Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; widget_indexer has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.widgets.php on line 9

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; comment_indexer has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.comment.php on line 3

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; entry_cached_index has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.entry.php on line 3

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; entry_index has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.entry.php on line 36

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; entry_archives has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.entry.php on line 226

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; draft_indexer has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.draft.php on line 6

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; FPDB_QueryParams has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.fpdb.class.php on line 3

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; FPDB_Query has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.fpdb.class.php on line 136

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; FPDB_CommentList has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.fpdb.class.php on line 591

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; FPDB has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.fpdb.class.php on line 637

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; FPDB_transaction has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.fpdb.class.php on line 765

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; plugin_indexer has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/core/core.plugins.php on line 6

Deprecated: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; SmartyValidate has a deprecated constructor in /web/htdocs3/lattiladorg/home/www/lkp/fp-includes/smarty/SmartyValidate.class.php on line 33
úgy, így döntöttem : hozzászólás » Láng Péter blogja

úgy, így döntöttem

november 5, 2018 16:24 LKP 369 visite Új hozzászólás

Eldöntöttem, hogy nem lesz nyomtatott könyv a meséimből. Sajnos nem futja rá. nincs két-háromszázezer pénzem, hogy szerkesszék, lektorálják- egyszóval: könyvesítse valaki. Így ez a választás maradt. Aki olvassa, annak jó szórakozást. Szeretnék visszajelzést kapni, de ha nem, hát nem.

És akkor itt olvasható a könyv:

(sajnos nem könnyű így, szerkesztés nélkül olvasni)

.

.

.

Ragyogó napsütésben ülök apám sírján a Kozma utcában, a Zsidó temetőben. Minden évben itt vagyok, rég óta. Nagyon rég óta. Gondolataim a múltban járnak mindig, mikor itt vagyok.

Régen voltál itt.

Apa! Tavaly is itt voltam.

Igen? Biztosan elaludtam az időt. Vagy egyszerűen csak kiment a fejemből?

Nem, apu. Nem beszélgettünk. Csendben álltam miután letakarítottam a sírt a sok ráhullott levéltől. Szép nagy halom lett itt balra a sok év alatt. Miért nem hordják el sosem, miért hagyják a legyeknek itt, nem is tudom.


Mesélj, mi van veletek, hogy vagytok?

Jól. Emlékszel rá, mondtam neked már a kis unokámat?

Nem. Zsuzsi már olyan nagy lány lett? Őrá emlékszem. Hiszen én hoztam haza a kórházból amikor megszületett. És az unoka?

Kisfiú. Már majdnem négy éves. Gyönyörű szőke srác.

Szőke? Akkor a feleségedre hasonlít biztosan. Rá emlékszem. Szép, szőke kislány. Hát már nem is kislány, hiszen ő is nagymama már.

Van fénykép róla? Mutasd!

Kapcsolom a telefont, keresgélek a képek között. Mutatom neki.

Ez micsoda? Mi ez az izé nálad?

Ez egy modern szerkezet. Lehet vele telefonálni, na meg fényképezni is. És azonnal ott a kép, nem kell levinni előhívatni meg nagyíttatni. Aranyos fiú. Hasonlít az anyjára.

Meg inkább az apjára hasonlít. Ő a szőke a családban. Az orra is tiszta apja. És van egy második lányunk is. Ő Szonja. Négy évvel fiatalabb.


Apu! Emlékszel a Lajos nagybátyádra?

Persze. Győrben laktak, vagy valahol arrafelé. Mi van vele?

Nem vele, hiszen már sok éve nem él ő sem.

De kezdem az elején. Pár évvel ezelőtt elkezdett érdekelni az, hogy honnan jöttünk mi, Lángok, ide, Magyarországra. A mai technika segít ebben. Van egy olyan könyvtárféle, olyan, mint a különleges tudakozó, ahol sok érdekes dolgot lehet találni. Internet a neve.

Ne bonyolítsd, nem értem az egészet.

Nos, ebben a könyvtárban lehet minden olyan adatot megtalálni amire kíváncsi lehet az ember. Itt kezdtem el kutatni a családomat. Vagyis a családunkat. És egyszer jelentkezett valaki, Ausztráliából, hogy ő az én rokonom. Tom. A Láng Lajos fia.

Miért nem kérdeztél engem? Én is emlékszem sokukra. Igaz, nem tisztán emlékszem rájuk, de kérdezhettél volna róluk.

Igen. Ez kimaradt az életünkből. A kérdezés. Most kérdezlek, most, amikor már kissé késő. Ittam pár korty vizet, elővettem a szendvicsemet is. És kérdeztem.


Honnan jöttek a Lángok, és mikor? Mert azt már kiderítettem, hogy nem ezer éve élnek, élünk itt.

Ez nehéz kérdés. Azt tudom, hogy az én dédapám már Nagydémben született. Őt úgy hívják: Leopold Lang. Mindenki csak Lipótként emlegette. Lipót nagypapa. Én nem ismerhettem hiszen száz évvel azelőtt született, mint én. És meghalt valamikor hetven éves korában, talán 1870 után. Nagydémben van eltemetve. Az ő apját nem is tudom hogyan hívták, az anyja nevét se ismerem. Az anyám is arrafelé született, pár faluval arrébb, Újmihályfán. Mindenki onnan származik. Arról a környékről. Nagydém, Újmihályfa, Nagysimonyi. Hogy oda mikor kerültek, fogalmam sincs. Egyszer említette egy ismerős, hogy valahonnan Oroszországból jöttek. Másra nem emlékszem. Az biztos, hogy lehetett ez így, mert kisgyerekként sok orosz szót hallottam a családban beszélgetés közben.

Arról nem tudsz semmit, hogy a Breiner család, az anyukád családja, a nagyiék is onnan jöttek, vagy tán másfelől?

Nem.

Talán van valami emléked a régi időkből ami segíthet nekem a keresgélésben.

Gondolkodom. Ha eszembe jut, majd szólok. Azt tudom, hogy az anyám családja kocsmárosok voltak. A Károly nagyapám kereskedő is meg kocsmáros is volt. Na meg azt is hallottam, hogy az ő apja viszont rabbi volt. Azt nem tudom, hol meg mikor, na meg a nevére sem emlékszem. Azt tudom csak, hogy rabbi volt valahol. Volt egy kis jesivája is, tudod, olyan zsidó iskolája ahol a gyerekeket tanították. Mert

akkoriban nem volt iskola, csakis a zsidó iskolák.

Ezt tudom, ismerem a jesivákat. Tudom mit jelent a szó. Mire emlékszel a Lajosékról? Van valami?

Persze. Szabó a szakmája. Öltönyszabó. A család elment a világba. Ment valaki Ausztráliába, Argentínába, meg más dél-amerikai országba, talán Brazíliába is. Aztán olyan is van, aki Palesztinába ment. A Lajos abban a házban lakott, az Eötvös utca 19-ben ahol mi is. Elment Rajkára, ha jól emlékszem. Oda nősült. Sokan laktak abban a házban. Minden időben, váltakozva. Az anyám is arrafelé lakott mikor az apámmal megismerkedett. Vagy csak később? Nem is tudom. Az Andrássy út 18-ban volt és onnan költözött be az Eötvös utcába, amikor összeházasodtak. Anyuka hazament Újmihályfára, a szüleihez, az anyjához, de Nagysimonyiban születtem meg. Vagyis ott lakhatott valakinél, a bába ott segített neki. Azt nem is tudom, miért nem a szülői házban szült. Akkoriban pedig úgy volt szokás. Majd megkérdezem tőle. Ő is itt nyugszik a sírban. Közel van. Szoktunk is beszélgetni néha.


És mondd fiam, anyáddal találkozol időnként? Ő is jól megöregedhetett. Pedig nagyon csinos kislány volt, amikor összekerültünk. Már alig emlékszem rá, mikor is volt.

Arra azért emlékszem, hogy hogyan találkoztunk másodjára. Mert először csak ismerősök voltunk. Találkozgattunk időnként a zsinagógában, na meg én be-bejártam a Margitszigetre, ahol dolgozott. Ő vágta a hajamat időnként. A Nagyszállóban volt fodrász. Jó keze volt, sok kuncsaftja is. Szerették ott őt. Csak beleszólt a törvény! Kitették, mert zsidók nem dolgozhattak ilyen előkelő helyen. De ez már a háború előszele lehetett. Ha nem csal a memóriám, miért is csalna, 44 elején lehetett. Aztán találkoztam vele véletlenül a gettóban. El is mesélem neked, nehogy elfelejtsem.


‘44. A gettó.


Fiatal, alig huszonnégy éves lány áll a kapumélyedésben. Már harmadik nap óta szakad az eső, a havaseső. Hideg van. Fázik nagyon. De tudja, hogy be kell jutnia valahogy a gettóba. Nála van a gyógyszer, amit a 77 éves Ringwald néninek el kell juttatnia. Csakhogy a kapunál, ahol már többször bejutott, na meg ki is, most egy nyilas karszalagos áll, fegyverrel a vállán. Már nagyon fázik, reszket. Érzi, magas láza van. Megfázott. A feladatát végig kell vinnie! Benne bízik csak a főnöke,

Sándor, kinek az édesanyja beteg és elfogyott a gyógyszere. Az orvos a gettóban nem tud semmit tenni. Ha nincs meg a szer, meghal. Közönyös világ, nem érdekli, ki miért hal meg. Aki túléli, ha van, ha lesz túlélő - majd elsiratja legfeljebb azt. Áll a kapu sötétjében, összehúzza kabátját és vár. Már harmadik este vár. Mire? Egy kis karikalábú srác jön a falhoz lapulva, oson az árnyékban. Másodjára jön erre. Beáll a másik kapuba, és onnan figyel. A lány félelmében még inkább reszket.

Odalép hozzá a fiú. Látom, be szeretnél menni. Nagyon fontos? Ismerős az arca, a vonásai. Gondolkodik is, hogy hova tegye a dolgot, de nincs idő hezitálni. Ma van az “átjáró” nyitva. Félelme valahogy eloszlik.

Igen. Be kell vinnem a gyógyszereket egy nőnek. De honnan látod, mi a gondom?

Két napja figyellek. Látom, mikor az őrségváltás van, te eltűnsz, később isszajössz. Láttalak már tegnapelőtt is. Miért nem mentél oda ahhoz az őrhöz, aki tegnap itt állt este? Az a mi emberünk.

Én nem tudtam ezt! De ma mindenképp be kell jutnom.

Gyere, elviszlek a Dob utcába! Van ott egy átjáróház. A sarokháznál megint elrejtőznek. Nagyon sötét van, egymást is alig látják. A fiú kettő nagyon rövidet füttyent. Kinyílik egy deszkából kialakított ajtó, int valaki. Bemennek. Bent vannak. Most már csak annyit kell tenni, hogy eljussanak a Király utca 35-be, ott laknak a belső udvarban Ringwaldék. A fiú segít eligazodni a sötétben a lánynak, Mártának. Aztán a háznál elbúcsúzik. Józsi vagyok. Láng József. Mantel Márta, mutatkozik be a lány. És elköszönnek. Megy fel a másodikra. Ott várja már a főnöke az üzletből és a szülei.

A fiatalember megy a Holló utcába, ahol az ő családjának még élő tagjai laknak. Aztán átmegy az egyik elhagyatott, romos műhelybe, a Kazinczy utcába. Ott már várja egy lány, egy régi- új ismeretség. Furcsa, de az ő neve is Mantel. Meg is kérdezi, ismer-e egy Márta nevű lányt? Vera szinte elájul a kérdéstől. Persze! Ő az én testvérem! A Tátra utca négyben laknak egy védett házban. Hogy ismerted meg? És hol?

Itt van bent a gettóban! Futár ő is.


Másnap megkeresik a házat és a lakást. Márta a kimerültségtől és a nagy láztól ágynak dőlt. Rossz bőrben van. Most Józsiéknak kell szerezni, doktor Weisz Samu szerint azonnal, penicillint. De azonnal!

Új feladat, új életveszély. De kell!


És a fiatalember, József, azonnal megy kifelé a gettóból, hogy segítsen.

Mindannyian felszabadultak a gettóból.



Aztán hallgattunk kicsit. Rengeteg minden eszembe jutott amit meg kellene beszélnünk. Érdekes, de fiatalabb koromban nemigen beszélgettünk. Nem jutott soha eszembe megkérdezni olyan dolgokról, amik ma hiányoznak. Egyszer majd kérdezni is fogom. Eljön az ideje biztosan. Mondd apa! Igaz, hogy volt egy tesóm még mielőtt a bátyám megszületett? Igen. A Bandika. Meghalt két hónaposan. Nem tudom miben, miért. Akkor váltunk szét anyáddal. Valahogy, nem tudta elviselni.

Én úgy hallottam, hogy egy nyilas hasba rúgta anyát a Körúton és emiatt volt életképtelen a kicsi.

Lehet. Nekem ezt nem is mondta soha.


Mesélj a múltadról, kérlek. Nagyon érdekel, mit csináltál fiatal korodban. Azt tudom, hogy versenyeztél, azt is, hogy aránylag jó sportoló voltál. A mindennapok érdekelnek.

Sokat lehetne beszélgetni, de nem jut már eszembe szinte semmi. Rég volt. A rokonokról is hallanék. Vannak emlékeid?

Persze. A Schwartzék, a Lángék, akik Rajkára meg Győrbe mentek. Meg a Bözsi. A Bohensky Bözsi. Ő Bécsbe ment férjhez egy jó nevű ügyvédhez. De őt te is ismered. Pár évvel ezelőttig járt haza. Leginkább málnaéréskor. Vödrökben vitte a málnát, a férje imádta a málnaszörpöt. Sokukra emlékezem. Leginkább azért a közelebbi múltra tudok visszagondolni. Arra is, hogy miképp teltek a napjaim, mikor félnem kellett. Arra, hogy Oroszországból is hazaszöktem egyszer. Elmondom. Persze nem pontosak már az emlékek, de talán majd eszembe jut minden.


Leírtam este a meséjét.


Apám, mikor vagy hat havi gyaloglás után hazaért …


De kezdjem is a legelején.

Valahol a Ladoga-tó mellett, szűkös fabarakkokban éltek a muszosok. Aki nem tudná, kik azok a muszosok, elmesélem. A muszos az a rabszolga, akit a hatalom, itt a náci és a kollaboráns magyar hatalom, fegyvermentes katonának használt. Ezek leginkább zsidó férfiak voltak. Mert a náciknak szükségük volt a munkáskézre, a talicskatolókra. Nos apám is itt tengette életét. A tó jege befagyott, olyan vastagra hízott a jég, hogy a vasúti síneket lefektetve, több száz kilométernyi előnyt kaptak az egyenesen átmenő vonallal. A jégre, míg nem hízott elég vastagra, teherbíróra, csak a felesleges muszos mehetett. Be is szakadt néha egy-egy teherautó alatt a jég. Járulékos veszteség.

Megunta a fater az állandó fagyot, a negyven fokban még pisálni is nehéz reggeleket, megszökött. Segítséggel persze. Örök hála a segítőknek, kik ott fagytak meg pár héttel később. Hóban, jégben tapodva ment néhány napot. Ha falu közelébe ért, akkor csak éjjel. De az éhség, a szomj az nagy úr! Be kellett menni a faluba. Kinézett egy szegényes faházat, bezörgetett. És itt kezdődik a csoda. Nem jelentették fel, nem zavarták el. Adtak inni, enni neki, a szegényes magukéból. Néhány hétig volt velük. Megjavított ezt-azt, kitakarított üres istállót, és természetesen kereste a hazafelé vezető utat. A faluban csak nők, kisgyerekek és nagyon öreg férfiak laktak. A férfiak harcban voltak a nácik ellen. A szülőfalutól sok száz kilométernyire. Egy hétvégén, a templomban elbúcsúzott segítőjétől, a falu legöregebb emberétől és indult tovább.


Hívta a haza.


A falu a sok segítséget egy jó húsz kilós, kőkemény sajtkoronggal köszönte meg. Könnyes búcsú, ölelkezés. Csókolgatás, jó orosz szokás szerint. Elkísérték egészen a falu határáig.

Apám, görgetve a kereket maga előtt, de már egy nagyon jó, a hideget bíró csizmában pörgette a métereket maga mögött. Két nap gyaloglás után meglátta a

házat. Füstölt a kémény. Ez is rozoga volt. Talán, rozogább, mint az, az előző faluban. De fogytán a víz, a kenyér, reszkírozni kellett.

Hatalmas vad kuvaszféle fogadta. Apám néhány szót morgott felé és a kutya, farkát maga alá csapva, hason csúszva jött hozzá, békésen nyalogatta öklét. Kijött egy asszony. Csapta össze a kezét. Ez a vadállat még a medvét is széttépte! Te egy varázsló vagy, biztosan! Nem. Én csak értem, mit akar a kutya. Itt is befogadták, segítették. Ő, szokás szerint, mindent megjavított, hisz itt is hiányzott a férfikéz. A nők dogoztak a földeken és a gyárban is. A férfiak harcoltak a Vörös Hadseregben a németek ellen. A kis hadiüzemben kanalakat, villákat, tányérokat készítettek alumíniumból. Egész nap ment a gyártás, kellett a katonáknak a pótlás. Apa is beállt dolgozni, segíteni. Fizetést nem tudtak adni, de minden nap kétszer kapott ő is enni. Sok kis eszközt fabrikált nekik, amivel könnyebb, gyorsabb lett a gyártás. Nagyon szerették. Még asszonyt is akartak szerezni neki, hogy maradjon.

De innen is tovább kellett menni.


Hívta a haza.


A sajtot, amit magával hozott rég megették. Reszelve mindenre, ami meleg étel volt. Búcsúzáskor, a gyár vezető munkásasszonya, Olga, kezébe nyomott egy kis bőröndnyi alumínium kanalat, villát, tányért. Jó lesz még valamire! Két jókora komiszkenyér nyomta a vállát, meg valami szárított, füstölt hús.Könnyes, csókos búcsú, irány a távolság, a haza, az otthon…

Többnapi járásra, olvadó hóban, a távolban hangos kiabálás, csattogás. Na ezt el kellene valahogy kerülni, bármi is az. De a kíváncsiság, na meg az éhség nagy parancsnok! Óvatosan ment egyre előrébb, mindig valami takarásban. Látta, hogy az aprócska főtéren egy hatalmas, fekete lovon ülő csattogtatja ostorát. Forog körbe-körbe és kiabál. Parancsokat osztogat. Pár perc és ellovagol kíséretével együtt. És merre? Természetesen épp arra, ahol apám lapult. Megtalálta az atamán. Felrángatják, faggatják. Ki vagy, mi vagy, honnan jössz, hova mész? Csekély orosz tudásával, félve válaszolgat. Nem hiszem! Te egy vörös kém vagy! Rántja elő pisztolyát.

Homlokához nyomja. Na mindegy már! Lesz, ami lesz, előjön a farbával! Magyar zsidó vagyok, megszöktem a németektől. Rebegte kicsi orosz tudásával.

Hitte is meg nem is. De a fegyvert elrakta. Na mesélj magyar! Mesélj zsidó, hogyan szöktél meg! A mesélésben nagy volt apu, érezte, nyert kis időt. Kezdte mesélni, lassan körbeállták őket a falusiak, került elő valami ital is. Tetszhetett a bátor kis zsidó és története. Mától az én házamban laksz! Na ezt a meccset is megnyertem! A nagy házban, ahol élt a vezér, na meg a többi katona, néha akadt jobb ebéd is. Csámcsogva, kézzel evett mindegyik. Az atamán elterült a díványon és ivott. Rengeteget ivott. Ő meg leginkább az atamánt érdeklő kérdésekre válaszolgatott. Mondja az atamán, mi van a táskában? Mutatja. Hatalmasat röhög a szakállas szörnyeteg: ez minek neked? Nem kell. Elveheted. Neked adom. De kérek cserébe valamit. Micsodát, zsidó magyar? Mert ezt megjegyezte pár nap alatt. Csak egy írást. Amíg a te földeden, a te hatalmad alatt megyek hazafelé, legyen egy védőlevelem. Az legyen benne, hogy amíg a birtokodon megyek, legyek megvédve minden hatalmaskodótól. Belement az atamán.Íratott egy írást, ukránul. Az volt benne, hogy ezt a kis zsidót mindenki segítse Magyarország felé, háborítatlanul, mert aki gátolja, azt lefejezi, agyonlövi. Kérte apám, hogy még reggel elindulhasson. El is engedte. Persze sokat kellett az éjjel vodkázni vele. Pár asszony és öreg itt is könnyezve, csókolgatva, hátba veregetve búcsúztatta. Mutatták az utat, merre van Magyarország, Ugorcsina. Indult is mihamarabb. Egyik csizmás, nagykabátos asszonyság kísérte egy darabon, kérlelve, hogy zsidócska, maradj velem, a férjem helyett! Két éve meghalt, azóta csak száradok, fonnyadok. Meglesz minden, ami kell, dolgozok, mosok rád, csak maradj! Dehogy maradt! Elbúcsúztak, ahogy kell. Az asszony kezébe nyomta a kisdoboz tűt, cérnát, szabóollót. Nekem semmi szükségem erre. Az uramé volt. Vidd magaddal, segítsen éltedben.

Megint csak elindult.


Hívta a haza.


Ment csak, illetve jött csak hazafelé.

Sok versztát, kilométert elhagyott. Lábnyomát is felitta az olvadó hólével együtt a föld. Egyszer csak, mint a mesében, sok fárasztó éjjel-nappalon túl, egy kicsiny varázslatos faházat lát a kis dombon. Kecskék legelésznek, libakergető kis lányka beszélget a kutyával. Ej te rossz kuvasz! Hát miért nem vigyáztál a libákra? Na mars és hozd vissza mindet! A kuvasz, érthette a lánykát, azonnal hangos csaholással futotta egyre szűkülő köreit, kergette egy csapatba a libákat, befelé a karámba. Szép arcú asszony hívta a lányt: Mári! Gyerünk haza, esteledik. Kész a vacsora! Kis dobbanás a mellkasban. Ez már Magyarország! Ez a hazám már! Egy-két hétig itt lakott, felhizlalta az asszony, meg tán ő is a fehércselédet. De menni kell! Innen már nagyon kolompol a hatos villamos! Odahagyta az asszonynak a tűt meg cérnát, minek az már? Reggel nagy sírással búcsúzkodtak. Leginkább a kis Mári. Megszerette az apámat. Harmincnégy éves, szép férfi volt. És jólelkű, becsületes. De menni kell.


Hív a …


Nem sorolom, de végre hazaért.

Az udvaron nagy hókupac. Tele ezernyi bélyeggel, albumokkal. Ezek az én bélyegeim! Hogy kerültek ide? Rohant felfelé az emeletre. A félemeletnél elkapta a karját valaki, berántotta a lakásába. A Wertheimer Ármin volt. Anyádék a gettóban vannak. Egy hete vitte el egy nyilas őket. Mi az a gettó? Hová? Gyere, elviszlek oda. Én rejtőzködöm, de elviszlek. Sötét este volt, mikor elindultak. Elvitte apámat Ármin egy Dohány utcai házba. Innen menj reggel oda, abban a kapuban várj, majd egy nyilas, akinek hosszú szőke haja van, beenged. Így is volt. Bement. Idegen volt minden, pedig ismerte ezeket az utcákat, házakat régről. Wertheimer Ármin mondta, hogy tízezrek vannak bezsúfolva, de látni is ezt, elképesztő volt. Most hol találom apámékat? Anyámat?


Elindult a Holló utca felé. A sarkon sietős, hosszú kabátos, nagy szakállú zsidóba ütközött.


Apa! Fiam!

Hazaért.



Elfáradtunk. Megbeszéltem vele, hogy vasárnap megint eljövök. Most itt ülök és várom, mikor szól hozzám. Addig rendezgetem a gondolataimat. Sok volt az előző beszélgetés. Megrendítő és megindító is egyben. A történeteit, emlékeit leírom, ne felejtsem el sohasem. Néhány emlékét megosztom veletek. A beszélgetést meg folytatjuk legközelebb. Most nem ér rá, vagy pihen csak. Ezerkilencszázötvenben, amikor én megszülettem, a Bakács téri kórházban, anyuék pár héttel előbb költöztek a Hold utcai lakásba. Mert addig fent laktak a Svábhegyen, egy villa szuterén lakásában. Vizes, dohos volt. Igaz, nagy kertje volt, gondozott és illatos. Jó szomszédok, rendes emberek között kezdték közös életüket bátyámmal, de egészségtelen volt a ház.

Ők akkoriban jó helyen dolgoztak. Apa boltvezető volt a Bajcsy Zsilinszkyn, a Sportker boltban. Gondolom a sportmúltja meg a háború alatti viselkedése segítségével kapta azt a feladatot. Mert kereskedni sosem tudott igazán. Akkoriban így mentek a dolgok. Anyu meg fodrász. Volt munka elegendő, a fizetés meg annyi amennyi. Inkább a néhány filléres borravalók segítettek az életben. Mert akkoriban a fillér is nagy és értékes pénz volt. Igaz, csak az úriasszonyokat kellett fodrászolni, a prolik odahaza mosták a fejüket. Abban az időben nemigen szerették a templomba járókat. De a zsinagógásokat mégannyira se. Mégis addig intézkedett anyu, míg elintézte, hogy zsidó fiúként éljek, zsidó nevet is kapjak. Sajnos a papírok valahol elvesztek a forgatagban. Még azt se tudom, hol fogadtak Ábrahám nemzetsége fiának. Igaz, nem is érdekelt sosem.

Cseperedtünk, növögettünk. Persze semmire se emlékszem ebből az évből. Sokat nem is meséltek. Dolgoztak, ahogyan sok millióan az országban. A romokat építették, hordták el. Felépítették szívből az országot. Építettek új gyárakat, intézményeket. És mellette élték a családok mindennapi életét. Nem volt egyszerű, nem volt könnyű. Mégis boldogak voltak. Ők is, mi is, a gyerekek. Anyám a bicikli csomagtartójára erősített mózeskosárban (ment a Millenárisra) vitt magával, (Nem a Millenárisra, nem a Margit körútira!) apa ott tett-vett a Tipográfia SC-ben. Persze a szoptatás meg a pelenkázás is ott működött. Gyuri is kicsi, én pici. Nem tudom hogyan csinálta. Mindig örömmel mesélt később ezekről az évekről.


Volt is miről. Történtek dolgok a családban. Leginkább velünk, gyerekekkel. Nem voltunk valami sikeredett csemeték. Mindig volt valami probléma, betegség.


Aztán ezerkilencszázötvenegyben Megszületett a harmadik gyerek! Kislány. Zsuzsi. Apa nagy boldogságára. Mindig kislányt akart.

Ez a fejezet nagyon rövidre sikerül. Erről az időszakról, erről az évről sosem meséltek nekem. Anyu otthagyta a munkáját, hogy a három gyerekkel foglalkozhasson.


Nagyszüleim még éltek ekkor. Kivéve anyu papája. Ő még 42-ben halt meg.

Sőt, még a dédi is megvolt! Ő a Dembinszky utcában, egy földszinti lakásban lakott. Egy emlékképem van róla. Persze későbbi a kép, úgy ötvenötös lehet. Az utcai ablakban könyöklő ősz, mosolygós néni. Előtte valami kis vasrács nagyon piros muskátlikkal. Semmi egyéb nincs róla. Se fotó, se mese. De az a muskátlis ablak, benne az Ómamival, ha becsukom a szemem, mindig előhívódik.

Egy ősz haj, egy mosoly és sok muskátli.

Furcsa, meleg érzés.


Megint kint vagyok a sírnál. Az előbb jártam körbe a rokonok nyughelyeit. Akartam beszélgetni anyámmal is. Nem akart megszólalni. Pedig mindig én voltam a legkedvesebb gyereke. Nem nyugszom addig, míg szóra nem bírom. Van időm, van türelmem.


Aput kérdezem újfent. Talán van még valami emléke a múltból ami segít eligazodnom a világban. Valami segítség.


Péter, emlékszel arra amikor a bankban voltunk?

Halványan. Tudom, hogy voltunk ott, én kicsi kölyökként. Ma már nemigen jönnek a képek. Mesélj!


Ezt a történetet is leírom, ébredeznek a valóságok.


Apám megjárta a poklot. De sosem jelezte semmiképp.

Akárki is jött hozzánk, igaz ritka volt a vendég, sosem éreztette bánatát, fájdalmát.

Nekem sem mesélt az életéről. Pedig én voltam az, aki mindent tőle lestem el, mindent tőle tanultam meg. A bicikliszerelést, a villanyszerelést, a lakatosságot el-ellesegettem évek alatt. Ügyességemet is ő faragta, igazgatta. Azt hiszem ő a maga folytatását látta bennem.

Ötvenhétben, én hét éves voltam, jött két férfi, olyan nyolc óra felé.

Kik ezek, Józsi? Kérdezte anyám, ösztönös majréjával.

Nem tudom, de megmondják mindjárt.

Hát mi a Bankból jöttünk, jöjjön velünk Láng elvtárs.

Vacsoraidőben?

Igen, azonnal. És miért?

Hát, mert ki kellene nyitni egy ajtót, és maga ki tud nyitni minden ilyen vasat.

Rendben, de én vacsorát, meg egyáltalán ételt, ott nem hagyok senki kedvéért!

Megvárjuk. Hozza a szerszámokat, mert nehéz lesz a dolog!

És vihetem az inasomat is? Persze. Úgy könnyebb biztosan. Egymás keze alá dolgoznak.

Mentünk át a túloldalra, be a bazi nagy, hatalmas díszkapun. Onnan egy folyosón végig, jobbra, balra, megint arra … és egy baromi nagy ajtó megint. Azt láttam, hogy ez valami vas-, vagy milyen ajtó. Apu mondja, mi a gond?

Elveszett a kulcs, ami nyitja.

Kulcs? Ehhez sosem volt kulcs! Ehhez más kellett!

Nem tudjuk mivel lehetett nyitni. Mi az új bankigazgatás vagyunk. Mindent átvettünk, de ide nem tudunk bejutni sehogy.

Mi van az ajtó mögött? Kérdezi apa.

Magának meg kell esküdnie, hogy ami itt látható, arról sosem szól senkinek. Ha van valami látnivaló egyáltalán.

Na viszontlátásra! Én nem esküdözöm! Maguk engem hívtak. Talán az is benne van, hogy megbízhatónak ismernek valahonnan. Akkor meg minek esküdgessek?

Ki tudja nyitni? Megpróbálom. Ha kinyitom, akkor tudom, hogy ki tudtam nyitni. De előre nem mondhatok ilyet.

Na nyissa!

Rendben, de maguk mindannyian menjenek ki! Csak a fiam és én maradunk.

Azt nem lehet!

Miért? Megbíznak bennem vagy sem?

De miért menjünk ki?

Mert ez egy szakmai titok és senki nem láthatja. Legfeljebb a fiam, mert ő a segédem, ő lesz az utódom. Beleegyeztek. Kiment mind. A két bőrkabátos, dobkarabélyos is. Apa rámnézett és kacsintott. Leült, nézte a valamit. Én azt se tudtam, mi az.


Ez egy páncélterem. És az ajtó az egy kombinált zárral van bezárva. Ki kell nyitni valahogy. Vagy megfúrni. Apa nem mackós volt. Lakatos. Hosszú percek teltek, benyit az egyik fehér inges. Mi van? Megy a dolog?

Mit izgul? Innen nem tudok kivinni semmit. Majd szólok. Rátette a kulcslukra a tenyerét. Jól odanyomta. Megnézte. Aztán kivett a ládájából két vasat. Egymás mellé rakta és bedugta a nyílásba. Egy pillanat alatt elforgatta, lehajtott egy kallantyút, kitekert egy hajókormányt. Aztán nekifeszült az egész hóbelevancnak, vagy hóvelebancnak, és húzta is maga felé. Az ajtó lassan kinyílt. Benéztem a félméternyi nyíláson. Annyi Kossuth fejet én nem láttam, azóta sem egy halomban! Mennyi lehet ez? Ez? Körülbelül egy évnyi fizetése az egész országnak. És már tolta is vissza a páncélajtót. Hívd be őket!

Láng elvtárs, köszönjük. Ha ezt nem tudta volna kinyitni, akkor vagy berobbantjuk, vagy bemegyünk a “Csillagba” és kihozzuk a Mackós Tónit. Még egyszer köszönjük és senkinek egy szót sem, hogy hol volt ma este és mit látott. Viszontlátásra!


Pakoltuk össze a cuccot, kísértek is ki a kapuig. Apa csak annyit mondott, hogy ennyi köszönetért inkább hozzák ki legközelebb a Mackós Tónit a Csillagból!


Odahaza elkezdte felfűrészelni a hosszú vasdarabokat, amik a kézi ládájában voltak.



Álljanak most itt, talán valami rendben is azok a sorsdöntő események, lehetetlennek látszó regények, miket apu és anyu osztott meg velem ezen a langymeleg héten, kint a temetőben. Mert anya is megszólalt végre.


Ötvenhétben, ez is


Amikor nagynénémék kivándoroltak innen, nem disszidáltak, kivándoroltak sok pénzért, nem szerettem őket.

Ezerkilencszázötvenhétben, április közepén. Haragudtam sokáig, hogy itt hagytak minket, míg ők jól élnek. Nem tudtam, hogy mit jelent elhagyni a szülőhazát, de azt tudtam, hogy a kapitalizmusban valahogy jobb az élet.

Amikor 1957-ben kitört a gyermekparalízis járvány anyámék nagyon megijedtek. Nem volt itt még elegendő antianyag, injekció. Szegény volt az ország nagyon. A gazdagabb családok megszerezték az anyagot. Mi nagyon nem tartoztunk abba a kasztba.

Nagynéném, mikor megtudta, hogy milyen nehéz megszerezni a Sabin-cseppet, azonnal küldött nekünk. Emlékszem, egy kék termoszban jött postán.

El is mentünk a dokihoz. A doktor kijelentette, hogy nem adhatja be, mert ez már lejárt szavatosságú. Szegény szüleim el is hitték neki. Aztán otthon megbeszélték, hogy jól átverte a doki őket, biztosan lenyúlta a szert. Mindegy. Azonnal ment Bécsbe a távirat és másnap délelőtt ment is apu a Nyugati pályaudvarra találkozni egy mozdonyvezetővel, aki hozta az új és friss vakcinát.


Megkaptuk és megúsztuk. Az iskolában nem emlékszem, hogy paralízist kapott volna valaki, ismeretségi körben voltak pechesek.


Ettől az időtől már nem is haragudtam a távolabb élő rokonokra. Örültem, hogy így tudtak segíteni. Mert mi lett volna, ha nem?



Ez is fater története.

Akkor tehát, ahogy kezdtem, folytatom a mesémet, ez is apám története.

Minden róla szól. Róla is, másról is, korokról, időkről, minden olyanról, ami megtörtént. Vagy történhetett. De mégis, minden róla szól. Ő az eleje mindennek. Még azoknak a történeteknek is ő a hőse, azoknak az álmoknak is, amikről alig-alig mesélt. De mindig volt egy pár mondata, ami idézhető, ami érvényes ma is. Szótlan emberke volt. Nem szerette a feltűnést. Halk szemlélője a kornak, amiben élt. Próbálta a maga módján alakítani a jövőt. Az utána következőknek segítségül.


Dolgozott Franciaországban, Belgiumban. Boldogulást keresve. De kellett dolgoznia a németeknek, az oroszoknak. Több ezer kilométerre innen, és nem a boldogulását kereste. Volt katona, munkaszolgálatos, halálra ítélt szökevény és gettólakó patkány. Nem volt egyszerű az élete.

Nagysimonyiban született, az apja suszter, az anyja csak egy asszony, egy anya. Egyik nagyapja kocsmáros, másik meg rabbi egy kicsiny faluban. Nem jó indulás már akkoriban sem. Furcsa történet az öregek, nagyszüleim házassága. De nem erről dadogok.

Apámról akarok mondani valamit. Meg akarom fogalmazni, miféle ember is volt, miképp jellemezzem. Nekem nem csak apám, de példa is volt. Nem példakép. Az más. Ő egy irány, egy cél előttem. Ma is. Szeretnék olyan lenni, de nem megy. Nem tudom, miért, de nem megy.


Kitaláltam egyszer, hogy akarok egy új bringát, egy versenykerékpárt. Kérdeztem, hol vegyek olyan cuccot, ami különleges és jó alkatrész? Akkoriban voltak versenyszerelők, meg a Keravill. Apró dolgokat a Keravillnál vettem, olcsó volt. De ami verseny kerékpárrá tesz egy utcai bringát, azt csak a maszekoknál lehetett kapni. Baromi drágán.

Nekem van egy szerelő barátom, elmehetünk hozzá. Olyan barátfélém nekem. Talán még él a műhelye.

Mentünk is. Akkoriban nagyon kint, a városon kívül volt a műhely. Ma ez pár megálló a Hévvel az Örstől. Utaztunk, rázkódtunk mindenféle járművön. Na egyszer csak leszállás! A megállóból láttam a boltot. Kis falusi bodega, hatalmas cégtábla lengedez az ajtó felett. A hatalmas az majd fél négyzetméter volt. TÓBIÁS KERÉKPÁRSZERELŐ ÉS JAVÍTÓ MŰHELY. Benyitunk, az ajtó felett csengettyű zajong. Kibotorkál a tulaj, szememben vénséges, görnyedt manó. Ahogy meglátja apámat, kiegyenesedik és öleli át hatalmas szívvel. Józsikám! Mi van veled? Ezer évvel ezelőtt … és csorog a könnye. Mi hozott ide? Mondja is apa.

A gyereknek kellene pár alkatrész, csinál egy gépet magának.

Mi kell? Válassz bármit! Mentem összeszedni, amit gondoltam. Kutattam, matattam mindenféle dobozban, fiókban, vederben. Össze is szedtem, ami kellett, ami tetszett. Persze szolidan, ahogy illik. Ők beszélgettek közben mindenről. Sportról, életről, a múltról. Eljött a búcsú ideje, kérdi apa, mennyi az annyi?

Semmi, Józsikám! Semmi. Még én tartozom neked ezerrel. Kezembe nyomott még két pár szingós kereket, komplettre fűzve és négy új szingót, ragasztót, szalagot. Doboznyi niplit, alátétet. Alig bírtam a terhet. Könnyes ölelkezős búcsú. Gyere bármikor, ha szükséged van Péter valamire!


Hazafelé apám még szótlanabb volt, mint szokott. Nem értettem, de nem firtattam. Elpakoltam a szerzeményemet és mentem is le focizni. A másik szerelem a bringa után. Nem bírtam sokáig. Másnap elkezdtem faggatni az ősömet. Mi volt tegnap? Miért sírt a Tóbiás bácsi, mint egy kölyök?


Rég volt, talán negyvennégy tavaszán.


Jöttem haza valahonnan éppen, találkoztam két fiatal barátommal, a mozgalomból ismertük egymást. (A mozgalomból? Még egy titok!) Már az Operánál jártunk mikor futás zaja hallatszott. Sok bakancs hangja. Nem jelentett jót annak idején. Álltunk is be a kapu alá. Gyors léptekkel hajtott el előttünk több sárga csillagos embert, néhány nyilas-karszalagos fegyveres. Összenéztünk. Ezeket viszik a Dunába! Valamit tennünk kell. Rajtam fekete katonakabát és széles bőröv volt. Én leszek a parancsnok! A Bank utcánál értük be őket. Elébük kerültünk.

Állj! Kiáltottam a csapatra. Azonnal megálltak. Heil stb! Mire vigyázzba merevedett a sok karszalagos suhanc. A sarkon lerobbant herr Hauferstadt őrnagy gépkocsija. Kell nekem két ember, aki segít eltolni a garázsig az autót. Nem lehet. Nekünk le kell adni ezt a kilenc zsidót a parancsnok úrnak. Megláttam a srácok között régi bringatársamat is, Tóbiás Gyuszit. (Igen, ő az a Tóbiás.) Nem lehet. Vinnünk kell tovább őket. Engem ez nem érdekel! A városparancsnoknál kell akkor jelentenem, hogy

megtagadták a parancsot! Utána visszahozzuk őket ide. Én mindig az árnyékot kerestem, ne látszódjon, ki vagyok. Illetve, hogy ki nem vagyok! Ez hatott rájuk. Te meg te! Mutatott a vezetőjük két emberre. Kiálltok a sorból és indulás! És nekem még kell három ember, akiket azzal bízhatok meg, hogy visszajöjjön ez a kettő. Nagyon sötétek voltak. Nem értettek semmit. Adtak még hármat. És kell nekem egy maguktól is, hogy tudjam, megvárnak itt mindenkit. És kell az az ember, mutattam Gyulára, mert ő tud autót vezetni! Eszükbe sem jutott, honnan veszem, hogy tud vezetni. És vérszemet kapva, előrántottam a zsebemben összenyomódott zsíros kenyeremet, hadonászva mondtam, erre a három emberre meg úgy vigyázzanak, hogy ők a harmadik német gépesített akárminek a foglyai addig. Hadováltam valamit. A három nyilas összenézett, azt hittem végünk van, rájöttek valamire. De mégsem! Ha parancs, akkor parancs! Menet in-dulj! És a három katona vitte a zsidókat dologra. Leültek a bezárt kocsma lépcsőjére. Izgultunk, nem jön-e rá valamelyik, hogy átvertük őket. De nem. És a velünk tartó nyilas is kitartóan jött visszafelé a városba.

A Vadász utcánál ketten lefogták, egy pillanat alatt lefegyverezték őt. Mi meg rohantunk tovább. Mindenki amerre látott. Mi hárman, Gyula, én, meg még egy cimbora azon tanakodtunk, mit tegyünk a többi zsidó fogollyal, hogyan mentsük meg őket. Visszaódalogtunk, csendesen, falhoz lapulva. És még mindig ott ültek a sarkon a zsidók. Körülöttük cigarettázva a nyilasok. Fegyverünk volt már, de nem akartunk balhét. Odaszóltam nekik: Hé valaki! Megismert a leghosszabb.

Mi van?

Visszajöttek már a többiek?

Nem.

Akkor most mi legyen?

Hát … Mi nem akarunk maguknak bajt, de ha nem adjuk le mindet, akkor minket főbe lőnek.

Azt mi nem akarjuk, de azt sem, hogy maguk meg ezeket a zsidókat a Dunába lőjék!


Mindenki, ők is, mi is, de leginkább a halálraítéltek, elkezdtek futni mindenfelé.


Ez a történet. Ez a Gyula története.

De talán apué.

Most már az enyém. Itt a dobozban, bennem.



Beszélgettünk anyuról is.

A mutterról mindig az jut eszembe, bárki szóba hozza, hogy egy amazon hozzá képest kezdő kiscserkész.


Gyuri bátyám, lehetett vagy tíz éves, nagyon rosszul lett. Éppen fürdött, vagy pancsolt, de a kádban lett szarul. Anyám az első ordításra odarohan, látta, hogy összegörnyedve ül. Semmi perc alatt lepedőbe csavarta, felkapta a karjába és rohant is le vele a lépcsőn. Nem volt messze az OTI, azt a kétszáz métert, karjában a húszkilós gyerekkel, szerintem világcsúcsi szintidővel teljesítette. A portást észre se vette, a kiabálásával nem törődött. A lift éppen felfelé ment, irány a lépcső. A másodikon volt a sebészet. Hogy miért épp oda rohant vele, nem tudom. Talán egyetlen oka lehetett. Ott dolgozott az én életmentőm, Szimonidesz doki bácsi.

Anya belökte az ajtót, zihálva tette le a gyerekét. Innen már sima és egyszerű a történet. Nem is az angyalokról szól. Nem is a mutterról. Egy ANYA története. Gyurinak perforált vakbele volt, minden előzmény nélkül. Azonnal vitték a “Heimpálba”, érdekes, de két-három perc alatt ott volt a rohamkocsi. Én persze beszartam eléggé, minden olyan filmszerű volt nekem. Anyám rohan a lafrokjában, mezítláb. Gyuri nyüszítve kapaszkodik a nyakába, én meg, mint Vilma Rudolph, a Fekete Gazella, rohanok utánuk. Aztán a doki bácsi, a nővérke, injekciók meg mindenféle csövek, hordágy, szirénázás … Olyasminek láttam az egészet, mint azt a szovjet hősi filmeposzt, aminek ilyen volt a címe: Olga megette az első traktorát! Persze én emlékeztem így. Olga megvette, nem megette, de ma már egykutya.


Másnap a kórházban kiderült, hogy pár perc és már csak kétgyerekes család típusú életközösség lennénk. Honnan vette azt az erőt, elszántságot, és egyáltalán miből érezte, hogy ott életveszély van, ma sem tudom.


Pár évvel később lemértem a távot és az időt, a második emeleti lakás és az Esztéká második emelete között. Nekem hat perc negyven alatt sikerült. Teher nélkül. Anyu, szerintem, másfél perc alatt hozta.


Ma már senki nem csodálkozna ezen. Ismerték őt. Tudták, mire képes a kölkeiért.Ma már én is tudom, mire volt képes. Mindenre.

Azért van még egy kellemes mese ebből az évből is. Ezt már anyám meséli. Sikerült azért őt is szóra bírnom.


Jellemző, nagyon jellemző


Anyámnak kellett mennie leolvasni pár száz villanyórát a Zrínyi nyomdába. Esténként ez volt a munkája. Bement nyolcra este és reggel hatkor vánszorgott haza. Kellett a pénz, kamaszodtunk. Ruhára, kajára, iskolaszerre, na meg azért, ne maradjunk nagyon le a többi sráctól. Anya tudta, hogy a léleknek nem használ a nagy különbözőség. Így, elment éjszakai óraleolvasónak.

Lett kicsivel többször sült oldalas, igazi húsleves. Nem csak oldalas-csontból. Azt nagyon nem szerettem! Borzasztó íze, állaga miatt. Ma sem eszem meg, pedig biztosan el lehet készíteni finomnak. Egyre többen vesznek csontot a hentesnél. Újra divat lesz? Tán más az oka? Volt, hogy korábban elindult, apa még nem ért haza, így megkérte a szomszédban lakó, nálam alig tizenhárom évvel idősebb lányt, vigyázzon már ránk, vacsoráztasson meg. Addigra Józsi megjön. Józsi, az apám.


Leültetett Zsuzsa a konyhaasztalhoz és elénk tette a kistányért meg a forró, citromos teát. Tette a parizert is. Már a kiejtése is uras. Párizeer! Rövid á-val, hosszú e-vel. Pedig a szegények kajája volt az. Igaz, összehasonlíthatatlan a mai párizsinak hívott darált szmötyivel. Ebben még volt hús is! Meg jó fűszerek. És a bél, amibe töltötték! Na igen! Ez a történet lényege. Esszenciája.

Bátyámmal ültünk a kisszékeken, a hokedlikon és vártunk, mint vércse az áldozatára. Mondom is. Kistányéron elénk rakta Zsuzsa a párizsit. Szép, vastag, szemet gyönyörködtető szeletek, friss vajas kenyér és a tea. Gyurival még csak össze sem kellett néznünk. Itt a pillanat! Hatásos, lassú mozdulattal vettük le a bőrét a felvágottnak. Én kis darabokra vágtam, a bratyó egyben hagyta.

És lassan elkezdtük rágni, megenni. Zsuzsát a frász kerülgette.

- Mi így szoktuk. Mi mindent megeszünk, semmit se dobunk ki. Anyánk erre tanított. És rágtuk az ehetetlent tovább. Pár perc múltán, nagy hahotával nyugtattuk meg a halálsápadt “kiscsajt”, hogy dehogyis szoktuk megenni! Csak átvertünk, édes Zsuzsánk. Sírva könnyebbült meg. Aztán együtt vihogtunk, míg apánk meg nem jött. Kérdezte persze, mi volt? Zsuzsa, kissé reszketve, de már széles vigyorral adta elő

magánszámunkat. Na akkor azért kaptunk pár szidást estére, altatónak.


Pótanyám, Zsuzsa, azóta is velem együtt röhög, mikor emlékezünk erre.



Fiatal párról mesél anyám egy délutánon


‘42 környéke. A férfi a cionista mozgalomnak dolgozott. Szervezte a papírokat, kereste a segítségre szorulókat, és közben előkészítették a nagy felmenetelt. Tervezték a zsidók menekítését, Palesztinába jutását. Voltak, akit hajókon, voltak, akiket vonaton terveztek kimenekíteni ebből az országból. Legtöbb társával még a háború előttről ismerték egymást. Még az ellenállási mozgalomból. Az Őrzők közötti régi kapcsolatok okán. A történelem, mint tudjuk, olvashatjuk, arról szól, hogy a nácikat, nyilasokat, minden velük együttműködőt fel kell kutatni, felelősségre kell vonni. Ebben a munkában kellett volna élen járnia az úgynevezett Partizánszövetségnek. Na ez az, ami nem egészen így alakult! (A nyilasok párttagként újjászülettek. És egyre erősebben hallatszott az antiszemitizmusnak modernizált zsidózás is.) Voltak kommunisták, hithű antinácik, voltak partizánok és természetesen rengetegen zsidók. És volt persze közöttük, aki mind a négy csoportot képviselte egy személyben. A férfi ilyen volt.A nő, fiatal lány szinte, volt gettólakóként, (a nyilasoktól megszököttként) természetes módon csapódott a cionista körökhöz.

Ott találkoztak össze ismét, majd’ egy éves távollét után.

Hamar kötődött újra a barátság. Közös élmények, emlékek, bánatok közelítik a szenvedőket. Rengeteget dolgoztak. Kutattak. Volt is mit keresni. Volt, aki a nyilas szomszédját jelentette fel. És volt, aki csak a lakása miatt hamisan vádolt, ártatlant. Küzdelmes idők voltak akkoriban. Alakult az ország, benne az emberek is talán.

A Vöröskereszttel együttműködve kutattak az eltűntek után, napi tíz-tizenkét órában. Aztán kezdett egyenesedni az élet, egyre többet lehettek együtt. Szerelem is talán, közös a múlt, hát összeházasodtak. Az élet úgy hozta, hogy ha már család, legyenek gyerekek is. Jó zsidó családoknál ez természetes is. Szinte kötelező. Három gyermek született. Sorban, évente.

György, Károly ( aki Péter ), Zsuzsanna.



Apa fátyolos hangon emlékezett vissza fiatalságára. Megint beszélgettünk.



A cirkuszos


Régi történet, esti mese

A Brüsszel melletti kisvárosban, a főtéren felállította sátrát a Világcirkusz. Ugyanezek a hókuszpókuszok voltak a plakátokon, mint idehaza. Egy kivétellel!

Magyar plakáton sehol se szerepelt még a neve:

JOSEPH HONGROIS – ET SES ANIMAUX

Az állatsereglet, akikről szól a plakát egy birka, egy kutya, egy macska egy kakas volt. A produkció nem volt valami nagy, de a közönség szerette. Jött a pénz, és ez volt a lényeg. A szám rögtön az elején, második-harmadik volt. Attól függően, hogy az oroszlánidomár józan volt vagy sem. Ha igen, akkor a harmadiknak jöttek. A kakas volt a nagy szám. Mikor egymásra álltak, a birka hátán a kutya, annak hátában a macska, legfelül Mátyás, a kakas. A tarajosnak csak annyit szólt apám: Mátyás, aludj! Mátyás a szárnya alá tette a fejét és krahácsolt. Aztán a másik parancs: Mátyás énekelj! A derék madár, tőle eléggé elképzelhetetlenül, de nyikorogva “énekelt”. A közönség őrjöngött. A nagy szám a végére jutott, ahogy illik. Mátyás koldulj! A baromfi leugrott, felvett a földről csőrével egy picike kalapot és máris szaladgált körbe. Repültek a fémpénzek, néha még papírpénz is.

Fater közben profiskodott egy kerékpáros csapatban is. Versenyekre el-elment. Akkor az állatai pihenhettek. Egyszer hosszabb versenysorozat volt, hat városban, jó pénzekért. Három hét után ment vissza a cirkuszhoz. Alig lézengett valaki. Ment az állataihoz. Nyitva a ketrec, állatok sehol.

Mi van itt? Mi történt? Hol Van Mátyás?

Hát nem volt pénze a gazdának, hogy élelmet vegyen az oroszlánjainak, meg konyakot magának … Igen. Megetette a birkával meg a kakassal az ő vadjait. A kutya meg a macska, érezhette a veszélyt, elillant. Apám sírva búcsúzott Mátyástól. Négy éve nevelte már. Elég ebből! Megyek haza. És haza is ért pár hét alatt. Kezdhette a munkás életét elölről. Akkor kezdtek Szálasi meg a magyarjai ébredezni.

Épp a legjobb időre ért haza.



Anya sokszor emlékezett. Nagyon fekete időkre.



21-ből csak 4


21 sárga csillagos embert hajtottak végig a városon. A három nyilas, két testvér és az unokaöccsük, pihenést nem engedve terelte a huszonegy embert a Szilágyi utcától, keresztül a városon, a Körúton át, egyre felbőszültebben. Ha valaki kicsit megbotlott, lemaradt, máris ugrott az egyik és puskatussal verte, hogy érje utol a többieket.

A menetben négy nő is volt. Anya a gyerekével és két unokatestvér. Ők egy kis ünnepséget tartottak éppen mikor a nyilasok rájuk törtek a pincében. Kihajtották őket, férfiakat keresve. Nem találtak senkit, a nőket kezdték puskatussal verni. Árulják el, hol vannak a zsidó szökevények. Természetes, hogy a nők semmit nem mondtak. Elcsattant néhány pofon, hasba is rúgták egyikőjüket nagy indulatukban. Aztán kizavarták az utcára mindet és durva szavak kíséretében lökdösték előre a nőket. Aki szembe jött velük az utcán és zsidónak látszott, beterelték a csoportba és mentek előre. Előre, iszonyatos méreggel. Így lettek huszonegyen mire a Ligetbe értek. Onnan már csak az erőszakos és durva nyilasokon múlt minden. Egyik nő kérte, hogy hadd vonuljon félre kicsit, szüksége van. Egy pofon volt a válasz. Itt semmi jó nem lehet! Mikor a Margit-híd közelébe értek már nagyon féltek. A négy nő összenézett és egyszerűen megálltak. A pribékek nem tudtak, mit kezdjenek a helyzettel. A lányok elindultak visszafelé a Pozsonyi út irányába, az anya követte őket. A megdermedt nyilasbanda szó nélkül, meredten nézett. Befordultak a sarkon és elkezdtek futni. Futottak egészen a Herzen utcáig mikor géppisztolyok kelepelése hallatszott a Duna felől. Megrémülten ölelkeztek össze. Futottak tovább a Tátra utcába. Ott az ismert védett házat keresték. A kapuban egy karszalagos beszélgetett egy katonatiszttel. Elmentek mellette, be a házba. Megmenekültek! Egy kis időre biztosan. A felszabadulást együtt ünnepelték meg.


Aztán persze jött az új rendszer, jöttek az elszámolások. A nyilasok, akik az akkori csoportot, a négy nő kivételével, mindenkit a Dunába lőttek, bíróság elé kerültek. Egyikre halálos ítélet várt, ő több rémségben volt vezető. A legifjabbat súlyos, sokévnyi börtönre ítélték. A másik megúszta. Ő akkor már párttitkárként tevékenykedett az Mkp-ban. Nem volt elég bizonyíték a lányok tanúvallomása. Nagyanyám és a lánya, aki az anyám és a két unokatestvér boldogabb életet vágytak. Tizenkét férfi és öt nő. Ők ottmaradtak örökre a Duna jeges vizében.


Egyre gyakrabban nyaggattam apát és anyát, meséljenek már a régi, a háború előtti életükről. Na meg a háborús időkről! Meg későbbről is.



Ernő, karórák


Nagybátyámat elvitte a Szovjet. Elvitte a körútról, munkába menet, táskástól, karórástól. Mindjárt kettő is volt akkor nála. Egyik a magáé, másik apámé, amit

éppen előző nap javított meg és vitte volna a műhelybe. Oda akart menni fater, munka után érte. Ernő, kis kerülővel ment és ez lett a végzete. Az Eötvös utcán megy jobbra és a Szondin megint fordul. Két perc és ott lenne. De aznap, valamiért nem egyenesen ment a megszokott pár perces sétával, talán újságot venne, van hír, van újdonság. Kiment egészen a Körútig! Ajvé! Egy zöld teherautóra parancsol felfelé két “gitáros zenész” mindenkit. Persze Ernő is felkerült. Hír nem jött felőle évekig. Anyja, az én nagymamám egyszer álmában látta, hogy nagykabátban botorkál a köveken … Egy negyvenkilences, esős napon kopogtat valaki a konyhaablakon. Ernő kocogtatja az üveget. Nagy orosz lódenkabátban, csizmában, jókedvűen lép be az ajtón.


1946.-1949. Budapest, Nizsnij-Tagil, Budapest.

Apám épp ott ebédelt a konyhában. Megölelték egymást, Ernő letette a kabátot és lecsatolta a karórát a kezéről. Elég soká tartott a javítása. A történethez hozzátartozik, hogy az oroszok előszeretettel keresték a karórákat, tették magukévá. Úgy meséli a történetet az idő, hogy ha az oroszok elkapták az embert, mondjuk a Körúton, hiába is volt igazolványa, hogy köztisztviselő. Azt mondták mindig, hogy hamis. És máris a teherautón volt az ipse, málenkij robot-ra. Kis munkára. Miközben fellökték, megkérdezte a katona: puska nyet? Á, puska nyet! De azért megtapogatta a csuklót. És akinél volt karóra, az keresztet vethetett rá. Lekapcsolta az órát, hátba vágta a volt tulajt a puskatussal és ment a következőhöz. Ernő, a bal kezén az órájával, jobb csuklón apáméval. A szíj laza lehetett. Mikor felhúzta az ingujjat a bal kezén, mutatván üres karját, tolta vele fel az órát is. A jobb kezét meg se nézte. Megjárt a kis Marvin sok ezer kilométert.


Apám épp ebédelt a konyhában. Megölelték egymást, Ernő letette a kabátot és lecsatolta a karórát a kezéről.

Elég soká tartott a javítása.


Ma az én legbecsesebb tárgyam az a karóra.



Egyetlen egy kép, egyetlen egy cikk


És mindenről, örömről, bánatról, versenyről, győzelmekről csak egy dokumentumom maradt. Aranyat ér. Szó szerint. Fénykép. Egyetlen egy kép, és egyetlen egy cikk. Valahol minden helyén van. Valahol meg semmi nincs a helyén. Apám bringázott. Nem volt nagy, de kicsi sem. Sok érme volt egy dobozban, magyar és külföldi is. De elveszett mind a nagy viharban. Én még kisgyerekként nézegettem, nyakamba akasztgattam. Élveztem, hogy első vagyok, vagy második … Van egy fotó, ahol apu sír. Sír, mint egy kölyök. Nagyon fiatal még a fotón. Temetésen vannak. Temetnek valakit, aki nagyon a szívében lehetett. Látszik rajta minden. Istenes Janit temették. Ő volt az egyik legjobb barátja, versenyzőtársa. Mesélte milyen szörnyű volt a halála. Verseny volt, biztosított úton, lezárt helyszínen. A mezőny meglódult, Jani kicsit lemaradt. Be akarta fogni a többieket, teljes erővel, kiállva a nyeregből, nyomta veszettül. Már látta is a bolyt, láthatta. Lehajtott fejjel indult rohamra. A paraszt kihajtott a szekérrel. A boly és Jani közé éppen. Jani lehajtott fejjel, teljes erőből belehajtott a szekér végébe feldobott kaszába. Vagy két kilométer után, a lezárt sorompót érte utol a paraszt. A fiúk piáltak, pihentek. Egyikük észrevette a kaszán lógó, lábán beszíjazva a bringával Istenes Janit. Halott volt. Valaki levette a hidegedő testet. Orvos jött mentővel. Mindegy volt már. A versenynek azonnal vége lett. Másodnapra már temették is Janit, apám ott zokogott a sírnál.

És mindenről, örömről, bánatról, versenyről, győzelmekről csak egy dokumentumom maradt. Aranyat ér. Szó szerint.


Megint eszébe jutott apának valami. Kiegészítem az emlékeimmel. Így lesz kerek.



Ma sem tudom igazán.


Volt idő, mikor nem tudtam, ki vagyok. Emlékszem azért némely mozzanatra. Voltam vagy öt éves. Nem sokkal egy komoly műtét után, egy másik előtt. Az óvodában jól éreztem magam. Nagyon tiszta ruhában játszottunk, kaptunk ebédet, uzsonnát. Emlékszem arra a finom kakaóra! Olyat, azóta sem ittam. Nem is szeretem, nem is iszom ezer éve. Az óvónéni, a dadus mindig családtag volt. Szerettem őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szüleimmel bajom akadt, ők mindennapi énjeim, a dadusék meg csak valami ünnepi emberek voltak. Nem tudom megmagyarázni, ez egy érzés. Akkoriban is, meg még most is.

Kedvenc játszópajtásom a kicsi, pici lány, Zsófi volt. Mikor többhetes kórház meg lábadozás után visszakerültem a csoportba, szinte szerelmes öleléssel, puszikkal visítozott. Éreztem, ez más, mint a többiek érdeklődése. Persze nem tudtam, hogy ez az életem első és mindent meghatározó szerelme. Csak finom volt az ölelése. Édesek lehettünk. Nem tudtam megszokni a pihenőidőt. Ebéd után azonnal alvás! Én erről leszoktam. Zsófival mindig csibészkedtünk, zavartuk a többieket. De leginkább az óvó néniket. Ők ilyenkor pihenhették ki a délelőtti gazembereket. Nem voltunk jó gyerekek. Elkényeztetett minket az a kor. Az ötvenes évek eleje.


Zsófit, mert állandóan vihogott meg átmászott hozzám, Julika néni kirakta az elkülönítőbe. Ezt el kell magyaráznom. Az elkülönítő azért kellett, hogy a hirtelen belázasodó, köhécselő kicsi ne fertőzze agyon a többieket, míg eljönnek érte a szüleik. Ez persze hülyeség, hiszen együtt voltak már pár órát, aki akarta, az már rég elkapta. Aki nem akarta, az is.

Na akkor Zsófit kivitték a kóterbe. Ott vihoghatott, ha volt miről. Én, mint hős lovag és már akkor is forradalmár, addig-addig rosszalkodtam, míg a dadus engem is elkülönített. Nem látta, hogy Zsófi már ott van. Elbújt az ágy alá. Rosszaságban felvette a fiúkkal a versenyt. Na nekem se kellett több! Be a vaságy alá és ott röhögtünk! Ott kezdtem el megfigyeléseimet a nők terén, ő meg a fiúk dolgában. A különbségeket firtattuk egymáson. Rájöttünk. Nem sok kellett, meghallottak bennünket. Persze botrány, már amennyire egy ötéves gyerek tárgya lehet a balhénak. A szülőket összerántották délután és kijelentették, hogy az egyikünknek menni kell innen, mert az egész ovi tönkre megy így. Persze nekem kellett volna eltűnnöm, Zsófi anyukája magasabb polcon volt, mint az enyém. Anyám nem ment bele! Ez jellemezte egész életében. Senki nem bánthatta a kisebbet, az elesettebbet, ha ő ott van. Leszidott és megígértette velem, hogy soha többé … Megígértem. Maradhattam. Jól éreztem magam ezután is.


Pár évvel később, mit pár év, tizennégy évvel később mentem be a nyomdába apuhoz. Megyünk a versenyre? Mindjárt csak elintézek valamit. Matatott kicsit, átöltözött.

Mehetünk. Akkor jött egy nő. Szervusz Józsi, már mész haza?

Igen. Itt a fiam, Péter. Megyünk a Millire, bringaverseny lesz.

Ő a Peti?

Igen. Tudod-e ki ez a néni? Halvány hangom se volt.

Én a Zsófi anyukája vagyok. Akivel minden rosszat megtettetek, amit lehet egy óvodásnak. Kezdett derengeni, hogy nem mese volt a gyermeki csintalanságom.

Kár, hogy nem jöttél előbb. Itt volt Zsófi nálam. Kár, mert ezerszer emlegetünk, ha az óvodáskoráról nézünk fotókat. Zsófi, szerintem, még mindig szerelmes beléd.

Kezcsókolom. És mentem is.

Két hét múlva csengetnek a Hold utcában. Anyám nyit ajtót. Csókolom. Én a Zsófi vagyok, a Petit keresem. Péter! Ordít mutter befelé, mert nemigen csípte a csajokat körülöttem. Keresnek. És már vonul is vissza. Semmi ki vagy, miért jöttél, gyere be, ülj le.

Kimegyek. Egy átlagosan csinos csaj áll, láthatóan feszengve. Zsófi. Mondja. És? Hát az anyu mondta, hogy apukádnál voltál bent a nyomdában. Azóta is ezzel nyaggat, hogy milyen szép fiú lettél. Én akkor is szépnek láttalak, baromira szerelmes voltam. Mint egy ötéves. És sok éven keresztül álmodtam rólad, gondoltam, megér egy próbát, hátha még szerelmes tudok lenni. Leesett a tantusz, ki ez a nő. Persze már bent voltunk a szobámban. Órákig beszélgettünk. Vagy inkább beszélt magáról, családjáról. Jókedvű volt az egész.

Nekem mennem kellene, nyolcra mindig a Csarnok vendéglőben a helyem.

Te iszol?

Nem, nem! Csak a haverság, a galeri minden este ott lebzsel. De gyere le, lásd, milyen vagyok én! Záróráig ittuk a jaffát, megismerte a társaságot. Hajnali hatig dumáltunk még utána nálam. Néha dumáltunk is. Kellemes volt, de semmi más. Félénk puszik, próbacsók is. Enyhe tapicskolás, masszír. De semmi szikra, semmi izgalom … Megbeszéltünk egy randifélét pár nappal későbbre. Nem jött el. Így múlnak el a szerelmek. Sajnálom. Kedves csaj volt.


És eszembe jutott egy kedves történet. Nem kapcsolódik apához vagy anyához. Csak kellemes emlék.

Hetvenöt-hetvenhhat környékéről.


Találkoztam egy régi, kedves ismerőssel

Délután foci, estefelé a törzshely. Nyolc körül ketten elindulunk, a kis csaj nyaggat, kísérjem már haza. Ki tudja, hogy kerültünk a Duna-partra, nem arra lakott. Nagyon nem. De kérte, sétáljunk, beszélgessünk. Szép idő van. Ülünk a Jászain, dumálunk. Csillagok ragyognak, szerelmes langyos este. A Göncölszekeret meg a fénylő Esthajnalcsillagot nézzük. Hársfa illatot hoz a szél, meg a Duna vízillatát. Valamelyik bárból idehallatszik a harmonikaszó, részegek sem zavarják a hangulatot. Nincs kedvem hazamenni. Olyan jó itt.

Jó, igen. Otthon mindig van valami balhé. Az apám sem enged későig kimaradni.

Ezt megértem. Az én lányomat sem szeretném, ha kocsmázna majd, meg ilyenek.

Persze, de én közétek járok le, és ti rendes srácok vagytok. Néztük a csillagokat tovább. Talán számoltuk is. Valahogy a jövőről is dumáltunk. Nincs nagy kedvem ápolónősködni (mert ő azt tanulta), csak nem tudom, mit fogok dolgozni, mihez lenne kedvem. Nem akarok felnőtt lenni még. Olyan bonyolult az élet.

Nekem nem. Fordítottam a beszélgetésen. Én dolgozom, szakmám van, megélek belőle. Na meg a családomat is el tudom tartani ebből.

És ekkor egy váratlan mondat buggyant elő, halk sóhajjal: Én még elsőáldozó is akarok lenni! Mi van? Ez a lány ennyire naiv? Ennyire ártatlan? Hát ez, szerintem nem fog menni.

Miért nem?

Mert -kerültem a direkt szavakat-, én úgy tudom, a kislányok, első áldozáskor felajánlják a testüket, ártatlanságukat a feljebbvalónak. És te, ha jól tudom, nem vagy már éppen olyan igazán ártatlan. Nem megy így a dolog.

Hát nem mondom meg neki!

Kinek?

Az Istennek! Nem kell tudnia róla.

Abban a pillanatban nagyon beleszerelmesedtem. Rekedt hangon susogtam, menjünk, induljunk haza. Menjünk. Megfogta a kezem, indultunk. Belenéztem kicsi, kék szemébe és rákérdeztem. Nem járnál velem?

A válasza megrendített. Tudod, nagyon szeretlek, de az mégsem lenne jó! Te már nagyon öreg vagy hozzám. Hat év, nagy idő. Akkor még sok volt. Így maradt nekem csak fél óráig a szerelem. Hazakísértem. Meglepődtem, amikor befordultunk a Szondi utcába és éppen a 22-es háznál álltunk meg. Abban a házban lakott, laktak, ahol a nagypapám suszterműhelye meg a nagybátyám órásboltja is volt a hatvanas évekig.

Furcsa ez a világ.


Ősz van már. Még ki-kimegyek beszélgetni apuval.

Emlékszel, Péter? Emlékszel arra mikor meghaltam?


A második műtét után Amikor apámat bevitték a kórházba, tudta, vagy érezte, hogy mennyi idő maradt neki. Visszagondolt a tizenöt évvel ezelőtti kálváriájára, szenvedéseire. Az első műtétre még igazán felkészülni sem tudott. Annyira hirtelen jött az egész, hogy fel sem fogta igazán, mekkora is a baj. És azt hiszem, senki a családban nem gondolta akkor.



1969.


Én sejtettem, hogy ez egy olyan betegség, ami nem egy influenza, nem egy megvágott tenyér. Annyit tudtam, mikor a körzeti orvos rájött a bajra, hogy egy ilyen érdaganat nem játék. Olvastam Olivecrona svéd professzorról, hallottam Karinthy agyműtétjéről. Faternak is hasonló képződött a fejében, hasonló műtét várt rá. Persze, sok év telt el, sok ilyen műtétet végeztek idehaza is, de mégis szerettük volna, ha Ausztriában vagy Svájcban műtik. El is kezdtem levelezgetni bécsi nagynénémékkel, hogy segítsenek. Ők megígérték. Sajnos olyan gyors volt a sejtburjánzás, olyan állapotban volt apa, hogy szó sem lehetett az időhúzásról. Az Amerikai úti Idegsebészeten nem vállalták a műtétet. Nagy kétségbeesések közt találtuk meg a Honvéd kórházi ismerőst, Csatári doktor urat, aki elvállalta a dolgot.

Nem tudom, van-e olyan ember, aki azt a látványt elviselte volna, amit nekem kellett. Kellett volna. Mert nem ment! A műtét előkészítéseként csináltak egy agyfestést, lenyírták az őszes haját. Természetesen bejártam hozzá. Azon a napon mikor benyitottam az ajtón, szemben velem, félig ülve … Leírni sem tudom a látványt. Lila arc, fekete szájszél, elálló nagy fülek és kopasz fej, beesett szemek. Látszott a kín rajta. Nem tudtam a küszöböt átlépni. Az a kép beleégett az álmaimba. Becsuktam az ajtót és hangos zokogással dőltem le a padra. Anyám utánam jött és látta mi van velem. Visszaküldtem apához, ne higgye, hogy akkora a baj. Két nap múlva megműtötték. Öt hét után hozhattuk is haza. Én, ebben a pár napban, soha nem tudtam bemenni a kórházba hozzá. Bocsánat, apa!


A doktor mondta apunak: Józsikám, kaptál tizenöt évet!

Tizenöt év és három hónap múlva, ismét kórház, megint műtét. Ültem vele kint a folyosón, a Klinikán. Beszélgettünk, múltat idéztünk. Kérdezett kicsi unokájáról, Zsuzsiról.

Búcsúztam is.

Csak azt tudnám, sóhajtotta, mit vétettem a Jóistennek, hogy ekkora fájdalommal, kínnal büntet? Kinek ártottam? –kérdezte utoljára. Mindenki, aki ismerte, tudta, tudja, hogy milyen jó ember. Soha senkinek nem ártott. Az életét kockáztatta másokért. Nem számított a veszély, csak a segítség a másoknak.

Megműtötték.


Egy hetet szenvedett talán. Elment kétségei között.



Jól emlékszem, a nagybátyám Ernő, sosem nősült meg?


Azaz egyszer megtette. ( Meg még egyszer, később. ) Volt egy barátnője, a Zsuzsa. ( Mennyi Zsuzsa, Zsuzsi! Most látom csak! ) Nem emlékszem rá tisztán, de egy nagyon szép nőre emlékezem. Sok éven át tartozott a

bátyushoz, valahogy egynek láttam őket mindig. Jöttek-mentek mindenfelé, élték az egyszerű emberek, a szinte családok megszokott életét. Néha szóba került a családban, de nemigen volt mégsem családtag. Albérlő volt, a kicsi cselédszobát uralta. Nagyanyám, nagyon vallásos zsidó asszony volt, nem állhatta nagyon. Szerinte ez már csak a fia és a rosszlány kapcsolata. Talán nem volt zsidó, sőt biztosan nem volt. És ez lehetett az oka, hogy sosem vette, vehette el. Évekig “jártak”. Szállodákban szerethették egymást, odahaza sosem. Legalábbis nem hinném. Ernő valahogy nagyon tisztelte a házat, a családot, a szüleit. Sosem bántotta volna meg még azzal sem a mamáját, hogy titokban kioson a kisszobába. Persze, kis kölyök voltam, nem tudhattam a világ nagyobb dolgairól. Így a szerelmes életek valóságáról se. Zsuzsa egy reggel nagyon rosszul lett. Persze ezt anyám mesélte, mi nem ott laktunk, ahol a nagyiék. Ernő elvitte az ismerős doktorhoz. Megállapították nála a bajt. Agydaganat! Nem műthető. Nincs sok hátra.

Ősszel kórházba került Zsuzsa. Haldokolva egyet kért Ernőtől. Vegyél feleségül! Miért nem szóltál, miért nem mondtad? Rég megtettem volna. Talán. Ezt az egyet becsülöm nagybátyámban. Azonnal elintézett mindent és ott, a kórházi szobában, elvette feleségül. Nem éppen igazi zsidó szokások szerint, de emlékszem, volt valami tüllsátor meg halk mormolások. Még egy rabbi is beszélt. És még az anyja, a nagymama is ott volt. Mi is. Zsuzsa másnap hajnalban elment az angyalok közé.


Nagybátyám harmincvalahány évvel később, 71 évesen megnősült ismét. Margit lett az élete célja, értelme.

Aztán 72 évesen elvált tőle. Rájött, mégsem neki való a házasság.



Ismét anyutól van a történet.


Amikor átmegyek


Amikor a Margit hídon átmegyek, sok-sok éve már, mindig eszembe jut anyám.

Soha nem ment át villamossal, busszal a hídon. Csakis gyalog. Mikor a Szigetre mentünk mindig gyalogoltunk a Jászaitól. Annyit mondott, hogy nem tud felszállni a villamosra, mert mindig a testvére, Márta jut eszébe. Márta aznap a munkából nem haza ment, hanem Budára, moziba. Sietett a villamoshoz, látta a közeledő villamost. Beállt a megállóba a jármű, sokan szálltak fel rá. Szombat volt, csúcsforgalom. Márta nem fért fel, de már jött a Nyugati felől a következő. Majd azzal megy tovább. A villamos elindult. Pár métert tett meg, amikor iszonyatos dörrenéssel leszakadt a híd. A villamos lassan csúszott előre a jéghideg vízbe. Autók, teherautók tűntek el, emberek estek be a folyóba.

1944. november 4-én a Pest felőli három pillérje felrobbant a délutáni csúcsforgalom idején a Margit hídnak.

Márta, dermedten állt. Végiggondolta, mi lett volna, ha jobban akar, jobban siet, ha tolakszik? Ő is a Dunában végezte volna! Márta ezután mindenhonnan elkésett. Tíz egész percet. Szándékosan. Ezzel emlékeztette magát arra, hogy nem olyan sürgős semmi se.

Anyám sem tudott soha átmenni egyetlen hídon se villamossal. Mindig gyalogolt inkább. Ha egyáltalán átment Budára. Neki nagy ajándék lett később a Metró. Azzal már nyugodtan mehetett Budára. Ott, az alagútban sosem félt.


Itt, most a temető másik oldalán sétálok. Eszembe jut egy nem olyan régi családi tragédia.


2000


Mostanáig hallgattam, fojtottam magamba a keserűséget.


Négy nap


Az első nap.

Gyuri telefonált, hogy jó lenne, ha valami mobilt vennék. Tudnánk beszélgetni, kapcsolatot tartani. Mindez még akkor történt, mikor kezdődött nálunk a mobil telók megismerése. Azt se tudtam, mire való, mit tudok vele csinálni, mnyivel tud többet amit az otthoni, már nyomógombos, kijelzős-mit tudom mit tudó csodakészülékem, nem tud. Egy dologgal volt jobb: bárhol elérhet bárki.

Megvettem egy Alcatelt. Tanultam, ismerkedtem vele. Tudtam, hogy jó lesz valamire. Még sokat kell tapogatnom az biztos. Figyelni, hátha cseng, nézni, ki keresett, meg egyebek. Megadtam neki a számot, ki is próbáltuk. Működött. Ennyi. Aztán azon a napon, cseng a mobil. Jelez. Nézem, ki az? Gyuri hív. Gyere be a László kórházba, ott vagyok bentlakó. Mi van? Mit kaptál el? Semmit. Itt van a doktorom és nem enged haza, csinálnak mindenféle labort meg egyebeket. Baj van? Á, semmi. Nyugi. Reggelig idegeskedtem. Siettem hozzá. Kint ült és olvasott valami jó vaskos könyvet. Szia. Szia. Na mesélj! Mi a mese? Nincs nagy gond még, de lesz. Ugyanis a májam felmondta a szolgálatot. De elmúlik, csak idő kell hozzá. Fájdalom van? Hirtelen nem jutott más eszembe. Van, de kibírom. Kapok egy marék gyógyszert és kész. Mindenesetre elintéztem, hogy kijáró beteg lehessek. Nem kell egész nap itt rostokolni. Semmit nem tesznek, úgysem. Tegnap voltam a bankban és szerződést kötöttem a vállalkozásunkhoz. Két és fél milliót kaptunk. Célzottan a gépekre meg a szoftverekre, perifériákra. Volt ugyanis egy közös tervünk. Egy kicsi házinyomda. Műszaki előkészítés, forma- és tartalomtervezés, kisnyomtatványok meg ilyesmi. Haladt is a dolog, pénz kellett csak hozzá. Ez volt az ő szerepe, dolga. Megszerezni a pénzt. Akkor elindult a dolog? Nem kellettem én is az aláíráshoz? Társtulajdonosok voltunk. Á, minek? Nem kell téged is terhelni, ha van más megoldás. Nem vagy fáradt? Elég nyúzottnak látszol. Na meg rossz valahogy a színed is. Kicsit ledőlök. Aztán kimegyünk egy vendéglőbe kajálni.

Pihent fél órát, kimentünk a sarokra, volt ott egy hentes. Az is jó lesz. Gyuri nemigen szokott állva kajálni, de most elfogadta. Ettünk valami sültet, hurkát. Jól esett neki. Visszamentünk, épp vacsoraidőben. Persze nem kellett az ottani kaja. Mit segíthetek? Van valami kérésed, amit teljesíteni tudok? Hát van éppen. Kellene egy kis készpénz. Nem akarom, hogy Zazi tudjon róla.Tudod, a dokiknak, a nővéreknek kell valamennyit adni. Zazi az éppen esedékes barátnő volt. Jó pár éve már együtt éltek. Jó. Holnap hozok valamennyit. Kétszáz-kétszázötven elég lesz? Köszi. Nagyon is. Elbúcsúztunk. Mentem is haza.


A második nap

Nincs a folyosón, nincs a kórteremben.

Kérdem az ápolónőt, hol van Gyuri? Á, csak kiment, mert kereste egy kislány. Gondoltam, a lánya lehet. Köszi. Mentem lefelé, éppen előttem ment a büfébe. Csinos szőke huszassal dumált. Szia Gyuri! Öleltük egymást. Bemutatom az egyik tanítványomat. Már évek óta oktatta a szakmára a fiatalokat, idősebbeket. Azt hiszem, ezt szerette legjobban a szakmájából. Csics Erika. Majdnem elröhögtem magam. Tényleg? Bocsánat. Igen ez a nevem. De nem csics hanem Thisch. Betűzte rutinosan. Valami sváb lehetett az ősöm. Sosem néztem utána. Elnézést kérek. Semmi baj. Sokan nevettek már ezen. Egyébként a második nevem az Erika. Éva lennék, de így viccesebb. Azért használom. Kötözködésféle. Kávét vagy üdítőt? Mit kértek? Nem baj, ha tegezlek? A lányom idősebb egy tizessel nálad. Túlzás, de jól hangzott. Nem. Sőt! Ez legalább családiasabb. Gyuri is annyival idősebb, mint amennyivel fiatalabb vagyok nála, mégis tegeződünk. Volt humora a csajnak. Ki nem néztem volna belőle. Szőke haj, hatalmas száj, nagy dudák. És legalább 180 centire a föld felett szőkesége. Eszembe is jutott, hogy lenszőke. Meg rögtön a humor is. És lenn szőke? De nem kérdeztem meg. Én egy kapuccsínót meg valami sütit kérek.

Gyuri? Nekem nem lehet kávét, letiltottak. Amúgy is, vagy negyven éve ittam legutóbb. Egy ásványvizet kérek csak. Menteset. Láttam, hogy valami nemigen stimmel a képen. Jöttem a kávéval, félszemmel láttam egy csókot. Aha! Megvan a poén. Ezek nem tanár és tanítvány! Ez több annál. Ettük és ittuk a kiválasztottat. Gyuri ment az infúzióra.

Elhoztam, amit kértél tegnap.

Annyi?

Annyi. Tedd a fiókba! Ott a tárcám. Majd ha hazamegyek, visszaadom.

Ráér. Befektetés lenne. Szia, szia, szia. Felvittem. Betettem.


Bocs. Mehetek veled? Kérdezi a szőkeség. Persze. Merre mész? Hát, igazán mindegy, de befelé a városba. Helyes. Én is arra megyek. Ott, a hátsó parkolóban vagyok. Mentünk. Közben egy szót se szólt. Várakozott, várt valamire. Láttam, éreztem rajta. Az Üllői úton mentünk már, amikor elkezdett hangosan zokogni. Basszus! Mi van? Mi a baj Erika?

Hát az csak, hogy Gyuri meg fog halni.

Na ne hülyéskedj! Azért van itt, hogy egyenesbe hozzák.

Na igen. Ez a hivatalos. A családnak szóló. Ám az apukám főorvos Szegeden és megkértem, nézzen utána. Fújja az orrát. Szipog, sír, most már halkabban.

És akkor mi a nem hivatalos verzió? Állok meg közben egy parkolónál. Nem lehet így vezetni.

Semmi más, mint az, hogy májcirrózis. Májzsugorodása van. A sokévnyi piálás eredménye, gondolom. Igen. De abbahagyta már nyolc éve, és most jött elő. És ezért végzetes. Hetei lehetnek csak.

Akkor vegyük elő a józan eszünket. Oké?

Igen. Miért?

Mert semmi értelme meghülyülni, nem segít semmit. Segítsünk neki és magunknak elviselni a terhet. Mit tud, mit tudunk és a többiek is mit tudnak. Na meg mit tegyünk? Ezek a kérdések.

Te mindenben ilyen kimért, hideg vagy?

Nem vagyok. Csak pánikhelyzetben. És azt nagyon jól kezelem. Menjünk a múzeumba, leülünk és beszéljük meg.

Nem, nem akarok embereket magam körül. A kocsiban nem igazán kényelmes. Igaz ezerrel megy a fűtés, de kényelmetlen.

Akkor menjünk fel hozzánk. A Balassi Bálintban lakunk. Talán megismered anyámat is, ha otthon van már.

Tisztázzunk egy-két dolgot előbb! Te kije is vagy a bátyámnak?

Hát ez nagyon kényes. De mindegy, hisz látod rajtam. A szeretője vagyok.

Mióta? Épp egy éve lesz Karácsonykor.

Korrektornak tanulsz?

Aha. Csinálom már. Gyuri a továbbképzést vezette. Ott jöttünk össze. Hatalmas fej, okos és művelt. Elbűvölt. Nem érdekel a kor, nem érdekel, hogy felesége, gyereke van. Semmi nem érdekel. Csak az, hogy szerethessem és szeressen.

Van egy bökkenő, kislány. Gyuri két feleséget hagyott el eddig és most is együtt él egy nővel. Többéves, stabilnak látszó kapcsolat. El kellett ezt mondanom. Láttam, kicsit megdöbbent.

Ezt nem is tudtam! Talán a Zazi?

Ismered? Igen. Ő a segédtanár a tanfolyamon. Hát igen. Valami volt. De nem érdekel. Csak az, hogy szeressem. És az ágyban is csodálatos. De ez nem is tartozik rád.

Nem. Van még, amit megbeszélnénk?

Van, egész biztosan. Menjünk. Menjünk? Megint mentünk. Baromi nagy lakás, legalább kétszázas. A berendezés milliókban van, képek, jó bútorok. Csak a függönyök árából elélnék vagy öt évig. Senki nincs otthon. Feszengek is. De vállaltam.

Na akkor a szerelemről. Te legalább, legfeljebb húsz éves vagy.

Húsz, pontosan. Most volt a héten a szülinapom. Kaptam is Gyuritól egy régi könyvet.

Gyuri meg ötvenegy. Ha a betegséget és a barátnőjét nem számítom, akkor is aggályos kicsit.

Az. Most érzem már én is.

Nekem semmi közöm ehhez. Csak szeretném, ha könnyebben viselnéd a terheket. Ne te legyél az, aki a súlyt cipeli. Nem kell neked ez! Mondtam szinte szótagolva. Megdöbbent arccal néz. Olyan, mintha nem itt járna. Egy moziban. És látja, nézi magát a vásznon. Rendben! Megteszem magamért. Szeretem, de nem megyek be hozzá többé. Nem kell, hogy lássa rajtam a gondolataimat. Majd ha kijön, megbeszéljük. Látom, azért bízik a csodában.

Ez megoldás lenne?

Talán. Indulnék, minek még csevegni. Hallom a kulcs fordulását a bejáratnál. Megjött anyu!

Kézcsókom. Mutatkozom is be udvariasan.

A Gyurinak rokona?

Igen, az öccse.

És kislányom, hogyan és mi van? Hogyan kerül ide ön?

A kórházból jöttünk. Látom, mindent tud a lányával kapcsolatban. Modern anya! Ott kezdtünk beszélgetni, és itt akartam folytatni.

Gyuri, mint tudod, nagyon beteg. Erről beszélgettünk.

Elnézést, de mennék. Haza kell érnem még korán. Dolgozni megyek hatra.

Viszontlátás fiatalember! Mondja a nő. Legalább tízzel fiatalabb nálam, amúgy. Korai kislánykája van.


Kikísérlek. Mintha nem találnék ki. Az ajtóban átölel, és megint zokog. A vállam elázik, a nyakam merev. Mit lehet tenni? Lefejtem magamról, kap egy atyai puszit - megyek.


A harmadik nap


Bent vagyok a kórházban. Gyuri sehol megint. Kérdem Erzsikét, az ápolónőt, megint a kislánnyal van? Nem. Át kellett hozni ebbe a kórterembe. Készüljön fel, Péter, nincs jól a testvére. Benyitok. Az ajtó mellett fekszik, nyakig betakarva. Kis csövek, drótok mennek erre-arra, gépek zümmögnek, halkan pittyegnek. A monitorok halvány fénye uralja a teret. Rámnéz. Fátyolos a szeme. Őrli a fogait.

Baromira fáj. Ezt nem tudtam. Nem hittem. Kérjek morfiumot? Tudod, hogy végem van?

Tudom. De ne siess. Beszéltem a főorvos úrral és mondta, hogy elindult a donormáj. Repülő hozza Dániából. Nem érem meg azt. Én elmegyek. Még ma. Fogom a kezét. Nagyon vicsorog. Látom, érzem a fájdalmát. Annyit kért az orvosoktól, hogy ne tegyék gépre, csak emberhez méltón haljon meg. Abban segítsenek. Még fogja a kezem, de gyengül a szorítása. Nagyot sóhajt. A szemét becsukja. Lassan lélegzik. Talán elaludt. Kisimult az arca és még talán mosolyog is. Kimegyek. A sarokban sírok halkan. Megráz, hogy apám után a testvérem is mellettem hal meg. Nem elviselhető ez! Ez fáj!

Hirtelen sípolás, csipogás. Nagy a sürgésforgás. Mennék be hozzá, de a főnővér eltessékel. Most ne menjen be! Nem szabad. Fények cikáznak, majd minden elcsendesül. Az emberek kijönnek. A doktor odajön. Ön a testvére Láng úrnak? Igen. Elment a testvére. Nem lehetett segíteni, az orvostudomány nem varázsló. Fogadja részvétemet, részvétünket. Jön a főnővér is. Részvétem. Köszönöm. Mindent elrendezünk. A papírokat ön veszi át? Igen. A földszint 6-ba fáradjon le két óra elteltével, a papírokat ott kapja meg. Ott adnak további tájékoztatást. Indulok lassan, kissé megöregedve, lefelé. Jön szembe velem Zazi. Szia. Mi van Gyurival? Nem telefonált. Elkéstél. Már nem telefonálhat. Jaj!

Negyedik nap. / Sokkal később. /


Hamvasztás utáni szétszórás.


Legalább százan voltunk a temetőben. Ismerősök és nekem ismeretlenek. A családot anyánk képviselte. És mi is, természetesen. Gyuri egyik fia is, lánya is. És Zazi is. Na meg a hátsó részen ott láttam Erikát is. A szertartás megható volt. Mondhatni szép. De mégis egy búcsúzás. Örökre.

Mamát hazavittük a járókeretével egyetemben, lefeküdt aludni. Neki a legnehezebb. A fiát túlélni egy anyának. Ez a legnehezebb. Amikor kijöttünk tőle, egy autóból kiszállt Erika. Beszélhetek veled, Péter? Fontos? Látod, a családommal vagyok. Fontos, igen. Leülünk a vendéglő távoli asztalánál. Tessék, hallgatlak! Szeretnék közel kerülni a családodhoz, hogy emlékezzek Gyurira. Ne haragudj, de én nem szeretném, ha lenne valami közöm hozzád, és azt hiszem ez érthető. Te egy nagyon fiatal kislány vagy. Előtted az élet. Nekem kialakult családom van. Ebbe nem férsz bele. Köszönöm az őszinteséget. Szervusz. Szervusz. Sosem láttam többé sem őt, sem Zazit. Mert mi közöm is lenne hozzájuk?



Hideg tavaszi délelőtt van. Anyámmal emlékezem, a sírjánál beszélgetünk. Ahogy hosszú hetek óta. Kérdezi, mi történt mostanában velem? A gyerekekkel mi van? Belegondolok, hogy miért ne mondjam a mindennapjaimat, hiszen tudnia kell rólam mindent. Neki is elmesélem a lányokat, a feleségemet. Természetesen a legnagyobb örömöt, kicsi unokámat rajzolom szavakká.

Anya! Szeretnék megemlékezni valakiről, egy nagyon jó barátról. Róla is szól ez a kis történet.


2009


Drága barátom meséje Többször jártam az idősek otthonába, riportsorozatot rendelt tőlem egy hetilap. Megismertem több nagyon idős nénit, bácsit. Segítettem a dolgaikban. Feloldódtak irántam. Szerettem őket. Ők is engem. Most már mondhatom a nevét a barátomnak, nem zavarja. Szabó Demeter. Pár éve már, hogy barátjává fogadott. Egyszer kezembe adott egy vaskos paksamétát azzal, hogy olvassam el a verseit. Még fiatal korában írta, költő akart lenni. Szabad költő, mint Petőfi. Szörnyű rossz versek voltak, de nem mondtam neki.

Aztán pár hónappal ezelőtt egy kis füzetet küldött a címemre. Miképp nyomozta ki, nem tudom. Nem volt időm foglalkozni az írásával, de most elolvastam. Elolvastam, mert egy hete eltemették. Lássuk hát az írást. Szinte nyomdakészen, javítva, és teljesen tisztán olvasható minden sora. Gyönyörű betűkkel, szép egyenletes sorokban.



Szabó Demeter


A Lillit


(Egy régi sumér istenség, a nagy magasságok szelének istennője, akinek a világ teremtésében játszott szerepe homályos, és akit végül gonoszsága miatt száműztek onnan, az édenkertből. A későbbiekben az ókori Keleten Lillitet egy női keveréklénnyel azonosították, majd elkezdték szárnyakkal is ábrázolni. Lillitről nem csak mitológiai és mágikus szövegek tesznek említést, hanem az irodalom is.) (Amúgy a Lillit az egy tündér, mint tudható. Akit senki nem láthat, csak az igaz szerelmesek.)

Tudvalévő, hogy minden rendes ember tudja, mi, vagyis kicsoda a Lillit. A Lillit az egy tündér. Olyan tündér, akit sosem láthat az ember, hiába van mellette, hiába nincs messze tőle. Csak az igazi szerelmesek láthatják. Ők is csak akkor, mikor a Lillit akarja. De nemigen volt a világ hosszú történetében olyan Lillit, aki akarta

volna, hogy lássák. Néhányan azért voltak. A Lillit már csak ilyen. Titokzatos és

ismeretlen. Ott van a szívekben, a történetekben, a szemekben - mégsem láthatjuk. Az én Lillitem is ilyen. De ő mégis más, mint az összes többi. Mert ő nekem megengedte, hogy láthassam. Egy komor és borongós télutói napon jelent meg nekem. De mindennek előzménye van. Megismertem egy lányt. Nem volt boldogabb fiú nálam. Kölyök voltam, kamasz. Mit se tudtam a szerelemről. Még nem tudtam, nem is hallottam a Lillitekről se semmit. Tizenhét lehettem és boldog. De inkább a mese mondja el, mi a történetem. Meséljen tovább, ezer évekkel későbben. Majdnem hatvan évesen, egyedül éltem, kicsi belvárosi lakásomban. Mindenem megvolt, mégis egyedül éltem már húsz éve. Megcsörrent a telefonom. Egy remegő, zavarban lévő női hang csilingelt a fülembe. Elnézést a zavarásért. Egy ismerősnél láttam a Fészbúkon, és úgy gondoltam, hogy nekem egy kedves ismerősöm a múltból, és ezért merem felhívni. Ugye, ön a Vadász utcában lakott? Igen. Ott voltam fiatal. Rég volt. Akkor remélem, sőt most már biztos is vagyok benne, hogy Szabó Demeter, az a Demeter, akibe én tizenévesen szerelmes voltam. Azt én nem tudom, hisz még a nevét se mondta, kedves. Jaj, bocsánat. Én vagyok az a lány, akit az ön öccse mutatott be valamikor a hatvanas évek végén. Persze, napra pontosan emlékszem a pillanatra, hatvanhat június negyedike volt. Szombat. Délelőtt. A téren, két kerékpár tanúskodása mellett. És most a nevemet is elárulom. Kata, Szerdahelyi Kata. Hatalmasat dobbant a szívem! Hallottam szinte. Ő az, akibe egész életemben szerelmes voltam, és vagyok. Na meg leszek is, míg meg nem halok. Az élet elsodort egymástól bennünket, de most valami ébredezget a mellemben. Forróság. Halkan tudtam csak válaszolni. Igen. Én vagyok. És te vagy az, akire álmaimban mindig vártam. Szeretnék találkozni veled. Nem vagyok szemtelen? Beszélgetni a régiségekről. Nem, dehogy. Mikor? És hol? Megbeszéltünk egy következő szombatot, alig vártam, hogy odavánszorogjon az idő, a Kökin vártam rá. Nagyon pontos volt. És nagyon ismerős. Nem mondhatom, hogy nem változott, nem mondhatom, hogy ő az a tizenöt éves kislány. De nagyon hasonlított rá. Kis puszi és nagy ölelés. Mit csináljunk ebben a rohadt hidegben? Presszó? Nem, nem! Inkább menjünk fel hozzám. Éppen eleredt a hó, szél fújt. Nagyon hideg lett.


Halkan kérdem, hozzád? Persze, miért ne! Főzök egy jó meleg teát és beszélgetünk. A lakótelepen, ahol lakott, ezer kutyasétáltató, pár kisgyerekes nő. Morcos, szmogos hideg. Gyere, főzöm is a teát! Aztán megint a beszélgetés. Sok emlék, sok kérdés. A kanapén ültünk, hallgattuk egymást. A lábánál vackolódott a kiskutyája, Kefír. Ő is fülelt. Kicsit közelebb húzódott, hideg volt a lakásban. Aztán másnap, harmadnap megint nála, megint a kanapén. Nincs valahol egy jó pléded? Takarózzunk be. Hozta is. Bebugyoláltuk magunkat. A tea is melegített rendesen. Kezdtem izzadni. Később a még bevetetlen ágyra dőltünk. Ment, szállt az idő. Kérdezte, hogy mikor indulok haza? Nem sürgős. Nincs, kihez rohanjak. Egyszer hirtelen felpattant és kiszaladt a fürdőszobába. Én ledőltem. Azt hiszem el is aludtam talán. Halkan kérdezte, mi van? Miért nem fekszel le rendesen?

Azzal felállt és félrehajtott fejjel, parányi huncut mosollyal, levette a pizsamáját. Erre azt hiszem most nincs szükség! - mondta sejtelmes nevetéssel. Elértettem a dolgot. Halk, fojtott férfihangon rákérdeztem: ez azt jelenti, hogy én is vetkőzzek le?

Ez tőled függ. Ha menni akarsz, semmi baj. Nincs kényszer, nincs megbánás. És akkor megláttam a Lillitet! Tudtam, hogy ő az! A lámpa éppen rávilágított. Koromfekete haja a vállára hullott, szája szeglete kissé lecsorbult, de a szeme csillogott. A szárnya is rezgett. Még nem volt teljesen kinyílva, lebegett kicsit. Rám nézett, félrehajtotta fejét és bújt be a paplan alá. Én elbűvölten néztem. Mozdulni sem mertem, nehogy elszálljon, eltűnjön. Őriztem a pillanatot, vártam a csodát. Nem rebbent el a Lillit. Ott maradt velem. Nekem. Bújtam az ölelésébe, hajtottam fejemet a múlt villanásnyi emlékére. A csoda megtörtént! Amire negyven évet vártam, amit örökké álmodtam, az most bekövetkezett. A szerelem olyan özöne zuhant rám, hogy majdnem belehaltam. Vártam is, hisz ennél több az életben már nem jöhet. Kibontakozva a szárnyaiból, elengedtem magamtól. Ment a konyhába, serénykedett, mint minden asszony reggelente. De én csak a szivárványszín szárnyait néztem. Az ablakon átszűrődő téli napfényen át láttam az átlátszó fátyolból kibontakozott karcsú meztelen testét. Kicsi mellei völgyében egy cseppnyi izzadság igyekezet lefelé. Gondolkodott, merre menjen tovább. Lassan elérte azt a vonalat, ahol férfiszem nem járhat. Nem illő. Nekem engedte. A köldöke vulkánkúpját kikerülte és gördült a maga által meghatározott úton tovább. Éppen elérte a pihés, selymes dombot, mikor rám nézett. Szégyenlősen maga elé kapta kezeit. Azért kicsit engedte, tárta ki felém lelke dobozát, engedte, hogy nézzem, lássam tovább női, Lillithez illő testét.

És én néztem. Nézhettem. Láthattam. Mert a Lillit így akarta. A fényben kidomborodott lágy női hasa, felette kicsi de formás melle. Nem tudtam levenni a szemem róla. Nem is akartam. És ahogy éreztem, ő sem. Mutatta derekát, majd lassan elfordult, láttam a szárnyait. Körbetakarta a testét, kiemelve csípőjét és azt a formás fenekét, amit csak sejtetni engedett addig. Nő volt. Igazi. És tündér. A Lillit. Mert ő volt az örök szerelem. Az élet gyöngye, ajándéka. Kicsit hűvös lett a szobában, fáztam. Betakaróztam a paplanba, és míg ő a fürdőben serénykedett, elbóbiskoltam. Meddig aludtam, nem is tudom. Felébresztett kincset érő csókjával, lágyan megsimogatta a mellkasomat és jelezte, mennem kellene. Nem akartam. Nem nagyon.

Újból átöleltem, magamba szívtam illatát. Kértem még egy csókot, ölelést. Átbújtam testébe, egy voltam vele. Mint a tündér, aki több arcot és több életet mutat. Nem éreztem sem időt, sem helyet. Nem voltam sehol és ott voltam mindenhol. Néztem a gyöngyöket a hasán, szívtam be teste illatát. Erdő illata volt. Fenyő és tölgy. Leginkább forrásvíz csodás frissítő szaga. Melle pihegett. Egy óra múlva, szárnyait is rejtve, elbúcsúzott. A lefelé gördülő izzadságcseppjeit szívta bőröm magába. Ölelésünk gyermeki volt, mégis örök. Férfi és nő ölelése. A pillanat elmúlt. Az óra lejárt. Menni kellett. Pár hétig, röpke nyolc hónapig szinte naponta láthattam, szerethettem Lillitemet. Aztán elhalványult, elszürkült. Színei eltűntek, később a tündér is maga. Csak a szerelem maradt. Az már örök. Mindkettőnk örök története.

2007. Esztergom.


A történetet megírtam. Szó szerint megegyezik barátomnak a jegyzetével. Aztán megkerestem az ő Lillitét. Elvittem a barátom sírjához. Zokogott, majd ellibbent kékes-szivárványos szárnyain. Én sem láttam azóta. De álmodom a Lillitről. Minden éjjel. Mert Lillit már az én Lillitem is.


Anya mintha meghatódott volna. Mintha sírna is kicsit. Hangja krákogós, halk lett.

Mennyi szép emléked van, Péter. Mi, apáddal már ebből kimaradtunk. Látod, vannak csodák. Kellenek. Majd magadról, a fiatal korodról is beszélgetünk egyszer.


Az apád hegedűje is megvan még nálam. Érdekes, de erről se meséltél még. Hogyan is volt azzal a bizonyos hegedűvel?



A hegedű Negyvenkettőben


Kissé borongós napon csengettek a Szilágyi utcai lakás ütött kopott ajtaján. Egy idősebb nő állt, kezében egy fadobozzal. Tessék! Kit keres? Maga nem ismer engem, én se magát. Azt szeretném mondani, hogy ezt a hegedűt kell átadnom maguknak.

Miért? Mi ez a hegedű?

Azt hiszem el kell mondanom magamról valamit. Bemehetnénk?

Tessék, fáradjon be. Vegye le a kabátját! Mit kellene tudnom magáról meg a hegedűjéről?

A kávéházban dolgozom. Felszolgáló vagyok. Ez nem az én hegedűm. Ez a Mantel Lajos hegedűje.

Igen? Nem is tudtam, hogy van neki. Apám már jó pár hónapja elköltözött tőlünk. Nem is tudom, mi van vele.

Én tudom. Meghalt a hét elején.

Meghalt? És maga ezt honnan tudja?

Ott voltam amikor a Király utcában elesett az utcán. Nála volt a hegedű is. Én a kávéházban dolgozom, ott szokott zenélni a barátaival esténként. Tudja, nálunk az a szokás, hogy kamarazene van esténként. Már záróra volt amikor két részeg karszalagos bejött és konyakot rendelt. Mondta is a főnököm, hogy már zárva vagyunk, de őket nem érdekelte. Belekötöttek a zenészekbe is, mondván, hogy most muzsikáljatok nekünk, zsidók! Az ön édesapja és még két zenészbarát, kifelé ment azonnal, kezeikben a hangszerekkel. A suhancok utánuk mentek hangoskodva. Aztán csak azt hallottam, hogy jajgatás és egy durranás. Láttam, a kirakat üvegén keresztül, hogy az egyik zenész elesik, a többiek meg elrohannak. A suhancok meg az ellenkező irányba elsétálnak röhögve. A főnök úrral kisiettünk, hogy segítsünk. Láttuk, hogy az ön apukája vérben fekszik, nem mozdul. Azonnal hívtuk a mentősöket. Beszállították a kórházba, mentem vele én is. Ott mondták, hogy nem tudtak segíteni. Ahogy hátba lőtték azonnal meghalt. A hegedűt elhoztam most önöknek. A halottasházba is el kellene menni valakinek, hogy azonosítsa. Még nem volt itt a rendőrség?

Nem. Nem keresett senki minket. Köszönöm, hogy … nem is tudom, mit köszönjek meg. Rendes magától asszonyom, hogy így tett.

Ez természetes. Én nagyon szerettem a Lajost. Jó ember volt. Kicsit bohém, kicsit nevetős.

Másnap bementem a kerületi rendőrségre érdeklődni apám után. A rendőr elküldött az Üllői útra, ott volt a boncolás. Ott kellett apámat igazolnom. Nem volt egyszerű. A halotti papírokban az szerepel, hogy tüdővészben halt meg. Ennél vészesebb tüdőbaj nem létezik. Ahogy akkoriban mondtuk, a halál oka ólommérgezés. A hegedűt meg neked adtam már régen, Péter.


Most utoljára vagyok a temetőben. Ősz van, napsütéses. Minden sírt rendbe tettem. Anyáét, apáét. A nagyszülőkét is, meg a többi rokonét is. Elfáradtam. Nem vagyok már fiatal, nem vagyok egészséges. Ezért küzdöttem a gazzal, a borostyánnal. Nem tudhatom, lesz-e erőm legközelebb mindezt elvégezni.


Elbúcsúztam aputól is, anyutól is. Elgondoltam, mi lesz ezután, mi történik a meséikkel, történeteikkel.

Otthon vagyok. Leírtam mindent. Megírtam életüket, életemet. Boldog vagyok. Örülök, hogy adhatok valamit a gyerekeimnek, unokáimnak.


2018. szeptember 18.

Új hozzászólás

Töltsd ki az alábbi űrlapot hozzászólás küldéséhez

Felhasználói adatok





Az üzeneted