Kibékülészet
2007. október 12.Jött egy felszólítás Komisstól, hogy béküljünk ki Gabóval. Pillanatnyilag Gabó blogján is kint van. Pár órával ezelőtt a neki küldött magánlevelünk is ott volt, Gabó csípős kommentárjaival, de akkor nem értem rá írni (mert nem volt mivel – tegnap megöltem a Windowsomat), most meg már ugye nem tudom, mik voltak a kommentárok.
Mindenesetre kifogásolta az eljárásunkat, ami azt mutatja, hogy jó ötlet volt azt tenni, amit tettünk. Görbe tükröt tartottunk elé, ugyanúgy viselkedtünk vele, mint ő a barátnőjével, miután az faképnél hagyta. És az ártatlanom még ki is kelt magából, hogy nemrég még kifogásoltuk nála ezt a viselkedést, most pedig mi gyakoroljuk ővele szemben, ami azt mutatja, hogy tudja, mi folyik, tehát nem hülye, nem hivatkozhat arra, hogy „jaj, ha értettem volna, miről van szó”, de elgondolkodni már nem hajlandó. Sértené a férfiúi felsőbbrendűségébe vetett vakhitét.
És akkor jön a mit sem sejtő, naiv olvasó, aki nagyjából annyira lehet beavatva a dolgokba, mint abba, hogy mit beszélnek meg a színfalak mögött a pártpolitikusok, és megkér minket, hogy béküljünk ki. Jó! Béküljünk! És akkor mi lesz?
Tegyük fel, hogy ő is meg mi is teljes mellszélességgel béketárgyalást kezdeményezünk és a végén ünnepélyes keretek között temetést rendezünk a csatabárdnak. És akkor mi lesz, tessék mondani? Mi abszolúte össze nem illő emberek vagyunk. Nekünk is vannak elveink, amikből nem szeretünk engedni, főleg nem azért, hogy másnak a kedvére legyen, és neki is vannak hasonló elvei. Nekünk megvan a véleményünk az őt mozgató elvek értékeiről, és kétségkívül neki is megvan a véleménye a mi elveink értékeiről. Az elvek homlokegyenest ellenkeznek egymással. Jó, béküljünk ki, de aztán mi lesz? Mert ha onnantól az életben nem állunk szóba egymással, akkor a világon semmi értelme nem volt a kibékülésnek (elfelejteni egymást kibékülés nélkül ugyanúgy lehet), ha viszont több-kevesebb rendszerességgel tartjuk a kapcsolatot, akkor a homlokegyenest ellenkező elveink csakhamar összezördítenek megint. Akkor megint béküljünk ki? De mégis minek?
Kétszer megtettük. Valamikor a tavasszal Gabó már rávágta az ajtót Kriszre, mert nem volt hajlandó önállóan kreatív lenni az ő egyesületének létrehozásában. Hogy miért nem, az egy másik történet. De Krisz nem bizonyult haragtartónak, visszaszivárgott a blogján keresztül. Szeptember közepén Gabó megint rávágta az ajtót, mert segítséget kért tőle (mármint nem Krisz Gabótól), és a segítséget nem egészen abban a formában kapta, ahogy szerette volna. Az ugyanis nem lett volna kellő segítség. Hathatósabb megoldás volt, viszont sértette a férfiúi felsőbbrendűséget (az is, hogy őhelyette egy nő tudhat jobban valamit, meg az is, amit kérdezett), ezért bevágta az ajtót, és onnantól nem áll vele szóba.
Nem tudom, hogy ebből a blogból (aminek teljes szövegét aligha olvasta végig bármelyik olvasónk) mennyire derülnek ki dolgok arról, hogy milyen elvek vezérelnek minket. Azt se tudom, hogy konkrétan az az elv le lett-e már írva a blog több mint két mega szöveganyagában, hogy ha valaki ránk vágja az ajtót, akkor mit teszünk. Két eset lehetséges: ha még beszélnivalónk van az illetővel, és ha nincsen. Ha van, akkor betörjük az ajtót és rendkívül nagyon roppant morcosan elmondjuk neki a mondandónkat. Ha nincs, akkor az életben nem tudja azt az ajtót még egyszer kinyitni. Befalazzuk mögötte.
Sok minden nem tetszik nekünk abban, amit Gabó csinál. Most éppen közzétett egy magánlevelet, ami szerintünk elég nagy illetlenség, ámbár semmi olyan nem volt benne, amit ne vállalnánk nyilvánosság előtt; ha visszakapom a levelezőprogramomat, akár föltehetem ide. Aztán levette a magánlevelet, és vele az egész blogot, ami úgyszintén nem tetszik. Vagy volt annak a blognak valami értéke, és akkor károkozás volt elpusztítani, vagy nem volt, és akkor kár volt megírni. Persze az ő blogja, azt csinál vele, amit akar, csak az én abszolút szubjektív magánvéleményem szerint aki ilyen hatékonyan eltünteti a nyomokat maga után, az úgy érzi, hogy azokból a nyomokból kiolvasható lenne, hogy ő nem csinált mindent jól.
Az sem tetszik nekünk abban, amit Gabó csinál, amit párkapcsolat címén csinál. Ugyanis mindkét irányból jött elég sok jelzés, sok minden kiolvasható volt a sorok közül, és abból az jött le, hogy Gabó az a fajta pasi, aki szerint az a tény, hogy pasi, előjogokat ad neki a párkapcsolat másik résztvevője fölött, ugyanis az nem pasi. Történetesen én is egy pasi vagyok, de ettől ezt még nem tartom helyesnek. Vagy talán éppen ezért. Elég sok ilyen kapcsolatot láttunk, látunk és gyaníthatóan még fogunk is látni, és ha olyan a szituáció, akkor el szoktuk mondani a véleményünket. Itt olyan volt a szituáció, mert megkérdezték a véleményünket. Gabó megkérdezte Kriszt egy csomó dologról, aztán pontosan az ellenkezőjét cselekedte annak, amit javasolt neki. (Egy kivétellel, de az nem meghatározó.) Pedig némi józan ész felhasználásával kikövetkeztethető, hogy ha mi jól működő kapcsolatban élünk öt éve, ő pedig még nem tett szert ilyesmire, akkor hátha van egy kis tapasztalatunk.
De ezeket a dolgokat a két blog beavatatlan olvasója nem tudja. Jön, azt látja, hogy mi „összevesztünk” és ez nem tetszik neki. Nekem se, de mi nem összevesztünk, hanem rájöttünk, hogy nincs mit kezdenünk egymással.
Így van ez.