@t[Sztrádablog]~~META:date created = 2007-09-16~~

Mikor az ember több száz kilométert utazik a sztrádán, van ideje gondolkodni, főleg ha nem ő vezet, nincs, ami lekösse a figyelmét. Néha vált néhány mondatot útitársaival, de jobbára nem – órák hosszat nem lehet beszélgetni. Főleg nem a sztrádán. A Connect nagyon csendes autó, de nem akkor, amikor százharminccal vágtat a sztrádán. Ilyenkor kinyújtóztatja kövérkés testét, és mély hangú üvöltéssel rohan előre. Élvezi a rohanást, hogy megmutathatja, mit tud – én pedig  ezt a hangot szeretem. Mert azt jelenti, hogy a sztrádán vagyunk, máshol nem megyünk ennyivel, én pedig imádom a sztrádát. Mert szeparálva vagyok a szembejövő forgalomtól.

A sztráda külön világ. Végein hosszú felvezető szakaszok és kanyargós csomópontok különítik el a közönséges utaktól, a végeláthatatlan sztráda mentén csak néhány kijelölt helyen lehet visszatérni az alsóbbrendű utak szövevényébe, afféle zsilipeken át, amik jelzik a két világ határát. A sztrádán minden másképpen van, mint a közönséges úton. Ha teherautót vagy ráérősebb vezetőt érünk utol, a sofőr hátranéz, hogy előzhet-e. Alsóbbrendű úton előre kell nézni, hogy nem jönnek-e szembe vagy nem közeledünk-e kanyarhoz, kereszteződéshez.
Alsóbbrendű úton, főleg ha nagy a forgalom, az embernek rövidebb-hosszabb időre útitársai akadnak, akikkel egy darabig együtt visz az útja. A Szentendrei úton például, míg egy órát araszoltunk, több autót már-már személyes ismerősként üdvözöltünk, amikor a szomszéd sávban megint mellénk került, miután előzőleg eltávolodtunk egymástól. Egy-két autóból fölbámultak ránk a gyerekek, mi meg rájuk vissza le.
Ilyen a sztrádán nincsen. Ritkán kerül össze két sofőr, akiknek ugyanaz a tempója, s azok sem egymás mellett, hanem egymás mögött, a sebesség miatt jókora követési távolsággal.
A sztráda magányos világ. A másik autó feltűnik szemben a horizonton, lassan közeledik, aztán amikor megfelelő távolságba ért, sofőrünk kiteszi az indexet, s a másik autó máris mögöttünk van. Vagy éppen ő húz el mimellettünk és tűnik el szemben a távolban. Ha az ember hátrafelé is nézeget, ezt az idegenekkel való együttlétet legfeljebb kétszeresére nyújthatja, tovább nem.
A sztráda csendes világ. Saját kocsijának megnyugtató robaján kívül az ember nem hall semmit. Az országút át-átvezet falvakon, városokon, ahol az ember másodpercekig, piros lámpánál vesztegeltében akár fél percen át is szemlélheti, hol, milyen házban élnek idegen emberek, van-e virág az ablakukban, nyírják-e éppen a füvet vagy verik-e a gyereket. A sztráda a távolság és a sebesség falát vonja az utazó és az emberiség többi része közé. Hosszabban csak azt látjuk, ami messze van és így picike; ami közel van, az pillanatok alatt tűnik elő és tűnik el.
A sztráda unalmas világ. Az országúton mindig más következik, az ember falun vagy városnegyeden hajt át, lát egypár helyi lakost, akik közömbösen néznek keresztül az autón, már megszokták a forgalmat, mi csak nyugalmuk folyamatos megzavarásának egy morzsája vagyunk; kis házak és nagy városi épületek, számtalan cégtábla és reklám, keresztirányú forgalom, mentőautó és biciklista, aztán mindez elmarad, erdő, szántóföld vagy gyümölcsös következik, helyenként egy-egy keresztező úttal, amik tanyákhoz vagy falvakhoz vezetnek.
A sztrádán ez mind hiányzik. Ami a külső korláton túl van, az nem része a mi sztrádavilágunknak, sőt már a szembejövő oldal sem; bárhogy változik odakint a táj, az nem tartozik mihozzánk, nem tartozik ránk. Ahogy a Kraftwerk megénekelte, egy-egy elsuhanó autó dopplervuuumja az egyenletes szürkeségben, és valahonnét messziről csillog egy tarka, másik világ.
A sztráda szervezett világ. Közönséges úton sokszor csak a széljelző karók és a kilométertáblák mutatják, hogy valaki gondoskodott az erre járókról – az úttest minősége pedig nemritkán tagadja ezt. A sztrádán végig ott a leállósáv, figyelmeztetésül, hogy ha baj van, ott állj meg; messziről virítanak a segélykérő telefonok; és többhelyütt pihenők, benzinkutak és kijáratok vannak, amikre jókor felhívják a figyelmet, hogy legyen idő lassítani és kisorolni. Mindegyiket ki- és bevezető szakasz köti össze a sztrádával, figyelmeztetésképpen: vigyázz, itt vége a rohanásnak – vigyázz, itt rohanás van. A pihenőkben csak pihenni lehet, van egy vécé, néhány fatörzsből eszkábált pad és asztal a kétlábúaknak, fölfestett parkolók a négykerekűeknek. És egy lélek se, aki ne a sztrádáról jött volna s ne oda készülne visszatérni. A benzinkutaknál már enni is lehet, autónak, embernek egyaránt; néhol ágyat is mutat a tábla, jelezve, hogy ott megalhat az utazó és a kocsija.
Ezek a kis oázisok a sztráda tartozékai, de nem részei. Ott robogunk, itt állunk. Ott egymás után pillantunk a növekvő vagy csökkenő számot jelző kilométerkövekre, itt percekig nézhetjük ugyanazt a fát.
A szervezettségből kellemetlenség is adódik. Ember és autó a sztráda egy pontján észrevesz egy jelzést, és felsóhajtanak. Hamarosan lassítást parancsolnak a táblák, és már csak százzal, csak nyolcvannal cammoghatunk, a hatvanat pedig állóhelyzetnek érezzük. Kúpos és téglalap alakú terelőbóják sora választja ketté kilométereken át; némelyik holtan fekszik, mutatva, hogy valamelyik előttünk járó óvatlan volt, és terelőbójának lenni veszélyes mesterség. Nemegyszer átterelik hozzánk a szembejövőket, akikre morcosan nézünk mint betolakodókra, máskor viszont mi érezzük magunkat betolakodónak az ellenirányú sávon. És mindkét esetben úgy érezzük, hogy elveszett a sztráda lényege, az osztottpályás közlekedés.
Aztán, hosszú-hosszú idő múlva, jön a jelzés, hogy mindjárt vége a terelésnek, a táblák mutatta ütemben türelmetlenül gyorsítunk, végül elérjük az áthúzott fehér kört, az autó boldogan nekilódul, és mély hangú üvöltéssel rohan előre megint.

@blogf[!]