Képek, régi képek
Képeket nézegetek. Régi képeket. Nálam az a régi ami öregebb nálam. Tehát 1950 előttieket. Persze csak nagyjából. Mert nem mindegyiket tudom, mikor készült.
A családról készült, nálam maradt papírképek. Olyan az egész, mint egy időgép. És mint egy vallatás. Vallatom a múltamat, a titkokat keresem. Nincs sok kép, nincs sok emlék. Még kevesebb amit összeköthetek.
Alig van anyámról, apámról még kevesebb a háborút megelőzően készült fotó. A családjaikról se sok. Pedig akkoriban sokan fotózkodtak, sokan készíttettek családi emlékképet. Nem maradt. Ez is a nyoma lehet annak a szörnyű évtizednek. Menni egyik helyről a másikra, menni a kis motyóval, amit lehetett menteni. Nem a képek voltak a fontosabbak. Hiányzik valami. A múltam.
Ha kronológiai sort akarok csinálni, akkor ez a két kép tűnik a legrégebbinek. Ha jól tudom, apai nagyanyám szülei vannak a képen. Két egyszerűen öltözött ember. Látszik, hogy szegények. Akkoriban a fotómasina elé ülni a legjobb ruhájukban szoktak. Ha ez a legjobb ruhájuk akkor nem voltak dzsentrik. Nem voltak mágnások. Egyszerű zsidó polgárok. De még ez sem látszik rajtuk. Semmi jellegzetesen zsidós nincs rajtuk. Még a zsidóknál akkoriban kötelező kapedli sincs a férfin. A kicsi és diszkrét bross, a pici kalap jelzi, hogy ünnepi a kép azért az életükben. Nem tudom, mikor, milyen alkalommal készülhetett a kép, de talán az esküvőjük lehetett. De ezt csak a kép hangulata és a feszélyezett fejtartásukból ítélem így. Mindenesetre ez a fotó a legrégebbi a családomról.
A következő kép az már egy más történet. Apai nagyapám, Dávid ül a karosszékben, katonaruhában. (van egy korábbi, egyenruhás kép is róla fiatalabb korából. összesen 15 évet katonáskodott!) Mellette a műtermi virágcsokor. De nem is az a fontos, hol készült. Az, hogy katonaként, elég idősen látható. Gondolom, egy szabadság alkalmával ült a gép elé. Van ennek folytatása. Ez, a nagyobb falikép is őt ábrázolja, de bemásolva a család mögé. Érdekes megoldás. Talán, hogy emlék maradjon arról, hogy együtt van a család. Olyan utolsó alkalom, nehogy ne legyen kép ha valami történne a családfővel.
A mama, nagymamám Malvin, ölében a legkisebb gyerek, Joli. Mellette a két “nagyfiú”, Ernő és apám, Józsi. A háttérben a papa szelleme. Szerencsénkre túlélte a világégéseket. Szerencsémre ismerhettem őt.
Aztán itt van egy másik kisbabás kép. Ő az anyai nagymamám, Riza, vagy ahogyan szólítottuk: a Mami. A kisgyerek akire figyel, az az én egyik nagynéném. Edit. Neki ismerem a zsidó nevét is. Resel, vagy Resl. Ezután még három lánya született a Maminak.
És itt van még egy kép, amit nagyon szeretek. Apám egyensúlyoz a biciklin a fotós kedvéért. Itt látom az egész életét. A fontosabb dolgokat az életéből. Visszapörögnek olyan képek az emlékezetemben amiket sosem láthattam. Versenyző volt, sportoló. Én már nem láthattam őt, csak egyszerű bringásnak.
Szeretnék minden emléket rögzíteni. Sokat kell matatni a fejemben, hogy tisztuljanak a történetek. Néhány képről azt sem tudom, hol és mikor készült és van amelyikről azt sem tudom, kit mutat. De a fiókból elő kell vennem mindet. Talán a por lefújása róluk előhozza a történetet.
És jönnek majd a fiatalabb fotók is. Rólam, rólunk, róluk. A családról.