Móni írta a Mozgin
2006. szeptember 6.Ezúton is gratulálok Attiláéknak és (talán nem csak a magam nevében)
köszönöm nekik a fáradozásaikat, a ráfordított energiát. Ennek a sikernek köszönhetően megint közelebb jutottunk egy lépéssel a jogos érdekeink
érvényesítéséhez, vagy legalábbis újabb adaléknak tekinthető a figyelemfelkeltéshez.
Szívesen olvasnék egyébként a MEOSZ által kezdeményezett perek alakulásáról, kimeneteléről is. A weblapon a Hírek között ezekről nem találtam semmit.
Móni természetesen csak a saját nevében köszönhet, a Mozgilista gondosan agyonhallgatja az ügyet. Zsenáns, hogy valaki csinál is valamit, és még zsenánsabb, hogy az a valaki pont mi vagyunk, éppen most, amikor erről a listáról is ki lettem tiltva. Ez valamikor a MEOSZ listája volt, perekről ezért nem lehet olvasni rajta. Mármint azért, mert a MEOSZ listája volt, és azért, mert már nem az. A MEOSZ azért indított akadálymentesítési pereket, mert egyre erősebbek az olyan hangok, mint a mienk, és nekik az az elvük, hogy minden irányba bólingatni kicsit. De persze ezek is olyan bocsánathogyélünk perek. Ezért nem számolnak be eredményekről, még csak azt se mondják meg, hogy kit pereltek be. (Én se mondom meg, hogy kit perelek be, de csak addig, amíg a titoktartástól taktikai előnyt várok az ügyben.)
Jogos érdekeink, figyelemfelkeltés? Akár lehet is. Megtörténhet, hogy valamilyen közhaszna is lesz dolgoknak, amiket csinálunk; biztos nem fogunk visszariadni cselekedetektől azért, mert esetleg a köz javát is szolgálhatják. De tenni azért teszünk mindent, hogy a saját javunkat szolgáljuk vele. Azért ebéháztuk be a nagyáruházat, mert nem tudtunk fölmenni az emeletre. Mi. És mert zokon vettük, hogy olyan helyről tiltanak ki minket, ahol huszonnégy éven át semmilyen gondjuk nem volt a tolókocsisoknak. Ha a megoldás lehetővé teszi majd, hogy mások is följussanak az emeletre, akkor el fogjuk fogadni az Öszvér-rend bíbor vállszalagját az üstökössel és a kardokkal, de az eredeti motiváció a szimpla önérdek volt.
Nemcsak az volt önérdekű cél, hogy följussunk az emeletre. Hasznos dolog, mert praktikus holmikat vettünk ott, amíg még fölmehettünk, de nem az egyetlen cél. Az is cél, hogy kiharcoljuk. Ha ugyanis mi harcoltuk ki (nem pedig, teszem azt, EU-előírás alapján akadálymentesítik az áruházat), akkor a következő helyen már fel tudjuk mutatni, hogy tessék nézni, ezt is mi harcoltuk ki, jó lesz velünk vigyázni, mert veszedelmes fickók vagyunk. Azt várom ettől a stratégiától, hogy a tizedik vagy a századik helyen már úgy akadálymentesítenek, hogy besétálok, előadom a nacionálémat, a rengeteg EBH-határozatot, bírósági végzést, újságcikket, miegymást, a tulaj megijed és rohanvást akadálymentesít. Akkor mi megspóroljuk a beadványírást és a tárgyalásra járkálást, ő megspórolja a presztízsveszteséget és a bírságokat, mindenki jól jár. A kétszázadik helyen pedig már esetleg attól akadálymentesítenek, hogy olvasták az újságban az előző százkilencvenkilenc esetet, és rájöttek, hogy egyszerűbb és olcsóbb, ha nem várják meg, amíg besétálok hozzájuk. Én – vagy egy soproni, nyíregyházi, kisbörböcefalvi önérdekelt.
És az is cél, őszintén szólva, hogy megmutassunk bizonyos dolgokat bizonyos emberkéknek. Ugyanis aki engem gonosznak kiált ki, azzal én gonoszul fogok viselkedni, és roppantul meg leszek lepve, ha nyivákol emiatt. Ezért miközben az vezérel, hogy emberként élhessek az országomban, akit nem zárnak ki helyekről, azt a célt sem tévesztem szem elől, hogy elgondolkodtassam Goldnert a történelem ítélőszéke felől. Mert létezik, és mérlegre fog tenni mindkettőnket. Goldner óriási előnyt kapott: egy egész párt van a kezében. Most rajta a sor: mutasson fel egy darab eredményt. Mi kettőt már felmutattunk.