hálapénz. vagy?
Egy rég látott ismerőssel találkoztam a buszon. A szokásos udvarias kérdések után rákérdeztem, mi van a férjével. I., jó pár évvel ezelőtt súlyos műtéteken esett át. Mindkét térdében protézis rejtezik. Hosszú rehabilitálás után kezdett újra élni, dolgozni. Sokáig járt tornákra, kontrollra. Kérdezem: hogy van most? Hát nem jól. Áprilisban elesett és, mint kiderült, a csont, a protézis felett eltört. De nem akart menni a kórházba. Muszáj volt. És miért nem akart menni? Hosszú történet, de elmesélte az ismerős.
Amikor a térdeit műtötték, sok keserves hónapon át szenvedett. A doki rendes volt vele, biztatta, segítette. Amikor nagyjából rendben volt a műtétek után, háromhavonkénti kontrollt írt elő. I. megkérdezte, hogy mégis mennyivel tartozik? A doki kerek perec kimondott egy összeget! Nem kicsi összeget. Szemrebbenés nélkül. Kifizették. Mert jól sikerült az egész, és hát ennyit áldoztak rá. A hosszú rehabilitáció alatt minden találkozásnál tartotta látványosan a kezét, várta az alkalmankénti tízezreseket. Kapta is, amíg volt. Aztán elmaradt a kenőpénz. Elmaradt a havi egyszer-kétszeri kontrollmeghívó. Aztán sok hónap után jött a doktortól egy sms.
“Helló I.! Miért nem jössz mostanában a vizsgálatra? Hogy vagy? Én jól vagyok. A feleségem hatodik hónapos terhes és sokba kerül. Mostanság nem állunk jól anyagilag. Várlak kedden. Üdvözlet, doki B.”
Magyarország, 2014.
De akár ma is megtörténhetett volna.