@t[Ha az üzlet úgy működne, mint a politika]~~META:date created = 2019.10.10., 02:02~~

– …ekkor határoztuk el, hogy megalapítjuk az Első Hazai Telefonáló Társaságot.
**– Nem érezték úgy, hogy kissé elavult az ötlet?**
– Dehogynem, de hát mit tehettünk volna? Másik ötletünk nem volt, és hát ugye mind a négyünknek sírtak otthon a gyerekek, pénzt kellett keresni. Úgyhogy nekivágtunk. Négyen összedobtuk a költségeket, és elhiheti, költség volt bőven. Akkoriban még nem úgy ment, hogy besétált az ember akármelyik távközlési céghez és vett egy mobilt fillérekért, az akkor még drága mulatság volt, akkor még főleg vezetékes telefont használtak az emberek. Ez nagyon megnehezítette a munkánkat. Amikor jött az ügyféltől a képeslap vagy a távirat, hogy telefonálni szeretne, akkor kimentünk hozzá és elvittük valahová, ahol volt egy vezetékes telefon, mármint amit mi használhattunk, ugye, mert hát a telefon az valakié, aki vagy átengedi, vagy nem. De azért volt néhány hely a városban, ahol megengedték, hogy használjuk a telefonjukat. Fizetni ugye nem tudtunk érte, az útiköltséget se tudtuk előteremteni, ismerős taxisok fuvaroztak minket szívességből.
**– Sok ügyfelük volt?**
– Dehogy. Az emberek fogták a saját telefonjukat és fölhívták, akit akartak. Vagy akinek nem volt, az elment egy fülkéhez. Nagyszabású reklámhadjáratba kezdtünk, hogy minket válasszanak, de persze mi nem tudtunk ajándékot osztogatni vagy ilyesmi, hát azt találtuk ki, hogy minden tizedik ügyfélnek elengedtük a tiszteletdíjunkat, csak az útiköltséget és magát a telefonhívás díját kellett kifizetnie. Tehát önköltségi áron. Aztán jött a következő nagy ötlet. Sokszor nem volt otthon, akit fel akart hívni az ügyfél, és akkor ugye a taxiköltség semmiért volt, hát kitaláltuk, hogy a hívás címzettjét is elvisszük valahová, ahol van telefon.
**– Hogyan értesítették az illetőt?**
– Ahogy lehetett, képeslapon, táviratban, vagy odamentünk személyesen. Ezt elmondani egyszerű, de megvalósítani sokszor nagyon bonyolult volt, nekünk ugye nem telt kocsira, volt, hogy az ügyfél vitt el minket a saját kocsiján, hogy értesíthessük a címzettet, hogy föl fogja hívni.
**– Jövedelmező volt ekkoriban a vállalkozás?**
– Szó sincs róla. Ugye először is értesíteni kellett minket a tervezett telefonbeszélgetésről, ez minimum egy levelezőlap ára, plusz ugye meg kellett várni, amíg az elér hozzánk. Aztán mi már nagyon gyorsan reagáltunk, elmentünk a címzetthez és értesítettük, aztán elmentünk a hívóhoz és értesítettük, hogy a címzett értesítve van, lehet beszélni, elvittük ugye valahová, ahol volt telefon, és persze haza is fuvaroztuk mindkettőjüket, ha kívánták, és hát ezt a költséget valakinek meg kellett fizetni. Általában a fuvardíj felét kértük, a másik felét az ismerős taxisok vállalták. És plusz a mi tiszteletdíjunk, ugye. Nagyon kevesen vették igénybe a szolgáltatást, inkább fogták a telefont és felhívták, akit akartak. A szó szoros értelmében óriási ráfizetéssel dolgoztunk, de nem adtuk fel, küzdöttünk és vártuk a jobb időket. S ez el is jött, a mobiltelefonnal.
**– Mi történt akkor?**
– A cég akkor élte addigi legjobb éveit, amikor már tudtunk mobilokat venni, és azokat elvihettük a hívóhoz és a címzetthez, akiknek persze nem volt mobiljuk, akkoriban keveseknek volt még. Igaz, a mobil hívás még nagyon drága volt, meg hát a mi tiszteletdíjunk is rárakódott a költségre, de a fuvardíjak jelentősen csökkentek, hiszen a résztvevőket nem kellett fuvarozni, csak mi magunk utaztunk.
**– Ekkor vált működésük nyereségessé?**
– Dehogy. Még mindig sokkal gyorsabb, olcsóbb és egyszerűbb volt keresni akár egy vezetékes telefont, akár valakit, akitől kölcsönkérhették a mobilját, mint a mi szolgáltatásunkat igénybe venni. Nagyon kevesen fizették meg a díjainkat.
**– Nem gondoltak arra, hogy változtassanak a szolgáltatásuk működésén?**
– Tudtuk, hogy mások a helyünkben ezt tennék, de mi kitartottunk az alapelvek mellett, amiknek nevében annak idején a céget megalapítottuk. Kis cég lévén arra nem törekedhettünk, hogy tömegekhez juttathassuk el a szolgáltatásunkat. Azokra számítottunk, akik meg tudnak és akarnak fizetni minket. Tisztában voltunk vele, hogy a mi szolgáltatásunk egy szűk réteget céloz meg, s bár őket sem éri el valójában, elveink akkor is változatlan maradtak. Ezeknek az elveknek a jegyében kívántuk megélhetésünket biztosítani a magunk és családjaink részére.
**– Valami azonban mégis változott ezt követően.**
– Igen, országos hálózatot építettünk ki. Az ország minden részébe telepítettünk mozgó állomásokat, amelyek bárkihez el tudnak vinni egy mobiltelefont, akár néhány órán belül, amint a levelezőlapot vagy táviratot megkapjuk, ugyanakkor pedig telefonon is hívhatóak vagyunk már, vagyis akinek történetesen van telefonja, annak nem kell levelezőlapot küldenie.
**– Ez nyilván igen költséges volt.**
– Hogyne, de az új üzleti modellben már jut pénz mindenre. Azelőtt a legritkábban fordult elő, hogy igénybe vett minket egy ügyfél – no de ma már, szerkesztő úr, ma már rajtunk keresztül bonyolódik le az összes telefonbeszélgetés, amióta kötelezővé tettük!

@blogf[politika irodalom]