@t[Én nem tettem semmit]~~META:date created = 2020.02.07., 00:54~~

Ezekkel a szavakkal köszönt el tőlem, {{## Mihalik Zsófi ##}}mert nem értette, hogy én miről beszélek. (Nem most volt, egy hónappal ezelőtt, csak össze kellett szednem a gondolataimat, meg hát az élet is zajlik.)
Azt feleltem, hogy de. De aztán elgondolkodtam ezen, mert ez nem olyan egyszerű. Voltaképpen tényleg nem //tett// semmit. Ahogy a többiek sem. És nem is kell. Ahhoz, hogy én azt megcselekedhessem, amit ővele akarok, neki nem kell tennie semmit.
A következőről van szó. Ő körülbelül egy évtizede aktív szereplője irodalmamnak, noha évente egyszer találkozunk és effektíve nem tud róla (említettem neki, de nem tudott mihez kezdeni a közléssel, ahogy mások sem). Sokan vannak, akik szereplői irodalmamnak – sok-sok évig egy tízéves kislány volt a főszereplő, aki persze akkor már rég nem volt tízéves, de az én elmémben igen, mert akkor találkoztam vele, aztán nem tudtam róla semmit. Közben ő felnőtt, férjhez ment, gyerekeket szült, komoly jellembeli változásokon ment át, de az én emlékeimben ugyanaz maradt. „Sokan, akiket egykor ismertél, emlékeznek valakire, aki már nem vagy.” (A cikkbeli idézetek a Nindából vannak.) De ezalatt mások is csatlakoztak, fiúk-lányok, gyerekek-felnőttek, mindenki valami más módon, más okból, más eredményekkel. Tanulmányozom az embereket és következtetéseket vonok le a tulajdonságaikról. Aztán ezeket felhasználom emberek megalkotásához – vagy nem. Ha igen, akkor is nagyon sokféleképpen tehetem.
E. T., a földönkívüli arcának megtervezésekor Carl Sandburg költő, Albert Einstein fizikus és egy mopszli szolgált mintául. Ha beírjuk őket a gugli képkeresőjébe, kiderül, hogy külön-külön nem is hasonlítanak. E. T. tervezője, Carlo Rimbaldi vonásokat emelt ki mindhármukból, meg hát nyilván máshonnan is, ezeket összekombinálta, és így lett meg E. T. arca.
Én is hasonlóan csinálom, csak általában belső tulajdonságokkal (illetve a külsőkkel is, de az kevésbé fontos).

Nem, ő valóban nem tett semmit – csak lehajtotta a fejét, gondolkodott (egész kicsi volt még), egy-egy percre olyan mélyen gondolataiba merült, hogy nem is hallhatta a felnőttek beszélgetését. És megszületett Kissynek az a tulajdonsága, hogy folyton elábrándozik, mindenfelé elnyargal a képzelete, és amikor rászólnak: Kissy! Kissy! akkor fölkapja a fejét: Mivammá?! De ebben benne van az is, hogy én is ilyen vagyok.
Nem tett semmit, csak ugrált, szaladgált gyerek módra, és kialakult Elke Schneider lényének egy része. De ebben más gyerekek is benne vannak.
Nem tett semmit, csak rám nézett egy adott módon, és megszületett Ninda egy közepes fontosságú tulajdonsága, most nem fedném fel, hogy micsoda.
Nem tett semmit, csak megadta az alaphangot Ninda rendíthetetlen nyugalmához – s még csak nem is kellett hozzá, hogy ő maga olyan nyugodt legyen, mint Ninda, elég volt, hogy egy adott percben elkaptam egy adott típusú nyugalmát. De ebben is benne van másoké.
„Akkor mented meg a világot, amikor nem is gondolsz rá, hogy ezt teszed.”

A tekintetek beszélnek. A szem a lélek tükre. Az arcokban történetek vannak. Többféle. Valakinek az élete történetét bizonyos nagy vonalakban ki lehet olvasni belőle, de csak akkor, ha elég sokat tanulmányozhatjuk, elég sokféle helyzetben. És persze ha figyelünk. De ki is találhatunk történeteket, amiknek feltehetően semmi közük a valósághoz, de ráillenek. A kettő nem egyformán fontos, de egyformán elvezethetnek használható eredményekhez. Én regényíró vagyok, kitalált emberekkel, kitalált sorsokkal, kitalált helyzetekkel foglalkozom. De azokat mindig venni kell valahonnan.
Még soha nem fordult elő, hogy egy létező ember jellemének, tulajdonságainak számottevő hányadát egy az egyben átemeltem volna egy regényalakba, és ott az ne keveredett volna más létező emberek tulajdonságaival. Nem is fog, mert ez értelmetlen, céltalan dolog. Amikor egy író azt állítja, hogy egy hősét valamely létező személyről mintázta, az csak annyit jelent, hogy ő volt a kiindulópontja, és a szereplő megalkotásakor bizonyára sokszor használta a létező személyről kialakított benyomásait. De hát ezek nem azonosak magával az illetővel. Egy embert tökéletesen megismerni lehetetlen, és az írónak nem is célja. (A //Mesterségem a halál//hoz Merle felhasznált mindent, amit Hößről tudni lehetett, no de maga Höß akkor már nem élt. Ha elolvashatta volna a saját fiktív önéletrajzát, bizonyára lettek volna kifogásai, például kifejtette volna, hogy a könyvben leírtaktól eltérően neki igenis voltak érzelmei. [Ami mondjuk aligha lett volna hihető.] De mit számít ez? Merle sosem állította, hogy a könyvbeli Rudolf Lang azonos lenne a valós Rudolf Hößszel, ez egy regény, egy valóságból vett, de kitalált személy életéről. Merle a háború idején katona volt, aztán hadifogoly, sok lelketlen emberrel találkozott, akiket aztán akarva-akaratlanul beépített Lang figurájába.)
Én szándékosan keverek. Mert akkor is keverednének, ha nem keverném őket, ha minden erőmmel ellene szegülnék a jellemek és tulajdonságok keveredésének, akkor is keverednének, ezt megakadályozni annyi esélyem lenne, mint egy nagy fazék vízbe öntött színes tinták keveredését. És mert a keverés művelete is meg az eredmény is érdekesebb.

„Életünk fonalán a találkozások a gyöngyszemek.” Találkozom valakivel, elbeszélgetünk, eltöltünk együtt valamennyi időt. Ezalatt én felmérem őt, hogy milyen, mit gondol a világról, mit érez dolgokkal kapcsolatban – ezt mindenki megteszi, amikor megismerkedik valakivel, de én mégis másképpen, az én vizsgálódásomnak más az iránya, más a mélysége. A célja is más. A köznapi ember amikor egy beszélgetőpartnert felmér, akkor arra kíváncsi, hogy az illető jó ember-e, barátságos-e, mi a véleménye adott kérdésekről, általánosságokra – illetve ha valamely konkrét céllal találkoznak, akkor azt akarja tudni, hogy arra a célra az illető megfelel-e, például rásózhatja-e a kocsiját. Nekem az általánosságok nem elegendőek. Mit bánom én, hogy az illető mit gondol a parlamentben éppen folyó valamelyik csatározásról, engem az érdekel, hogy milyen virágot, ételt, állatot szeret, mit szeret játszani… ja igen, a parlament eleve rossz példa volt, mert én persze megfigyelem a felnőtteket is, de a gyerekek mégiscsak fontosabbak. („Egész sor alkalom volt, amikor csillagközi veszekedés tárgya lett, hogy velem mi történik. De hát még magam sem értettem, hogyan magyarázhattam volna el az én jó Hiragi barátomnak, hogy mindez lényegtelen ahhoz képest, hogy leülhetsz és nézheted, amint megcsavarodik az idő?”) Ifjúsági irodalommal foglalkozom, gyerekekről írok, lányokról, mert ők érdekesebbek, mint a fiúk – tehát elsősorban a gyerekeket, főleg a lányokat kell megfigyelnem. A többieket is persze, csak másképpen. Vannak szereplőim, akikbe beépítettem vonásokat felnőtt férfiakból és nőkből – Ninda is ilyen. (Egyébként most írás közben éppen egy [[https://www.youtube.com/watch?v=-PVJjEEqJXY|klipet]] nézek, amin egy ötvenegy éves, kopasz, tetovált férfi és egy tizenhárom éves kislány énekel, és ha az ember megfigyeli, Szlavi Trifonov és Kriszija Todorova teljesen ugyanaz a lelki alapképlet, teljesen egy hullámhosszon vannak. Ettől lett ilyen jó a dal és a film.)

A gyerekektől rengeteget lehet és kell tanulni. „Hányszor megkérdezték tőlem, mit jelent ő nekem voltaképpen. Röviden csak annyit szoktam felelni, hogy a barátom. De ez ennél összetettebb. Régóta jogi doktor voltam, amikor ő még nem is élt, de soha nem tanultam még annyit, mint őtőle.” És tessék még egy idézet, kivételesen nem a Nindából. „Ő volt a gyerek, mi voltunk a császár. És mindannyian meztelenek voltunk.” Malena Ernman ennél még sokkal részletesebben írja le, kivé-mivé változott a lánya, aki látta a szén-dioxidot a légkörben, és napok alatt történelmünk egyik legjelentősebb egyéniségévé nőtte ki magát, pedig „csak” egy neuropszichiátriai betegségekkel küzdő tizenéves kislány volt. A könyv címe //Ég a házunk,// 2019-ben adta ki Harrach Ágnes fordításában a Corvina, a címlapon Greta Thunberg neve van nagy betűkkel, de az elbeszélés fonalát az édesanyja viszi. Majd a könyvről mesélek még külön, de e ponton az a fontos, hogy az elmúlt hónapokban – és a könyvből még inkább – rengeteget tanultam Gretától, nem kizárólag a környezetvédelemről, sőt nem is elsősorban, mert – a minket fenyegető világkatasztrófa jelentőségét szemernyit nem csökkentőleg – nekem is megvan a magam preferenciája.
A gyerekektől azért lehet és kell rengeteget tanulni, mert más a látásmódjuk. Torzítatlan. Most egy másik klip megy a képenyőmön és a fülhallgatómban, Stella Ristioja és Krislin Sallo megejtően nindás [[https://www.youtube.com/watch?v=NEC48QQdjls|Hääled]]je, amiből lehet annyit tanulni, mint Padisák Mihály egyik-másik nagyszerű ifjúsági regényéből, csak értőn kell figyelni //még a századik lejátszáskor is.// Ez a felvétel is a torzítatlan látásmódról szól. Nem, nem kell tudni hozzá észtül, hogy megértsük. Pont nem észtül kell tudni, hanem emberül és gyerekül. Az emberek pedig emberek, akármilyen nyelven beszélnek.

S ezzel kanyarodhatunk vissza őhozzá, akivel e cikket elkezdtem. Ő sem úgy tanított, hogy leültünk és nekilátott magyarázni. Gyerek volt (tényleg csak volt, két hónap és betölti a tizenhatot), ember, aki reagál a körülötte levő világra. Torzítatlanul. Torzítatlanul? Mit tudom én? Tizenöt éves korára az emberre rengetegféle hatással van a világ, az agya régesrég nem üres lap, de már akkorra sem az, amikorra elég nagy lesz, hogy manifesztálja magát és a világgal való kapcsolatát. Nem mindegy? Minden reakció, amit a világra ad, az ő reakciója, akár kétéves, akár tizenhat, akár hatvan. Az ő szűrőjén ment át, aztán az enyémen, amikor interpretálom a reakciót. Ha a kommunikáció kétirányú, akkor a közlések ide-oda csapódva szűrődnek kettőnk elméjén (és ha a kommunikációval baj van, akkor a valóság teljesen eltorzulhat, de itt nem ez a fontos), és adott esetben maga ez a torzulás, egyfajta szellemi Doppler-hatásként alkalmas lehet arra, hogy felmérjük egymás lelki alkatát.

„Mindenki sugároz jeleket, minden ember, aki valaha élt vagy fog ezután. Talán egykor sokakban volt meg a képesség, hogy vegyék és visszasugározzák őket, csak elveszett. Ma csupán néhányan vagyunk képesek az alapjelek észlelésén kívül többre.”
„S az emberek odagyűlének Jahanin köré és hallgaták. Akkor kérdé Jahanin: Miért hallgattok engem? S felelék: Mert bölcs vagy és mi tanulni kívánnánk tetőled. S ő mondá: Igazatok van, mégis tévedtek. Mások is bölcsek. Másoktól is tanulhattok. Akár egy gyermektől is. Nem kell mást tennetek, mint figyelni.”

@blogf[Ninda irodalom filozófia E._T. Sandburg‚_Carl Einstein‚_Albert Rimbaldi‚_Carlo Kissy Schneider‚_Elke Merle‚_Robert Höß‚_Rudolf Lang‚_Rudolf Mesterségem‚_a_halál Trifonov‚_Szlavi Todorova‚_Kriszija Vjarvam_v_csudesza Ernman‚_Malena Thunberg‚_Greta Ég_a_házunk Harrach_Ágnes Ristioja‚_Stella Sallo‚_Krislin Hääled Padisák_Mihály]