Vagdalkoznak, nem olvasnak
2011. december 3.Az embereknek néha szokásuk, hogy ha egy vitában nem bírnak velem vagy csak szimplán lusták, akkor előkapják egy művemet azzal a felkiáltással, hogy nosza, ismerkedjünk meg ezzel az emberrel – de valójában az a cél, hogy keressenek valamit, amibe beleköthetnek. Sikerülni szokott nekik; mint a viccből tudjuk, belekötni a telefonpóznába is bele lehet.
Most egy nyelvi tárgyú Facebook-csoport tulajdonosa tett így; alighanem tévedésből csatlakoztam hozzájuk valamikor régebben, már nem emlékszem, mikor és miért. Gyorsan előkapta egy művemet, az Íráskalauzt, valahol felütötte, és kijelentette:
A magyar nyelvet simán besoroltad a kelet-európai ágba, mikor már az is köztudott, hogy az úgynevezett “indoeurópai” nyelvcsalád térképén Magyarország nyelve egy fehér folt.
Hát ez tényleg köztudott. Viszont ha a könyvből a találomra választott másfél sornál többet is olvasott volna, akkor azt veszi észre, hogy az egyáltalán nem is nyelvekről szól. Írásokról. Ez éppenséggel a címéből is kiderül, Íráskalauz, nem pedig Nyelvkalauz.
Azt tárgyaltam a vitatott részben, hogy a latin betűs európai nyelveket egy „vasfüggöny” választja ketté, nagyjából (de nem pontosan) ugyanott, ahol a politikai vasfüggöny húzódott annak idején. Például a politikai térképen Finnország nyugatra esett, az „írástérképen” viszont keletre. A görög és cirill betűs nyelvek itt egyáltalán nem is szerepelnek, a latin ábécéről van szó.
A kettéválasztás lényege az, hogy a „keleti típusú” nyelvek olyan írásrendszert használnak, amire jobb híján a fonetikus elnevezést tudtam alkotni: ha ezeknek leírjuk az ábécéjét, és mellé megtanulunk egy-két egyszerű szabályt, akkor mindent el tudunk olvasni, amit ezeken a nyelveken leírtak. Például aki ismeri a magyar ábécét, és hogy melyik betű mit jelent, az gyakorlatilag helyesen fel tudja olvasni a leírt magyar szöveget.
A „nyugati típusú” nyelveknél az ábécé megtanulása önmagában nem sokat ér, egy csomó szabályt is be kell magolni, és rengeteg a kivétel. A könyvben vázlatosan bemutatom a gael ábécét, azazhogy azt a rengeteg trükkös szabályt, amit az írek kitaláltak a hangjelölésre. A „vasfüggönytől” nyugatra eső nyelveket nem fonetikusnak nevezem, és megállapítom, hogy ezekben sokkal nehezebb a leírt szöveg helyes olvasásának (vagy a hallott szöveg helyes leírásának) megtanulása, mint a kelet-európai nyelvekben.
De hát ennek az egésznek az égvilágon semmi köze nincsen a nyelvrokonsághoz!
Botcsinálta kritikusom felelősségre von, amiért a magyart besoroltam az indoeurópai nyelvcsaládba, holott én ilyet nem tettem. A könyvben az is benne van, hogy a japánok átvették a kínai írásjegyeket, de az nincs benne, hogy a japán és a kínai nyelv rokon lenne – ellenkezőleg, világosan ott áll, hogy nem rokonok. A magyar nyelv hasonlít az albánra és a litvánra abban, hogy ha az ábécét megtanultuk, akkor gyakorlatilag tudunk mindent, ami az írás-olvasáshoz szükséges – mint ahogy hasonlít a törökre a magánhangzó-egyeztetés jelenségében, a japánra a nyelvtani nemek hiányában, a kecsuára pedig minimum abban, hogy az M betű mindkettőben ugyanazt a hangot jelöli. De ettől még egyiknek sem rokona! Csak vannak bizonyos hasonlóságok. Történetesen a könyvben tárgyalt hasonlóság még csak nem is a nyelv hasonlósága, hanem az írásrendszeré.
Ha kritikusom odafigyelt volna, hogy mit olvas, akkor ezzel a hülyeséggel nem vádolt volna meg. Ha pedig nem tilt ki az oldaláról – saját közlése szerint azért, mert nem tetszett neki a véleményem –, akkor ott mondtam volna el mindezeket, és nem írok blogcikket.
A Facebookon pár nap múlva már a kutya nem lapozott volna vissza, de ez a cikk megmarad…