@t[Összefoglaló a nagyáruházról]~~META:date created = 2007-07-16~~

Ha Gabó nem értette a nagyáruházról adott [[nyert_a_nagyaruhaz|beszámolómat]], ezzel más is lehet így, írok hát egy kis összefoglalót. Amúgy is terveztem, hogy egy-két történetet elmondok dióhéjban, mert kérdések szoktanak jönni, hogy ez meg az micsoda, és nem tudok mindig adni egy sorszámot, hogy tessék ez a blogcikk, olvasd el. A blog születése előtt kezdődött ügyek még kevésbé vannak itt leírva, mint a későbbiek.

Tehát a nagyáruházi ügy helyszíne a Napsugár Nagyáruház, aminek hivatalos lakcíme Jókai u. 1., de a főbejárat az Aradi vértanúk terén van, a talajszintről fölvezető két rámpa pedig a Tisza Lajos körúton, pár saroknyira Szeged híres dómjától. Az áruház már a nyolcvanas években is működött, a földszinten és az emeleten is kiszolgálta a vevőket, a tolókocsisokat is, akik a legnagyobb természetességgel liften mentek föl. Krisz a nyitás óta odajár és soha semmilyen akadályba nem ütközött. Jómagam 2003 óta tudok ismét mozogni, és első hosszabb útjaim egyike oda vezetett. Úgy egy évig mehettem föl az emeletre, de hát úgy kell nekem, ha tíz évvel előbb hagyom ott Budapestet, tíz évvel tovább járhatok a nagyá emeletére. Még 2004 nyarán is jártunk az emeleten (ez fontos).
Ám történt 2004. november 14-én (a mostani ítélet rögzíti e dátumot), hogy kizavartak minket a folyosóról. De itt kell egy kis leírás.
A földszinten, a Printker írószerbolt és az azóta tán megszűnt cipőforgalmazda között fehér faajtó található. Ezen belépve egy folyosóra jutunk. Némi kanyarok és elágazások is vannak rajta, elnézést, de csak egy évig volt nekem engedélyezve, hogy belépjek oda, és közel három éve megtiltatott, hadd ne kelljen pontosan emlékeznem. Krisz emlékszik, nekem ez elég. A folyosó másik vége a Coop üzletének hátsó fertályán lyukad ki, ami sajátos megoldás, hiszen így bárki megteheti, hogy némi Coop-árut magához véve a folyosón át távozik, és a Printker mellett visszatér arra a területre, ahol bárki bármilyen áruval szabadon sétálhat. De hát ez a folyosó ugye csak belső használatra való, idegen lényeknek belépni tilos. (Nemrég olvastam Gazdaságos Munkatárs //Tesco-titok// című művét, amiből én azt a tanulságot szűrtem le, hogy a vásárlók töredékét lopják annak, amit az alkalmazottak. De mindegy.)
Mármost erről a folyosóról nyílik a két teherlift ajtaja. A vásárlótérből ezeknek ajtajuk nincsen. Ha lenne, az én mesém nem tartana semeddig se. A liftek akkoriban mindig tartalmaztak egy liftes bácsit, aki hívásra jött, ajtónyitott, vertikálisan transzferálta a polgárt, és eszébe se jutott megkérdezni, hogy utasa mit keres azon a folyosón.

Mígnem az említett napon a liftek ajtaik bézárvák. Mielőtt meglepődhettünk volna és eldönthettük volna, hogy mit tegyünk, a folyosó megtelt biztonságiakkal, akik döbbenetüknek adtak hangot, amiért a szentélyben illetéktelenekre bukkantak. (El ne feledjem, a folyosóra vezető, említett fehér ajtó általában zárva volt, mi ezért mindig megkértünk egy alkalmazottat, nyitná-e ki, és az mindig kérdés nélkül kinyitotta – akkor is, ha biztonsági őr volt.) Közölték, hogy a lift tabu, és kitereltek minket a vásárlótérbe. Sose feledem el, milyen gyanakvó tekintettel méregetett minket az ott posztoló cipőárus.
Óhajtottunk beszélni a főnökükkel. Jó, majd lealacsonyodik magukhoz, amikor kedve tartja, addig maradjanak veszteg – valami ilyesmit jelentett az udvarias válaszuk. Vártunk. A legtürelmesebb vásárló öt percet vár egy üzletben, mi ennél sokkal többet vártunk, és be kell szorozni néggyel, mert az egész család ott volt. Aztán elővettem kicsiny zsebifonomat és fölhívtam a [[http://delmagyar.hu|Délmagyarország]] szerkesztőségét. Kértem egy újságírót, akit érdekel egy sztori, most azonnal. Kaptam is egyet, akinek vázoltam az eseményeket, s ő rövidesen oda is jött fotós kollégájával. Akkor már másfél órája vártunk. Az újságíró elment megkeresni az illetékes főnököt, aki csodák csodájára perceken belül előkerült. Bud Spencernek hihette magát, ámbár se olyan nagydarab nem volt, se olyan rokonszenves, de megállt mellettünk szétvetett lábakkal, csípőre tett kézzel, mint a megtestesült erőtelj, őrajta keresztül márpedig ezek a benső termekbe nem jutandanak. Énbennem persze azonnal beindult a szadista, de akkor még csak olyan félgőzzel; ma már, az OTP rendszeres megalázásai után, egy ilyen biztonsági parancsnokot addig nem hagynék békén, amíg le nem veti a pózokat és normálisan nem kezd beszélni. Akkor beértem annyival: „Miért nem mosolyog, amikor fényképezik?” Erre Stallone tövig morcosan, à la Dulifuli a Hupikék törpikékből: „Nem szoktam mosolyogni. Ebben a szakmában az ember nem mosolyog.” Ami egyébiránt hazudás, az épület rogyásig van barátságosan mosolygó biztonsági őrökkel, de mindegy.
Stallone előadta, hogy a folyosó márpedig magánterület, ráadásul az EU-csatlakozás óta ÁNTSZ-rendelet által a vásárlói áthaladás az élelmiszerek szállítási útvonalán tilalmaztatik, ez van, alászolgája. (Mondtam, hogy fontos lesz: 2004 nyarán, az EU-csatlakozás óta már jártunk az emeleten.) Azért ennyivel nem úszta meg, addig préseltük, amíg végül keletkezett egy speciális, különleges, egyszeri és rendkívüli, abszolúte exkluzív különengedély, ami feljogosított minket a lift folyosói megközelítésére és használatára, biztonsági őri kísérettel, ráadásul oda-vissza. A cipőárus gyanakvó tekintetétől kísérve.
Egy-két kérdés persze maradt az emberben már akkor is.
1. Ki volt az, akinek jogában állt a hihetetlenül szigorú, alkotmányos jogokat, esélyegyenlőségi törvényt, mindent überelő ÁNTSZ-rendelet parancsa alól felmentést adni, még ha ilyen rendkívülit is?
2. Miért vonatkozott ez az engedély a Délmagyar két emberére is? Mert ők ugyanazzal a szigorúan tilalmas lifttel jöttek föl, holott tudták volna használni akár a mozgó-, akár a mozdulatlan lépcsövet.
3. Kinek a fejében fogalmazódott meg az engedélyből kiolvasható „most ezeknek engedjünk, úgyse jönnek vissza többé, pláne nem a sajtóval” szemlélet, és hogyan hiheti az illető, hogy neki jövője van a kereskedelemben?
No mindegy, fölmentünk, lejöttünk. A későbbiekben is előfordult, hogy balhét csaptunk, például 2005 májusában, amikor családi rendezvényre készültünk, és bevásároltunk volna egy-két dolgot. Nem engedtek föl, holott fél év alatt a problémát már meg lehetett volna oldani. Ekkor közöltük, hogy jegyzőkönyvet akarunk a történtekről. Azt nem lehet. Jó, akkor itt maradunk, amíg jegyzőkönyv nem lesz. Este hétkor bezárnak, figyelmeztettek minket, miközben a cipőárus rettentő gyanakvóan nézett. És ha addig se megyünk? Akkor ők biza kihívják a rendőrséget. Remek, feleltük, a rendőrség majd ír nekünk jegyzőkönyvet. Erre a biztonsági főnök megtalálta a megoldást. A héten már nem lesz bent az illetékes vezető, de a jövő héten ő személyesen fog vele beszélni, és megkeresik a megoldást. Jövő héten megoldják a problémát, istibizi. Hát jó, feleltük, mi bízunk önben, zárás előtt távozni fogunk. Meg is tettük. Ennek több mint két esztendeje.
Vártunk egy kicsit, jóval többet az egy hétnél, de eredmény nem lett, így hát beadványt menesztettünk az Egyenlő Bánásmód Hatóságra. Volt helyszíni szemle az áruházban (erre nem mentünk el, nem akartunk befolyásolni senkit), volt egyeztető meghallgatás (erre elmentünk, csak a Komplett nem volt ott), végül egy év múlva, tavaly augusztusban az EBH [[elso_gyozelmunk_az_ebh_nal|elmarasztalta]] az áruházat. Hat hónapot kaptak a jogsértő állapot megszüntetésére, vagyis idén márciusra lift állna a vásárlók rendelkezésére, ha a dolgok egyszerűek lennének. De nem azok.

Most olyan dolgokat mesélek el, amikről az áruházba látogató vásárló nem tud és nem is érdeklik, ha elmondanák neki, megvonná a vállát, fütyül rájuk – de mi ezek miatt a dolgok miatt vesztettünk. A helyzet az, hogy az áruház földszintjét a Coop bérli, az emeletet pedig a Komplett. A liftet a Coop záratta le. Most a lift a szintén Komplett-felségterület alagsort és az emeletet köti össze, a földszinten nem áll meg. A két cégen kívül van egy Szeged Nagyáruház Társas Üzletház is, vagyis maga az épület mint jogi személy, amitől a két cég a területet bérli.
Mármost a tulajdoni huzavona az oka mindennek. A két bérlő nem beszél egymással, hogy miért, arról fogalmam sincs és nem is érdekel. A Coop ugye nem tud a bajunkon segíteni, hiszen az emeletre való feljutás a gond, ők meg csak a földszinten gazdák. A Komplett viszont egyszerűen kivonta magát az egész EBH-eljárásból. A Coop ügyvédje az EBH tárgyalásán kifejezte együttműködési hajlandóságukat, engedik a szükséges építkezést a területükön, akár albérlőik (amilyen a cipőárus) területét is megkurtítják, de hát a Komplett nélkül ugye nem lehet.
Az EBH tehát határozott. S ekkor megjelent a ház, a bérbeadó, hogy őt bizony az egészből kihagyták. És beperelte az EBH-t, kérve a határozat bírósági megsemmisítését. Az EBH közölte, hogy ő igenis bevonta a házat, ezt meg amazt beszélte vele, erről írást mutatott, de a bíróság a felperesnek hitt.
Mégpedig elég csúnyán, ámbár kétségkívül törvényesen. A per indulásakor az EBH-eljárás megindítója, kis feleségem jogot kapott, hogy beavatkozzon a perbe, ha akar. Akart, hogyne akart volna, megírta a bíróságnak, hogy ennek a pernek ő a főszereplője. Kérte, hogy tegyék át ide, elvégre az alperes EBH kivételével minden szereplő itt van, de nem tették át, hogy is nézne az ki, hogy az ember fontosabb legyen a szabálynál. Kap majd egy tárgyalási jegyzőkönyvet, hogy mit mondtak a többiek, és írásban nyilatkozhat.
Hát ehhez képest a jogerős ítéletet küldték meg, merthogy az „alperesi beavatkozó” meghallgatására nem volt szükség. Az EBH-nak újabb eljárást kell csinálnia, aminek során majd bizonyára ügyelnek, hogy az összes pöcsétes papírból kapjon az áruházat tulajdonló csoport is. S ha az is lezajlott, akkor majd keresnek valami más módot, hogy szabotálják a határozatot és kizárják az emeletről a ronda, alacsonyrendű tolókocsisokat.

Egyébként az áruháziak //megoldották// a mi emeletre jutásunkat, már a kezdet kezdetén. A következőképpen működik. Bemegyünk a földszintre és szólunk a portásnak (aki olyan helyen van, amit csak lépcsőn  lehet megközelíteni, de erről ők nem tehetnek). Visszasétálunk a körútra és lemegyünk az utcáról  a mélybe vezető rámpán (ami életveszélyes, de erről ők nem tehetnek). A portás lent vár minket, és ráemel a lépcső tetejére egy targoncaszerű szerkezettel (amire rá van írva, hogy //személyszállítás tilos,// de erről ők nem tehetnek). Ezután már meg tudjuk közelíteni a liftet egy alagsori folyosón át (amin ugyanazt az élelmiszert szállítják, mint a földszintin, tehát ÁNTSZ-előírás tiltja,  de erről ők nem tehetnek). De lehet, hogy pont visszafelé mondtam el az egész Verne-regénybe illő útvonalat, mert a rengeteg veszély és törvénysértés miatt soha nem voltunk hajlandóak kipróbálni.

A legnagyobb bajom azonban talán mégsem az áruházzal van, hanem a fogyatékostársadalommal, magára ne vegye, aki nem ilyen. Mert tolókocsis is dolgozik ám az áruházban, aki pár éve, amikor éppen a biztonságiakkal vívtunk szópárbajt, odajött és elkezdte osztani az észt: minek akarunk mi az emeletre menni, ő se megy, keres magának másik helyet, ahol nem ütközik akadályokba.
Ez a baj, tetszik tudni. Az USA déli államaiban egy évszázaddal a rabszolgaság eltörlése után még mindig érvényben volt, s talán ma is érvényben van egy sereg diszkriminatív rendelet, céges parancs, mifene. Miért? Mert a fekete bőrű polgárok nem álltak föl és nem mondták: hát ebből elég, ezt most azonnal hagyjátok abba.
Igen, tudom, nehéz elsőként fölemelni az embernek a szavát. De talán háromszázadiknak méltóztatnátok?

@blogf[!]