ha azt látta, hogy Macska kilöttyintette a tejet, ment és feltörölte. Ebéd után automatikusan vitt mindent a mosogatógépbe, amikor elkészült, minden darabot a helyére rakott, közben megnézve, hogy szép tiszta-e.
– Hát te min töprengsz? – érdeklődött Chantal.
– A ma délelőttön – füllentette. – Hogy mivel kezdjük.
– Nyilvánvalóan a bútorokkal – mondta Pi.

Két óra alatt helyre rakták azokat a bútorokat, amik tegnap már nem fértek bele az időbe. Kicsik vagyunk, de jó sokan, állapította meg Nimby, amikor rájöttek, hogy a nappali nagy szekrénye nincs jó helyen, és percek alatt elfuvarozták oda, ahova kellett.
Macskának Pi javasolta még az elején, hogy jótanácsokkal erősíthetné a csapatot, de senki nem gondolta, hogy az állatka valóban csatlakozik. Fölugrott az egyik asztalra és utazott rajta, míg elszállították. Amikor az asztal megérkezett és ott hagyták, leugrott, csalhatatlan biztonsággal kiválasztotta, hogy melyik bútort fogják vinni, és már rajta ült, amikor ők odaértek.
Csak akkor jött zavarba, amikor a nagy szekrény került sorra. Majdnem két méter magas, minden oldala sima függőleges… Leült és csak nézett a magasba.
– Miau…
– Úgy van – felelte Vanessa, gyakorlott mozdulattal fölkapta a nyakbőrénél fogva és odanyújtotta Pinek. A férfi átvette és fölrakta Macskát a szekrény tetejére.
– Engem kilelne a hideg, ha ilyen magasra fölraknának – mondta Chantal. – Neki ez egy felhőkarcoló!
Macskát nem lelte ki a hideg, még akkor sem, amikor a felhőkarcoló mozogni kezdett alatta. Vidáman ült a szekrényen, amíg a helyére tolták, és nem vette észre, ahogy Pi rákacsint anyára és Angélique-re.
Szépen helyre tették a szekrényt, megfordultak és elsétáltak.
Macska arcáról lehervadt a mosoly. A macskák nem mosolyognak, de Kissynek mégis ez volt az érzése. Döbbent képet vágni viszont ő is remekül tudott.
– Miau!
– Azonnal vegyetek le! – fordította Vanessa.
– Mi a gond, cica? – nevetett rá Pi. – Le tudsz te jönni onnan egyedül is.
Vanessa a szekrény felé fordult és nyávogott, nyilván lefordította neki. Macska lenézett, bizalmatlanul méregetve az alatta tátongó mélységet, aztán megint Pire fordította a tekintetét. Kissy nyomát se látta benne könyörgésnek. Inkább szigorú volt.
– Miau – mondta, de mielőtt Vanessa fordíthatott volna, Macska ugrott. De nem a földre. Pi vállát célozta meg, és pontosan landolt rajta. Aztán csak ült ott, szemlátomást nagyon büszke volt magára, az ügyes ugrásért is, meg hogy így túljárt a nagyok eszén. Amikor Pi letette, emelt fővel és magasra tartott farokkal elsétált a hálószobák irányába.

Anya nem ebédelt velük, Giselle-lel is kell találkoznia meg van egy csomó elintéznivalója is. A konzervekből nemigen lehetett komplett ebédet összeállítani olyanok számára, akik megmozgattak egy csomó szekrényt, aztán kirakodták és helyére szállították hat nagy doboz tartalmát, úgyhogy lesétáltak a belvárosba és egy kis étteremben jól besültkrumpliztak. Kissy most sem tagadta meg magát, az Obelix-kaja és a sült krumpli mellé rizst és tükörtojást kért. A pincérnő furcsálkodva nézett rá.
– Mit akarsz csinálni ezekkel?
Kissy tűnődve biggyesztette ajkát.
– Nos, ha a rizst rátesszük a tojásra és körberakjuk három szál sült krumplival, akkor egy másodosztályú varázslat segítségével átváltoztatható három kisegérré, akik Edith Piaf-sanzonokat énekelnek. De én mégis inkább arra gondoltam, hogy megeszem.
A pincérnő nevetett és fölírta a rendelést.
Az Obelix-kaja persze Nimby találmánya, ő nemcsak Depardieu alakításában ismeri Asterix haverját, a képregényeket is olvasta, pedig egymillió éve jelentek meg, a hatvanas-hetvenes években. Obelix kedvence a vaddisznósült, úgyhogy Nimby Obelix-kajának hív mindent, ami sült disznóból van.
Délután folytatták a munkát. Az alagsorban egyre zsugorodott a dobozhalom, s a szekrények, polcok megteltek holmival. Most nem foglalkoztak azzal, hogy minden a helyére kerüljön, Kissy nem is tudta mindennek a helyét még otthon sem, hát még egy új házban, no meg nem is lehetett ott mindenütt. Beérte azzal, hogy megadta az iránymutatást, melyik szekrénybe mit tegyenek, aztán ment a következő helyszínre. Majd később sorba rakják a könyveket meg ilyesmit.
Fél ötkor közös megegyezéssel befejezték a munkát. Leültek a nappaliban, ami már egészen úgy nézett ki, mint egy valódi nappali, és fújtattak. Sokkal többet végeztek ma, mint gondolták, de el is fáradtak bele.
Nimby elővette az okostelefont és ahogy mondani szokta, rákukucsolt a szerverekre. Egyelőre persze feldolgozóprogram nélkül, hisz az még nincs kész, csak közvetlen eléréssel megnézte a logokat, hogy minden rendben van-e. Rendben volt, a szerverek szépen dolgoznak, a szerverstatisztika szerint már több mint hatvan felhasználóról volt információjuk.
Amikor kilépett, Niala elkérte a telefont és hazaszólt, hogy tudják, itt minden rendben van. Aztán homlokráncolva hallgatott egy sort.
– Fogalmam sincs – mondta aztán. – Várj csak… Vanessa – nézett húgára –, láttál te valahol otthon fúrógépet, csiszológépet meg ilyesmit?
– Láttam – felelte a kislány. – A panzió padlásán, a nagy szerszámos polcon.
Niala továbbította az információt, váltott még pár mondatot anyjával és letette.
– Szóval Hubert szíve rabul esik – állapította meg Vanessa.
Niala meghökkenten nézett rá.
– Miféle Hubert?
Vanessa vigyorgott. Pontosan ugyanúgy, mint azelőtt Mohi. Az egész élete megváltozott, a vigyora nem.
– A szerszámok Alex Bourridonnak kellenek, igaz? – Niala bólintott. – Nos hát, még a hét elején mondta Jérôme-nak, hogy ne számítson rá a hétvégén, mert vagy átmegy Gensacékhoz egy monstre kártyapartira, vagy rendbe teszi a //Marianne// vitorlarúdját. Azt mondta, mind a kettő nagyon esedékes már. Viszont Marie Gensackal ugyanaznap arról beszéltünk, hogy ha a hétvégén az apja nem kártyázik, akkor elmennek Antibes-ba, és akkor bedobhatja magát Hubert-nél. Azt mondta, ezen a hétvégén az ujja köré fogja csavarni.
Vanessa diadalmasan rávigyorgott a nővérére és előkelő mozdulattal ajkaihoz emelte a kóláspoharát.
– Jézusom – motyogta Nimby. – Sherlock hozzád képest amatőr volt!
– Hát persze – mosolygott rá Vanessa elnézően, amiért a másik csak ilyen sokára jött rá erre a magától értetődő dologra.
Niala nevetett. – Én már meg se lepődöm. Állandóan ilyeneket csinál, én pedig mindig arra gondolok, hogy ha nem lenne ilyen, talán soha nem jut eszembe, hogy a családunkban lenne a helye.
– Szerencse, hogy eszedbe jutott – vágta rá Vanessa jókedvűen. De Kissy elkapta azt a pillantást, ahogyan egymásra néztek. Tele volt szeretettel. Órákig el tudta volna nézni, de azok egymásra mosolyogtak és már mással foglalkoztak. Vanessa bekapott egy aprósüteményt – még reggel hozták a lányok –, Niala pedig nyújtózott egyet.
– Tényleg elképesztő, hogy így megjegyzel mindent – mondta Angélique. – Ha utoléred a tananyagot, kitűnő tanuló leszel.
Vanessa megvonta a vállát. – Ha az leszek, hát az leszek. Ha nem, akkor nem. Nem mindegy?
Ebben a közönyben a vanessai nemtörődömség mellett Kissy már Niala hatását is fölfedezte. Niala nem tulajdonított nagy jelentőséget az iskolai osztályzatoknak – bárkiének –, úgy tartotta, az életben dől el, ki hogy állja meg a helyét. Hát ő jól megállja a helyét, az biztos.
– Hm – mondta Martin. – Nálatok a padláson a világon minden megtalálható.
– Meg – vigyorgott Vanessa. – Ócska tollseprűtől a tízkilós gyémántig mindent megtalálsz. Egyébként a melléképület padlását ti nem is láttátok, az majdnem ugyanakkora, és csak egyetlen dolgot tartalmaz.
– Mit? – kérdezte Angélique.
– Rumlit.
Nevettek. Aztán Martin folytatta.
– Csak az jutott eszembe, hogy érdemes lenne megnézni az itteni padlást is. Amikor bekukkantottunk, azt láttam, hogy egy csomó minden van ott.
Többen bólogattak. – Lehet, hogy érdemes lesz odalátogatni – mondta Niala –, de jobb, ha holnapra hagyjuk. Minden tagomat külön érzem.
Egyetértettek. Senkinek se volt kedve olyasmihez, ami tárgyak mozgatásával jár. Inkább leültek a tévé elé, anyáék szobájában – egyelőre csak ott volt működő készülék. Nimby beledugta a DVD-lejátszót, Niala pedig előkereste a pontosan ilyen esetekre számítva becsomagolt lemezeket. Egy jópofa filmet néztek meg, a //Doc Hollywood//ot Michael J. Foxszal. Piék nélkül, ők fölmentek a szobájukba és belebújtak a könyveikbe.

Három nap alatt nagyszerű rendet csináltak a házban. A legtöbb holminak nem volt még meg a helye, a polcokon összevissza voltak a könyvek és voltak helyiségek, ahova tanácsos volt nem bemenni, ha az ember meg akart maradni abban a hitben, hogy a házban rend van – de ezek majd fokozatosan kialakulnak, ahogy élnek benne. Van egy csomó Boulanger-bútor, amikre nekik nincsen szükségük, azokat majd fölteszik az eBayre, és pár új bútort is kell majd venni. De erről majd anyáék döntenek.
Ők a negyedik naptól, vagyis keddtől már a felkészüléssel foglalkoznak megint. Azazhogy némi vitát váltott ki, hogy bevegyék-e a felkészülési programba azokat az eszközöket, amiket a padláson találtak.
Pi bukkant rájuk egy ládában, fóliákba és textíliákba csavarva. Három csomag: az egyikben két íj, a másikban egy bonyolult készülék, a harmadikban egy köteg nyílvessző.
– Nahát – nézte Vanessa –, nyílpuska!
– Mi? – kérdezte Pi.
– Nyílpuska, más néven számszeríj. Középkori fegyver, de ma is használják sportolók és állatorvosok.
– Állatorvosok?! – hökkent meg Chantal. – Mire?
Vanessa elnéző mosollyal pillantott rá. – Egyszer próbálj meg egy fogfájás miatt dühöngő tigrist közönséges injekcióval elkábítani. Rögtön értékelni fogsz bármit, ami messziről célba juttatja.
– Értem…
Vanessa közben a nyílpuska szerkezetét tanulmányozta, apróra végignézve egyes részleteket.
– Aha – mondta –, értem már. Pi, megtennéd, hogy kinyitsz egy ablakot?
A férfi ráncolta kicsit a homlokát, de kinyitotta. Vanessa elhelyezkedett az ablakban, a párkányra támasztotta a számszeríjat és beleillesztett egy nyílvesszőt. Meghúzott egy kart, amitől a szerkezet elülső, íj formájú része kifeszült, a nyíl hátracsúszott; Kissynek rémlett, hogy látott már hasonlót középkori filmekben. Vanessa fölemelte a puskát, kinézett az ablakon, aztán meghúzott valamit. Csattanás, és a nyílvessző eltűnt a szemük elől.
– Működik! – örült meg Vanessa. – Majd megkeressük a nyilat. Hé, ne csináld!
Ez Martinnek szólt, aki az egyik íjat próbálta megfeszíteni éppen.
– Miért ne? Nem tettem rá nyilat…
– Mert eltörheted – jelentette ki a kislány. – Ha a rossz irányba feszíted meg, kettétörhet.
– Miért feszíteném rossz irányba? – Martin kézzel mutatta. – Így kell.
Vanessa fölvette a másik íjat – egyformák voltak –, s alaposan végigvizsgálta.
– Nem – mondta végül. – Ez egy visszacsapó íj. – Úgy kell tartani, hogy a fa közelebb legyen hozzád, mint az ideg, és amikor megfeszíted, az ideget elhúzod a hátrahajló fa mellett. – Beszéd közben meg is tette. – Aztán… huss! – Elengedte a zsinórt, ami pengve vágódott előre.
– Miau!
Macska rémülten leugrott a ládáról, amin eddig ült.
– Jaj, Macska, ne haragudj. – Vanessa letette az íjat és odament a kis állathoz. Leült, fölkapta és az ölébe ültette. – Nem akartalak megijeszteni.
A kismacska összegömbölyödött és átadta magát a simogató kezeknek. Kissy irigyen nézte. Macska elméletileg az övé, de neki soha nem engedi így simogatni magát. A fülét szabad birizgálni, egy-egy simítást is eltűr a kis kobakjára, de az ölébe kizárólag Vanessa veheti.
Sóhajtott. Macskák… öntörvényű mindahány, nem lehet komolyan venni őket.

Ezekben a napokban fedezte föl a természetet. Kissyék remekül mulattak a fűben osonó kis fehér cica látványán. Boulanger-ék jó ideje nem nyírták a füvet, Vanessának térdig ért, Macskának messze a feje fölé. Nagyszerűeket tudott bújócskázni benne, és elbűvölve figyelte a rovarokat és madarakat. Egyelőre csak lentről, legalábbis ők nem tudtak róla, hogy a fára mászással megpróbálkozott volna. De Kissy biztosra vette, hogy Macska előbb-utóbb fentről néz le rájuk.
Amikor kimentek az íjakkal, nem tartott velük: randevúja volt a tányérkájával, amit Vanessa rakott meg neki gondosan. Kerítettek egy deszkadarabot, krétával keresztet rajzoltak rá, és Martinnél volt egy mérőszalag.
Jó darabig nem akadt dolga, a kereszt és a becsapódási pont távolsága nagyobb volt a kereszttől a becsapódás irányában a deszka széléig mért távolságnál. Ezt persze Nimby határozta meg ilyen tudományosan, de enélkül is mindenki látta, hogy mellélőnek.
Mindenki háromszor próbálkozott, a nyílpuskával, mert azzal könnyebb. Olyan helyet választottak, ahol a nyilak alacsonyabb fűbe esnek, de az első sorozat huszonnégy nyila közül így is elveszett hét. Martinnek egy, Nialának két találata volt, de azok is a deszka szélébe.
Vanessa mindenkinek megmutatta, hogy kell tartani, hogy kell célozni és elsütni a fegyvert. Közben elmondta, honnan van a tudománya: olvasott egy könyvet a középkori fegyverekről. Igazi íjat ő is most lát először.
Végül utolsóként ő is kézbe vette a számszeríjat. Felhúzta, célzott, elsütötte.
Megtapsolták. A nyílvessző már ránézésre is közelebb volt a kereszthez, mint az eddigi három találat. Martin odament és lemérte.
– Száztíz – kiáltotta, kihúzta a nyilat és jött vissza.
Nem rossz, gondolta Kissy. Niala jobbik találata százötvenhét milliméterre volt, Martiné százhetvenre.
Vanessa töltött és célzott. Kissy figyelte a kezét. A puska rezzenéstelenül állt benne.
Csatt!
Martin rohant mérni. A nyílvessző harminckilenc milliméterre volt a kereszttől. Alig négy centire!
Vanessa oda sem figyelt a tapsra. Gondosan felhúzta az íjat, célzott és lassan elhúzta a ravaszt.
Martin most már el sem indult. Nem volt mit mérni. Telitalálat. A kisegerek döbbenten nézték a céltáblát.
Vanessa leeresztette a fegyvert és megilletődve, de némi elégedettséggel szemlélte művét.
Eltelt egy egész perc is, mire megszólalt egy hang: Pié.
– Hiszen láttátok, amikor megdobta Sylvie-t a nyáron. Gyakoroltál már ilyesmit korábban is, Vanessa?
A kislány némán ingatta a fejét.
– Alighanem tehetséged van hozzá.
– Lássunk még egy sorozatot – mondta Nimby. Vanessa elmosolyodott, fogta a puskát, és nyugodt ütemben hat nyilat röpített a célkeresztbe. Egy se ment távolabb két centinél.
A lőgyakorlatnak Chantal hangja vetett véget.
– Vigyázzatok, macskaveszély!
Macska már kint rohangászott a kert oldalsó részében. Vanessa elrakta a fegyvert, s elmentek begyűjteni a nyilakat.
A vita később jött, amikor leültek a verandán. Vanessa kezdte:
– Célba lőni nagyon könnyű dolog. Majd ti is megtanuljátok. A céllövészet remekül illeszkedik a felkészülési programunkba.
– No várjunk csak – húzta össze Pi a szemöldökét. – Én ezt nem tartom olyan jó ötletnek.
– Miért nem?
– Ezek veszélyes eszközök, Vanessa. Gyanítom, hogy meg lehet velük ölni egy embert.
– Igen, szerintem is – bólintott a kislány.
– Ilyesmiket mégse kellene használnunk. Mi nem lelőni akarjuk a shindyket, hanem rendőrkézre adni.
Vanessa bosszúsan sóhajtott.
– Miért állítja mindenki, hogy a felnőttek jobban átlátják a dolgokat?…
– Hozzád vágjak valamit? – nevetett Pi.
– Nem találnál el – vágott vissza a gyerek. – Pont ezért kell céllövészetet tanulnod. Egyszer már az én célzótudományom mentett meg egy shindyt attól, hogy hetekig kelljen bolyongania a hegyekben, minden fa mögött rendőrt sejtve. – Kissynek nagyon tetszett ez a megfogalmazás. Ahogy Vanessa tálalta a dolgot, úgy festett, Hendriksen egyenesen hálás lehet neki, amiért fejbe dobta. – Máskor is megeshet, hogy egy jól irányzott dobás vagy lövés menti meg a szitut. És nem biztos, hogy pont ott leszek.
– A célbadobás és a céllövés nem ugyanaz – érvelt Pi. – Én elég jól dobok kosárra, de ezzel a Robin Hood-szerkezettel képtelen vagyok célba találni. Ha tehát ezt megtanuljuk, azzal nem leszünk jobb célbadobók.
– Pontosan. Ezért kell a lövést és a dobást is tanulni.
Pi a fejét csóválta.
– Egy pillanat – avatkozott bele Niala. – Pi, szerinted milyen hátrányunk származhat abból, ha jó céllövők leszünk?
– Semmilyen – ismerte el a férfi. – De abból se származik hátrányunk, ha jó sakkozók leszünk, mégse vesszük föl a programba a sakkot is.
– Én pedig határozottan állítom, hogy kifejezetten szükségünk van a céllövészetre – mondta Vanessa. – Képzeld csak el, mi lett volna, ha Sylvie nem egy fészerben lapul Elkével, hanem egy szakadék túloldalán, és nincs időd megkerülni a szakadékot. Egyet tehetsz: távolból gyakorolsz hatást a mukira.
– Vagyis lelövöm – mondta Pi.
– Talán nem éppen lelövöd, de nem biztos, hogy rámászik a gyerekre, amikor a hátsó feléből ömlik a vér – felelte Vanessa angyali szelídséggel.
– Már értem Macskát – szólalt meg Angélique. – Ezért vonzódik hozzád ennyire. Mindkettőtök ártatlan külseje vérszomjas ragadozót takar.
– Macska még nem tudja magáról, hogy ő egy vérszomjas ragadozó – igazította ki Niala, amikor elült a nevetés. – Egyébként Vanessa semmi olyat nem mondott, amit ne tudtunk volna róla régóta. Ha emlékeztek, Sylvie-nek rögtön a nyomozás kezdetén megígérte, hogy be fogja törni az orrát.
– Később döntöttem úgy, hogy az nem lenne elég drasztikus – magyarázta Vanessa, hogy világossá tegye, miért nem tartotta meg adott szavát. – Az nem állította volna meg menekültében, ezért inkább arra törekedtem, hogy a hipotalamusz környékére mért erőteljes ütéssel zavart okozzak a limbikus rendszerben, és…
– Igen, igen – vágta el Angélique sietve az aprólékosnak ígérkező orvosi fejtegetést, ami Kissy gyanúja szerint színtiszta halandzsa lett volna, de annál véresebb. – Mindannyian régóta tudjuk, hogy egy vérszomjas kis ragadozó vagy, Vanessa. Ez egyike azoknak a tulajdonságaidnak, amikért szeretünk és becsülünk. – Vanessa vidáman lóbálta a lábát. – De egy dolog kényszerűségből fejbedobni valakit, és egészen más dolog egy ilyen életveszélyes fegyverrel meglőni.
– Mindkét esetben a test légintegritásának erőszakos megsértéséről van szó – avatkozott bele Nimby.
Angélique mérgesen nézett rá.
– Igen. Erről van szó, csak lehet, hogy a második az életébe kerül.
– Nem kellett volna gyerekekre támadni – felelte Nimby. – Sajnálom, tisztelt bíróság, de ha nem állítom meg, akkor rám ront és szétmorzsol, aztán pedig végrehajtja förtelmes terveit a zsenge leánygyermeken, akit szüleitől elmartalékolt.
– Elmartalékolt? – ízlelgette Chantal a szót. – Nem rossz.
Angélique lemondóan sóhajtott.
– Egy pillanat – szólalt meg most Martin. – Van egy javaslatom mint a haditanács elnökének.
– Nem tudtam, hogy haditanácsot tartunk – mondta Pi.
– Eddig én se – felelte Martin. – De most már tartunk, és én vagyok az elnök. Most választottam meg magamat. Azt javaslom, szavazzunk a céllövészet felkészülési programba iktatásáról – természetesen holnap.
– Egyhangúlag elfogadom – szólt Nimby.

– Lazíts – hallotta a háta mögül Vanessa hangját. – Válj eggyé a fegyverrel. Ügyelj a légzésedre. Lazíts!
– Igenis, Yoda mester – motyogta Kissy, és elhúzta a billentyűt. Aztán a monitorra nézett, bár anélkül is látta. Tizenkilenc centi.
– Mert dumáltál – rótta meg Vanessa.
– És különben se ő Yoda mester – vigyorgott mellettük Nimby. – Ott ül ni.
Odanéztek. Macska egy alacsony ágon ült, őket nézte, és pont úgy tartotta a füleit, mint Yoda.
– Az Erő legyen veled – bólintott a kis állatnak Vanessa, és visszafordult őhozzá. – Mi van, még mindig nem töltöttél?
Kissy sóhajtott és kivett egy újabb nyilat.
Persze hogy megszavazták a céllövészetet. Vanessa megkérdezte a haditanácsban:
– Áruljátok el nekem, Pi és Angélique, mi olyan rémisztő ezekben? – s az asztalon heverő íjakra mutatott. – Mert a harcművészet kezdettől fogva műsoron van, és pontosan tudjátok, hogy a kezem meg a lábam sokkal veszélyesebb ezeknél. De ma már a tietek is. Akkor mit vagytok úgy oda miattuk?
Úgyhogy kedden rögtön fogták magukat és csináltak rendes céltáblát egy ócska asztallapból, ami a műhelyben feküdt. Beütöttek egy szöget a közepébe, arra zsinórt kötöttek, a másik végére filctollat, úgy húztak kört. Pi végezte a munka nagy részét. Onnantól, hogy belátta, hogy az íjak semmivel se veszélyesebbek, mint Vanessa, aki két embert már kórházba juttatott – és ma már a csapat nagy része alighanem szintén képes ugyanerre, Martin és Chantal egész biztosan –, szóval innentől Pi is fenntartás nélkül vett részt a céllövészeten. Egyelőre csak a számszeríjjal dolgoztak, a rendes íjak nagyobb hozzáértést igényelnek, és Vanessa úgyis csak egy tanítvánnyal tud foglalkozni egyszerre. Addig a többiek verekszenek.
A céltábla színkódját Nimby dolgozta ki. A tíz, húsz és harminc centit pirossal húzták meg, az ötösöket feketével, a maradékból pedig a párosakat zölddel, a páratlanokat kékkel. A kert hátsó falánál támasztották le, és a verandáról lőttek, a medence fölött, ez jó messze van, de így se volt nehéz célozni és leolvasni a találatot. Kivéve Nimbynek, aki rövidlátó volt, örült, ha egyáltalán eltalálta a céltáblát, de hogy hol találta el, azt nem látta. Azért lőtt ő is, mert – mint Vanessa megjegyezte – a legfélresikerültebb találat is többet ér, mint ellőni a shindy mellett, és mellélőni is többet ér, mint nem lőni egyáltalán.
Egy ideig megmondták Nimbynek, ki melyik körbe lőtt, aztán ő segített magán. Kért egy kis tűzszünetet és hátravitte anya laptopját meg két üres fiókot. Aztán kihozta a verandára az egyik asztali gépet, párat kattintott rajta, és már meg is jelent a monitoron a céltábla, alig egy méterről.
A tábla elé tette az egyik fiókot, arra a laptopot, a háta mögé pedig fölállította a másik fiókot, páncél gyanánt, a túl alacsony lövések ellen. A laptopnak persze beépített webkamerája van, aminek a képét a rádiós hálózattal vitte át a másik gépre.
A megoldás nagy sikert aratott, csakhamar ők is rászoktak, hogy lövés után megnézzék a találatot közelről is. Csak azt furcsállták, hogy miért kellett egy laptopot odacipelni, amikor van külön webkamerájuk is.
– Azért – közölte Nimby –, mert nem valószínű, hogy ilyen távolságon még átmegy az infó anélkül, hogy bezajosodna. De ezt nehéz kideríteni, mert nincs ennyi USB-kábelünk. De ha lenne ennyi kábelünk és netán átmenne az adat, akkor elmondom, hogy a webkamera pillanatnyilag az asztalomon áll, az asztal a szobámban van, a szobát pedig benne hagytuk a franconville-i házban.
– Világos – nevettek ők, és céllövészet előtt mindennap kivitte valaki a laptopot a két fiókkal.
– Mindjárt jobb – nézte Vanessa a találatot. Tíz centi volt. – Csak nagyon lefelé hord. Amíg nem űrpárbajt vívsz, addig nem szabad figyelmen kívül hagynod a gravitációt. Amíg a nyíl repül, esik is.
Kissy magasabbra célzott. Most fölé lőtt tizenkét centivel.
– Fog ez menni – biztatta mestere. – Megvolt a húsz lövésed. Ki következik? Nimby, te úgyis éppen lazsálsz, gyere!
A fiú megcsóválta a fejét.
– Bánom is én, hogy milyen irányba mozgatod – nevetett Vanessa. – Kapd magad és gyere lőni.
– Minek – sóhajtotta Nimby egy megtört öregember hangján –, úgyse találok célba.
Vanessa még jobban nevetett, aztán lehajolt, fölemelt egy darabot a levegőből, a feje fölé emelte és forgatni kezdte, mint egy lasszót. Néhány kör után rádobta Nimbyre, aki a torkához kapott és tántorogva megindult Vanessa felé, aki váltott kézzel húzta be a kötelet. A fiú odaért, a lány leakasztotta a hurkot a nyakából, átvette a nyílpuskát Kissytől és mosolyogva odanyújtotta neki.
Kissynek elakadt a lélegzete. Gyorsan odaadta a puskát és bement a hálószobába, aztán tovább, nehogy valaki kintről utánanézzen. Nem akarta, hogy meglássák az arcát és kérdéseket tegyenek föl.
Lehetséges volna, hogy azt látta, amit látni vélt?

Mikor is volt?… Ősrégen, még a nyaralás előtt kellett lennie. Ő arra gondolt, hogy egyszer talán Vanessa, azazhogy akkor még Mohi volt, szóval egyszer talán Mohi legfontosabb tulajdonsága Nimby szemében az lesz, hogy lány. Ja igen, ez arról jutott eszébe, hogy Nimby azt kérdezte: „hát Mohi lány?” Persze, amikor Beaulieu-be készültek és arról beszéltek, hogy valahogy föl kell ruházni, egy lánynak nem mindegy, hogy néz ki.
És akkor jutott eszébe először, hogy egyszer talán ők ketten… De azóta ez nem sokszor jutott eszébe, mert Mohi túlságosan el volt foglalva a Beaulieu és a D’Aubisson család keltette érzelmi megrázkódtatásokkal, semhogy…
De most…
Hol is van az a szemvillanás, ami megváltoztatja a világtörténelmet? Egy regényben, már nem emlékszik, hol, csak arra, hogy egy lány volt a főhős. Hát ez is egy ilyen szemvillanás volt, amit most látott Vanessa arcán.
Csak ez nem megváltoztatta, hanem feltárta a világtörténelmet, az eddig is, ezután is ugyanúgy zajlott, de most ő, Kissy is kapott némi betekintést az eseményekbe.
Eszébe jutott az a pillanat, amikor fölfedezte, hogy Mohi mindent megjegyez Beaulieu-ről – persze akkor még nem tudta az okát, és azt sem, hogy ez a kitűnő memória csak erre az egy városra vonatkozik. A kis hegyi repülőtéren, amikor Mohi folyékony provanszál nyelven szólalt meg, anélkül hogy tudta volna, hogy létezik ilyen nyelv, és tudott mindent a helybeliekről és mindennapos apró-cseprő dolgaikról.
De nem, nem is az a pillanat volt ehhez fogható. Inkább az a másik, az egész idei év legszebb pillanata, amikor kinyílt az ajtó és kilibbent a kis költemény-Mohi. Meg amikor kinyitotta az ajtót és ott állt a D’Aubisson család, meg persze Mohi arcán a tűzijáték. Hát most itt van a negyedik pillanat: egy szemvillanás.
Szörnyű, hogy Nimby pont ott állt mellette, semmit nem látott az arcából és nem tudja, észrevette-e azt a szemvillanást és reagált-e rá. Csak annyit tud, amit Vanessa arcán látott.
Ahogy most visszagondol, az a villanás nem lehetett tudatos, Vanessa nincsen tudatában a saját érzéseinek. Igen, ráragyogtatott Nimbyre egy csodaszép mosolyt, és a szemében ott volt valami olyasmi: „Te kedves, te drága” – ott volt, igen, de nem azért, mert közölni akarta Nimbyvel. Ha tudatos lett volna, az arcán is ott lett volna, de azon csak a mosoly volt. Ez pedig azt jelenti…
Ó, igen, mert Nimby sem tud még semmit az egészről. Ha tudna, akkor úgy reagált volna, és annak visszfénye lett volna Vanessa arcán. Akkor is, ha Nimby most, ugyanebből a szemvillanásból értette volna meg.
Mindez tehát azt jelenti, hogy Nimby nem tud még semmit, és Vanessa sem ébredt még tudatára. Ő, Kissy az egyetlen, aki tudja, hogy Vanessa szerelmes Nimbybe.

A történet másik felét szombaton tudta meg, két részletben. Az elsőt Shrekék közreműködésével, akik kilenc körül jöttek és hozták a feldolgozóprogramot. A nevét Nimbytől, a tulajdonképpeni szerzőtől kapta még hetekkel ezelőtt: //Cirrus.// Amint elmagyarázta, a feldolgozóprogram névadója, a cumulus gomolyfelhőt jelent, ami a legalacsonyabban képződő felhő – a cirrus a legmagasabb, tizenkét kilométerre is fölnőhet. A cumulus ezenfelül szép időben látható, a cirrus növekedése viszont időromlást jelent. Vagyis amíg a Cumulus program dolgozik, addig szép az idő, azaz nincsenek shindyk, de ha működésbe lép a Cirrus, akkor elromlott az idő: shindy van!
A szép hasonlatot kicsit gyengítette, hogy a Cirrus nemcsak akkor indul el, amikor shindyt észlelnek. Ő adja a részletes statisztikát is – először ezeket a funkciókat próbálták ki. Tetszetős képernyője volt, a sarokban a Jerry logójával, kék-fehér színezésű táblázatokkal, világoskék nyomógombokkal, ahogy egy felhőről elnevezett programhoz illik. Két üzemmódban futott, PC-s és telefonos módban, utóbbit ügyesen hozzáigazították a kisebb képernyőhöz. Maszatnak volt valami biztonsági trükkje, amit már korábban is használtak, most is ezt vetették be; így csak bizonyos gépek léphettek be a Cirrusra, azok, amiknek a rendszergazda engedélyezte. Még ha ellopják az ilyen engedéllyel rendelkező okostelefont és apróra kimásolnak belőle mindent, akkor se tudnak egy másik géppel belépni. Maszat kategorikusan kijelentette, hogy a módszer nem sütikkel működik, azok nem érnek semmit.
A statisztikai részben volt egy pillanatnyi helyzetjelző, ahol meg lehetett tudni, hogy legutóbb milyen adatokat rögzített a Cumulus. Volt egy felhasználókereső, ahol különböző szempontok szerint lehetett keresni a felhasználók adatbázisában, és bármelyiknek kilistázni az összes adatát, avagy egy csoportról kérni átfogó statisztikát, például hogy átlagosan hány pontjuk van a különböző számítások szerint, vagy hogy mekkora területen vannak szétszóródva, mekkorát hazudnak a hollétüket illetően meg mindenfélét. A PC-s változat öt képernyőnyit tudott kilistázni egyetlen felhasználóról a Titkárnő nélkül. Aztán volt egy hely szerinti statisztika, ahol azt lehetett megtudni, hogy az egyes chatszolgáltatásokon, illetve azokon belül a különböző szobákban mi a helyzet; ezt majd kétségkívül látni akarják a szolgáltatók. És volt egy terjedelmes beállítási rész, ahol szabályozni lehetett a Cumulus működését irányító rengeteg paramétert, a riasztásokat, a hozzáférési jogosultságokat, törölni lehetett a bármilyen okból elavuló adatokat, meg még sok mindenfélét.
A Titkárnő eredetileg nem volt része a program tervének, Shrekék győzték meg Nimbyt, hogy bele kell venni. A Titkárnő pontosan azt csinálja, amiről ők majd körmük szakadtáig állítják a szolgáltatóknál, hogy ilyet //nem// tesz a programjuk. Minden szót följegyez, amit a chatelők leírnak, vagyis megsérti a személyiségi jogokat – igaz, nem nagyon, hiszen csak ott tud rögzíteni, ahol olvasni is tud, vagyis nyilvános csatornákon. Viszont ha a szolgáltatók kaphatóak lesznek az együttműködésre, akkor a Cumulus bejut a privát ablakokba, s vele a Titkárnő is, ezért a beszélgetések szövegét titkosítva tárolja, csak a programozók férhetnek hozzá, és a tíz napnál régebbi szövegek automatikusan törlődnek. A Titkárnő azért kell, hogy lássák a konkrét szövegeket, amik alapján a felhasználók megkapják a pontjaikat, enélkül nem tudnák ellenőrizni a program működését. Ha majd egyszer, talán hónapok múlva, tökéletesen beszabályozzák a Cumulust, akkor a Titkárnőt kikapcsolják, mégpedig úgy, hogy a konkrét szövegrögzítést végző részt törlik is a programból.
Majdnem egy órába telt, amíg Shrekék végigmutogatták a program szolgáltatásait, s utána még egy jó óra hosszat próbálgatták a riasztórendszert. Rengetegféle szempont alapján tudott riasztani. Ha valakinek a pontjai bizonyos értéket elérnek. Ha nem érik el, de rövid időn belül feltűnő pontszámnövekedés történik. Ha bizonyos listákban felsorolt szavakat ír le valaki. Ez utóbbit használhatják arra is, hogy lecsapjanak bárkire, aki csak felnőtteknek való weboldalak linkjeit másolja be, meg arra is, hogy ők maguk riasszák a rendszert azzal, hogy egy ellenőrzött chatszobában leírnak egy ilyen szót. De be lehetett állítani egyes felhasználókra vagy csoportjaikra érvényes riasztást – az egyik legfontosabb funkció alighanem az lesz, hogy ha egy felhasználót gyanúsnak talál a program, de az illető kilép, mielőtt beavatkozhatnának, akkor legközelebb már arra is riaszt a Cirrus, ha a felhasználó megjelenik a neten.
Ami a riasztást illeti, Nimby mindent bevetett, ami műszakilag lehetséges volt. A legenyhébb fokú riasztás az, hogy amikor legközelebb belép valaki a Cirrusba, akkor piros betűs üzenet fogadja. Ezt követi az email; a címet és a szöveget is meg lehet adni, adott esetben akár egyből a rendőrségre is írhat. Küldhet SMS-t és tud Skype-on át telefonálni. Illetve most még csak hívni tud, beszélni nem, amíg nincsenek hangfelvételek, amiket lejátszhatna.
De tettek egy próbát. Chantal diktafonba mondott egy üzenetet, a másik szobában, hogy ők ne hallják. Az MP3-at föltették a szerverre, beállítottak a Cirrusban egy riasztást, aztán kipróbálták. Martin belépett a Kölyökklub nyilvános csatornájára, ahol a Cumulus jelen van mint Robert14 nevű felhasználó, legalábbis ma így hívják. Martin az Yvonne nicket választotta; a riasztást úgy állították be, hogy akkor induljon be, ha ez a nick leírja, hogy //sziasztok.// Úgyhogy Martin leírta, aztán vártak. Nézték a telefont.
Tíz másodperc telhetett bele, és megcsörrent. Angélique lenyomta a kihangosítót, és megszólalt Chantal vidám hangja:
– Halló! Rendőrfőnök úr? Chantal Cirrus vagyok, a Jerry Alapítvány központi szervere. Shindyt fogtunk, rendőrfőnök úr! Több száz gyermeket molesztált, kilencévestől kilencvenkilenc évesig. Az ön íróasztalfiókjában helyeztük el, kicsontozva, vinaigrette mártással. Viszonthallásra!
Jót nevettek a szövegen. De Kissy most is csak fél szemmel figyelt oda, ahogy egész nap, ahogy mindig azóta, hogy meglátta azt a szemvillanást. Magában úgy mondta: csak az egyik szemét tartja az eseményeken, a másikkal Vanessát figyeli, a harmadikkal pedig Nimbyt.
Ezen a tömény számítástechnikával töltött szombat délelőttön többször is harmadik szemet szúrt neki valami furcsa Nimby arcán, ahogy Vanessára nézett. Kissy eleinte így öntötte magának szavakba: „Nézd, ezt az egészet azért csináltam, hogy elnyerjem a tetszésedet” – de aztán rájött, hogy nem erről van szó. Vagyis erről van szó, de nem úgy, ahogy ő gondolja és szeretné. Annyira örülne neki, ha Vanessa vonzalma viszonzásra találna, hogy belevetítette ezt a vágyát a Nimby arcán látott jelzésekbe. Később már így fordította: „Nézd, milyen klassz dolgot csináltam. Neked is tetszik?” Ez már közelebb állt ahhoz, amit Nimby arca kifejezett. Ezzel az arccal bárkire nézhetett volna, hiszen mindenkinek számít a véleménye; de ahogy figyelte, egyre inkább azt látta, hogy másokra nem néz így. Mások véleményét inkább megkérdezi élőszóban, többször meg is tette. Vanessát inkább csak nézte. Soha nem hosszan, csak röpke pillanatokra, de Kissy rajta tartotta a harmadik szemét és látta.
Igen. Nimbynek tetszik Vanessa. Érdekes, valamikor már gondolt rá, hogy mi lesz, ha Mohi elkezd formásodni, kicsit lányosabban öltözködik és fésülködik – akkor lehet, hogy Nimby fölfigyel rá. És tessék, Vanessa még //nem// kezd formásodni, ugyanúgy öltözködik és viseli a haját, az égvilágon semmi nem változott, és Nimby… Nimby, aki számítástechnika mellett se lát, se hall, lépten-nyomon odapillantgat rá.
Ez nem lehet véletlen. És délután meg is bizonyosodhatott róla, hogy tényleg nem az.

Tizenegy elmúlt, mire Shrekék végeztek, öt perccel azelőtt, hogy apa hazaért. Végre lesz egy normális hétvégéje, csak délelőtt volt egy megbeszélése, és kész. Anya tízkor lejött az alagsorba és megkérdezte, hány személyre készítse az ebédet. Kissy azonnal rávágta, hogy tizennégy. Anya bólintott és ment. Angélique is vele tartott, csak később jött vissza, amikor már sínen volt az ebéd ügye.
Anya még egyszer lejött, valamivel tizenegy előtt, és elkérte Shrek kocsikulcsát, mert pont a kapu mögött állt meg. Shrek automatikusan elővette a kulcsot, aztán megrázta a fejét.
– Úgyis megyünk már, madame Chaton.
– Dehogy mennek! – vágta rá anya. – Bele vannak kalkulálva az ebédbe.
– Szó se lehet róla, hogy…
– De bizony szó van róla, monsieur Shrek.
Hosszabb vita keletkezett, és egyikük se figyelt oda Nialára, aki odasétált, leakasztotta Shrek kisujjáról a kocsikulcsot és kiballagott. Kissy vigyorgott. Niala, aki mindig mindent elintéz. Mire apa hazaért, Shrek kocsija a garázs mellett állt a füvön.
Tálaláskor végre szólt anyának, hogy ki kellene cserélni ezt a lehetetlen pultot és egy asztalsort beállítani – már költözés óta akarta, de mindig elfelejtette. Anya egyetértett vele. Az ebédlőt így tele kellett rakni asztalokkal, amiket csak összevissza lehetett elhelyezni és persze nem is illettek össze. De hát majd kialakul.
Kissy az utolsó pillanatban fölugrasztotta Nialát, hogy jöjjön már segíteni, és hátravitte a konyhába.
– Mit segítsek?
– Ülj át Chantal mellé – súgta neki Kissy.
Niala egy másodpercig értetlenül nézett rá, aztán biccentett, visszament, helyet foglalt és élénk eszmecserébe kezdett Chantallal, hogy úgy tűnjön, ezért ült oda. A kézmosásból visszatérő Nimby már csak egyetlen helyre ülhetett, hiszen a konyhához legközelebb természetesen a két háziasszony helye van. Kissy nagyon figyelte, ahogy letelepszik a girbegurba asztalsor végén, Vanessa mellett.
Elmosolyodott. Igen, Vanessának határozottan fölcsillant a szeme, amikor a nővére iménti helyére most Nimby ült le. A fiú arcán nem látott semmi különöset, de lehet, hogy csak pókerarcot vág.
Délután kettőkor csengettek. Boulanger-éktól kamerás kaputelefont örököltek, az előszobában volt a monitorja. Kissy csak belépett az előszobába, a monitorra nézett, mosolygott és megnyomta a kiskapu nyitógombját.
– Sziasztok – nyitott ajtót. – Hát ti hogy kerültök ide?
Azok mosolyogtak és nem válaszoltak. Mindkettejüktől kapott egy puszit, s míg bement velük a nappaliba, ahol a csapat éppen ebéd utáni pihenőjét tartotta, már gyanította, hogy miért jöttek.
– Nahát, anya, apa! – szólalt meg Niala. – Hogy kerültetek ide?
Blanche megcsókolta nagyobbik lányát, miközben Georges a kisebbiket; aztán cseréltek. Georges kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de ekkor belépett anya.
– Blanche! – nézett nagyot. – Georges… hát ti hogy kerültök ide?
– Oké – mondta Georges. – Minden külön értesítés helyett ezennel kihirdetem, hogy //repülővel// és //taxival// kerültünk ide. Rendben? Tegnap jöttünk volna, de szolgálatban voltam.
– Vagyis – nézte a férfit Vanessa nagy szemekkel – ez azt jelenti, hogy…
Georges mosolygott és kivett egy összehajtogatott papírlapot a belső zsebéből. A kislány átvette, kihajtogatta és olvasni kezdte. Niala átkarolta a vállát, úgy olvasott vele, Kissy pedig átkukucskált a válluk fölött.
Örökbefogadási határozat… dr. Blanche Claudel és Georges D’Aubisson… a gyermek neve Vanessa Bohringer… neve az örökbefogadás után… //Vanessa D’Aubisson…//
Akkor történt, az ünnepi zűrzavarban, amikor mindenki átölelte és megcsókolta Vanessát, de családjának is jutott bőven a szerencsekívánatokból, szóval akkor figyelte meg Kissy közvetlen közelről, milyen türelmetlenül várja Nimby, hogy ő is megölelhesse, és hogy örül mind a kettő annak a néhány pillanatnak, amikor feltűnés nélkül ölelkezhetnek. Kizárt dolog, hogy Vanessa bármit leolvashatott volna Nimby arcáról, hisz csupa könny volt a szeme, és amúgy is ott volt már Martin, a következő gratuláló. De Kissy pontosan látott mindent.
Igen. Nimby is szerelmes Vanessába.

A D’Aubisson házaspár egy késő esti géppel ment csak haza, holnapra már van egy csomó programjuk. Körbevezették őket a házon, tartottak egy kis céllövészeti bemutatót, és megmutatták a Cirrust is, ezt csak egészen röviden, hiszen Beaulieu-ből is ugyanúgy megnézhetik. Georges azt mondta, van egy asztalos ismerőse Versailles-ban, nagyon szépen dolgozik, és ide igazán jelentéktelen a fuvarköltség. Jól jön, mert szükségük lesz egy csomó bútorra. Anya jóval többet selejtezett ki Boulanger-ék holmijából, mint ő, és apa is ki akarja tenni néhánynak a szűrét. Majd eladják őket, de nem az eBayen. Beszélni fognak a bútorossal, akihez Gaëtan vitte Vanessa bútorait. Vagyis még Mohiéit. Jó párat eladott azóta, a költözés napjaiban is érkezett egy számla, Niala említette. Amikor Vanessa hazaköltözött, üzentek a pasasnak, hogy a papírokat a beaulieu-i címre küldje, a pénzt pedig Georges bankszámlájára. Meg is teszi hűségesen.
A céllövészet ellen D’Aubissonéknak nem volt semmi kifogásuk, Blanche szerint kimondottan jó sport, koncentrációra, fegyelemre tanít. Teljesen el voltak képedve, amikor Vanessa tíz lövéssel három centis átlagot ért el, és Niala se lépte túl a hatot. Viszont megkérdezték, hogyan akarják ezt a gyakorlatban alkalmazni, elvégre a felkészülési programba csak olyasmit érdemes bevenni, ami felhasználható a shindyk ellen. De nekik nem az volt a problémájuk, hogy ezekkel embert is lehet ölni, hanem hogy egy ilyen íj nagy és nehéz – márpedig az ember csak olyasmivel tudja megvédeni magát, amit magával tud vinni.
– Szerintem – mondta Nimby a tudományos arcával – érdemes lenne a //Hevea brasiliensis//ből nyerhető kolloid szuszpenzióban található hidrokarbon-polimer elaszticitását felhasználni lövedékek ballisztikus pályára juttatására.
Csend. Mindenki próbált valami értelmezhetőt kinyerni a tömény latin szóáradatból. Aztán Blanche elnevette magát. Hát persze hogy ő értette meg, elvégre orvosi egyetemet végzett.
– Dr. Nimby azt mondja, hogy csúzlit kellene használnotok.
– És melyik volt ebből a csúzli? – érdeklődött Vanessa. De Kissy azért látta a Nimby felé küldött meleg pillantást.
– Egyik se – mulatott Blanche. – A //Hevea brasiliensis// a gumifa latin neve. Abból nyerik a kolloid szuszpenziót, vagyis a nyersgumit. Én legalábbis nem ismerek más fegyvert a csúzlin kívül, ami a gumi rugalmasságát használja föl.
– Igen, én is csúzlira gondoltam – ismerte be dr. Nimby. – Elfér az ember zsebében, és mesterlövész kezében tökéletes pontossággal talál.
Kissy most elkönyvelhetett egy újabb sokatmondó pillantást, amivel Nimby nézett Vanessára a //mesterlövész// szónál.
– Lehet – szólalt meg apa. – De a nyílpuska csak a célpontra veszélyes, a csúzli meg a használójára is.
– Miért? – kérdezte a fiú.
– Mert a kavics pontosan a hüvelykujjad fölött repül ki. Súlyos sérülést szenvedhetsz, ha eltalálod az ujjadat.
– Kivéve a Nimby mérnök tervei szerint készült csúzlit – vágta rá Nimby mérnök. – Magam lövök vele elsőként. Lehet, hogy mellé, de biztonságosan!

Már másnap megszemlélhették a Nimby mérnök-féle csúzlit, de lőni nem lehetett vele: háromdimenziós rajz volt a számítógépen. Egy Y alakú fa, két ágának végére kötve gumiszál, a közepén pedig fordított U alakú tok, amibe a hüvelykujjat lehetett bedugni. Alkotója nevet is adott neki, Nimbusz–1-nek hívta, Harry Potter szupermodern seprűje, no meg saját maga után.
Aztán persze csatát kellett vívniuk Pivel és Angélique-kel, akik nem rajongtak az ötletért, hogy a Jerry kisegerei csúzlit hordjanak. Pi még a Wikipédiában is megkereste a csúzliról szóló cikket és megmutatta, hogy a csúzlit a közfelfogás a vásott kölykökkel azonosítja, akik oldalba csúzlizzák a kóbor macskákat és kilövik az utcalámpákat. Erre Chantal azt mondta, hogy ő a maga részéről a pisztolyt a bankrablókkal azonosítja, a rendőrök ennek ellenére hordanak pisztolyt. Niala pedig hozzátette, hogy ők nem szándékoznak a csúzlit látható helyen hordani, amire persze Nimby elmerengett, hogy milyen klassz lenne a Jerry-egyenruha, a sapkán áthúzott shindyt ábrázoló jelvénnyel és a derékon, jobb oldalt tokban elhelyezett csúzlival.
A vitát Niala oldotta meg a szokásos érvvel: meg kell tudniuk védeni magukat és az esetleges későbbi Elkéket, és a csúzli az, ami alkalmas lehet rá. A pisztolyt ő sem támogatja, nem azért, mert lelőhetnek valakit, hanem mert elvehetik tőlük és //őket// lőhetik le – de teljesen mindegy, hiszen a törvény úgyse engedi meg, hogy pisztolyuk legyen. Az viszont kizárt, hogy valaki kicsavarja a kezükből a csúzlit és lelője vele őket, ahhoz gyakorlat kell.
Úgyhogy megállapodtak, hogy keresnek kivitelezőt és legyártatnak egy garnitúra Nimbusz–1-est, aztán megtanulnak velük lőni. Addig meg gyakorolnak az íjakkal.

A csapat észre se vette, hogy Kissy félrevonja Nialát és bemennek a házba – elmerültek a verekedésben, akárhogy hűvösödött már az idő.
Kissy a konyhába vitte Nialát és hozzáláttak az uzsonnakészítéshez. Az utóbbi napokban vált szokásukká, hogy öt óra körül bekapnak pár szendvicset.
– Hallgatlak – mondta Niala, gyors mozdulatokkal szeletelve a kenyeret.
Kissy elmosolyodott. Hát persze hogy leolvasta az arcáról, hogy mondani akar valamit.
– Mondd csak… nem vettél észre valamit a kishúgodon?
Niala kipillantott a kert felé, aztán Kissyre nézett. Apró fejrázás, kérdő tekintettel.
– És Nimbyn?
Niala letette a kést és elképedve nézett rá.
– Miről van szó?
Kissy is letette a kezében tartott kistányérokat. Szép sorban elmondott mindent, amit látott, a lasszós játéktól kezdve, egészen addig a pár perccel ezelőtti ragyogó mosolyig, amikor Nimbynek sikerült leterítenie Martint.
Míg ő beszélt, Niala arcán fokozatosan ragyogott föl valami fény. Aztán elmosolyodott.
– Vanessa szerelmes – mondta, vagy inkább csak lehelte. Odalépett Kissyhez és átölelte. – Ez óriási. Nagy vagy, hogy észrevetted, nekem semmi se tűnt még föl… – Elengedte őt, visszalépett az asztalhoz és lendületesen folytatta a szeletelést. – Nimby nagyszerű srác, Vanessa remekül választott.
– Mit fogunk most csinálni? – kérdezte ő.
– Semmit – mondta Niala. – Amíg ők maguk rá nem jönnek, hogy mit éreznek, addig csak figyeljük az eseményeket és drukkolunk.
De az őszi szünet alatt egyikük se adta jelét, hogy rájött volna a saját érzéseire. A többiek közül se vett észre senki semmit. Csak annyi változott, hogy néha, amikor elkaptak egy-egy mosolyt vagy szemvillanást, összenéztek Nialával, és mindenki más számára érthetetlenül megbeszélték.
„Láttad?” – mondta Niala szeme.
„Láttam” – felelte az ő szeme. „Ez bizony mosoly volt, méghozzá nagyon szép mosoly. Ilyet más nem kap Vanessától, csak Nimby.”
„Lemaradtál” – mondta más alkalommal Niala szeme. És elmondta neki apró jelekkel, hogy mit látott, mosolyt vagy pillantást. Egyelőre ezek voltak csak, de Niala biztosra vette, hogy hamarosan eljutnak az érintésekig. Persze csakis praktikus okokból, például átadnak egymásnak valamit, és véletlenül összeér a kezük, vagy – még inkább – Vanessa talál valami igazítanivalót Nimby kezén, amikor beáll egy ütéshez vagy céloz a puskával.

A szünet utolsó teljes napját kikapcsolódással töltötték. Délelőtt sétáltak egy nagyot, ki egészen Vaucresson szélére, ott körbe és úgy vissza. Limnél megebédeltek, aztán hazaballagtak. Délután pedig biliárdoztak, a sok célbalövés után ebben már mindenki elég jó volt, csak persze itt visszapattanás is van meg ilyesmik. Az asztalt a padláson találták szétszedve, úgyhogy összerakták az emeleti belső hálószobában, és vettek hozzá golyókat meg két dákót. A biliárdban megint Nimby volt jó, sokat gyakorolta számítógépen, akárcsak a repülést.
Vasárnap összecsomagoltak és készülődtek haza. Chantalt és Martint Pi viszi haza, Neuilly nem nagy kitérő, Nimby vonattal megy, Nialáék pedig taxival, Georges-zsal percre pontosan kell találkozniuk a fülkében.
Nemigen búcsúzkodtak. Minek, hiszen úgyis találkoznak szünnapokon. Nimby volt a kivétel, ő búcsúzkodott. Vele kezdte, hirtelen odalépett hozzá és forrón átölelte.
– Drága Kissy, vigyázz magadra – rebegte. – Te maradsz az egyetlen előretolt bástyánk itt a nyugati végeken. De itt hagyom neked Macskát, hogy ne nyomasszon az egyedüllét. Ha rád tör a magány, ha hiányozni kezd a te rég nem látott Nimbyd, csak húzd meg Macska bajuszát. – Kicsit eltartotta magától, és biztatóan nézett föl rá.
– M-miért – lepődött meg Kissy –, akkor itt teremsz?
– Nem – mondta Nimby határozottan. – Akkor megharap.
Ezzel elengedte, sarkon fordult és Nialát támadta le túláradó érzelmeivel.
Míg Nimby sorra járta a csapattagokat és szentimentális hülyeségeket mondott nekik az előttük álló sokéves távollétről, Macska összevissza kóricált a nappaliban állók lábai körül. Apa és anya is ott volt, ez tehát húsz lábat jelentett, amik körül nagyszerűeket lehetett szlalomozni.
Kissy csakhamar rájött, hogy Nimby nem pusztán lököttségből rendez drámai búcsút. Így kicsit megszorongathatja a lányokat… különösen az egyiket. S nem is csodálkozott, amikor azt látta, hogy legeslegutolsónak hagyja azt az egyet, akit jóval tovább ölelget, és közben egyáltalán nem mond semmit. De láthatóan Vanessa se várta el. Több mint fél percig álltak ott, szótlanul átölelve egymást, a csapat oda sem figyelve átbeszélgetett a fejük fölött, s amikor végül elengedték egymást, igencsak piros volt mind a kettő.

A kocsiajtók becsapódtak, s a fehér Citroën és a taxi elindult az utcán. Nimby a taxiban ült, majd az állomáson kiteszik. Kissy integetett nekik, aztán belépett a kapun.
Ahogy fölnézett a házra, eszébe jutott valami. Most mindenki hazaindul, még ő is, innen a kapuból. S ketten vannak köztük, akiknek ez egy különleges hazatérés. Ő az egyik. Tulajdonképpen most ért véget a költözés, hiszen csak most mentek el azok, akik segítettek benne. Kikísérte őket és most hazatér új otthonába, a családjához.
A másik Vanessa. Már része volt egy boldog, megható hazatérésben, hat héttel ezelőtt. Most csak eljött otthonról két hétre vakációzni, s mégis nagy nap a mai: most először tér haza úgy, hogy már hivatalosan is oda tartozik. Vanessa D’Aubisson.
Macska szembejött vele az előszobában.
– Hát elmentek, cicus.
Macska ásított egyet.
– De holnapután visszajönnek.
Macska megbillegette a fülét.
– Mindenesetre, Macska, ennek a szünetnek most

@center[VÉGE.]

Macska egyetértőn megvakarta a füle tövét és visszabaktatott a nappaliba.

----

@kissy_f