Isaac Asimov: Második Alapítvány
2006. augusztus 20.
Arcadia még mindig habozott. Homir itt marad; és most, hogy megcsapta a szabadság levegője, egyszerre föltámadt benne a gyanakvás.
– És ha kerestet?
Callia asszony az ajkába harapott.
– Nem mondhatom meg egy ilyen kislánynak – hebegte. – Illetlenség volna. Bár maholnap nagylány leszel… és szóval, én tizenhat voltam, amikor Kutyuskával találkoztam. Hát nem érted, hogy nem hagyhatlak a közelében? – mondta félig szégyellős, félig gyűlölködő tekintettel.
A szavak rejtett értelmétől Arcadia jéggé dermedt.
– Mit fog tenni magával, ha rájön? – suttogta.
– Nem tudom – felelte ez pityergősen, két kezét a halántékára szorítva, majd félig futva megiramodott a széles úton vissza, Kalgan urának a palotája felé.
De Arcadia egy végtelen másodpercig még mindig tétovázott, mivel az utolsó pillanatban, mielőtt Callia eltávozott volna, meglátott valamit. Azokban a riadt, lázas szemekben egy villanásnyi időre hideg derű csillant meg.
Határtalan, emberfölötti derű.
Nem sokat olvashat ki az ember egy szemvillanásból, Arcadiának azonban semmi kétsége sem volt az iránt, amit látott.
És hanyatt-homlok futásnak eredt, eszeveszetten keresve egy szabad fülkét, ahonnan gombnyomással járművet hívhat magának.
Nem Lord Stettintől futott; nem tőle és nem a kopóitól, akiket a nyomába küldhet; nem a huszonhét világától, még ha egyetlen rémes vérebként csaholna is a nyomában.
Egyetlen törékeny asszonytól futott, aki segített a szökésében. Egy teremtéstől, aki pénzzel és ékszerrel halmozta el; aki kockára tette a saját életét, hogy az övét megmentse. Egyvalakitől, akiről végérvényesen megbizonyosodott, hogy a Második Alapítvány asszonya.
Lágy kattanással légitaxi surrant a talpazatra. Szele meglegyintette Arcadia arcát, és meglebbentette a haját a Calliától kapott pelyhes prémsapka alatt.
– Hová parancsolja, asszonyom?
Az „asszonyom” kétségbeesetten próbálta elmélyíteni gyerekes vékony hangját:
– Hány űrkikötő van a városban?
– Kettő. Melyikre óhajtja?
– Melyik van legközelebb?
A taxis rámeresztette a szemét.
– A Kalgan Központi, asszonyom.
– Akkor a másikra kérem. Megvan rá a pénzem. – Fölmutatott egy húszkalganides bankjegyet. A címlet neki nem sokat mondott, annál elismerőbben vigyorgott a taxis.
– Ahová óhajtja, asszonyom. A Horizont taxi bárhová elviszi.
A lány a kissé dohos szagú üléshuzatra nyomta forró arcát. A város fényei lomhán vonultak el alatta.
Mitévő legyen? Mitévő legyen?
Rájött, hogy az apjától távol ő tulajdonképpen egy buta, buta, megszeppent kislány. Szemét elöntötte a könny, és a torkát fojtogatta a bensőjét összeszorító néma zokogás.
Attól nem tartott, hogy Stettin elkapja. Erről gondoskodni fog Lady Callia. Lady Callia! Aki öreg, hájas, ostoba liba létére mégis hogy megül a nyeregben a lord mellett. Habár most már érti. Most már mindent ért.
Az a tea Calliánál, ahol ő úgy jeleskedett. A ravasz kis Arcadia! Szerette volna fölpofozni saját magát. Az a tea szándékosan volt megrendezve, és nyilván Stettin lordot is úgy kormányozták, hogy Homir mégiscsak bejuthasson a palotába. Ő, az az ostoba Callia rendezte meg az egészet, és az orránál fogva vezette a ravasz kis Arcadiát, aki maga szolgáltatott csalhatatlan ürügyet, olyat, amely nem kelti föl az áldozatok gyanúját, ugyanakkor az asszony részéről a lehető legkisebb beavatkozást kívánta meg.
De akkor mért van ő szabadon? Homir természetesen fogoly…
Hacsak…
Hacsak őt nem szánták csalétkül, hogy az Alapítványon másokat is lépre csaljon… a kezükre játsszon – nekik.
Így hát arról szó sem lehet, hogy az Alapítványra térjen vissza.
– Az űrkikötő. asszonyom. – A légitaxi közben leszállt. Furcsa. Észre sem vette. Olyan volt, mint egy alvajáró.
– Köszönöm – nyújtotta a bankjegyet a taxisnak anélkül, hogy feléje nézett volna, aztán kibotorkált az ajtón, majd rohanvást rohant a ruganyos burkolaton.
Fények. Közömbös férfiak, nők. Nagyméretű, villódzó hirdetőtáblák, rajtuk a le- és fölszálló űrhajók mozgó ábráival.
Hová menjen? Olyan mindegy. Csak abban volt biztos, hogy az Alapítványra nem! Akárhová, csak oda nem.
Ó, Seldonnak hála azért az utolsó könnyelmű pillanatért, azért a röpke másodpercért, amikor Callia belefáradt az alakoskodásba, és azt gondolván, hogy csak egy gyerekkel van dolga, utat engedett a benne fészkelő derűnek.
Aztán valami más is eszébe jutott Arcadiának, valami, ami az út kezdete óta ott mocorgott és ficánkolt az agya legmélyén, valami, ami örökre eltemette benne a tizennégy éves kislányt.
És tudta, hogy mindenáron meg kell menekülnie.
Ez mindennél fontosabb. Akadjanak bár a nyomára az Alapítvány minden összeesküvőjének; fogják bár el a saját édesapját; nem teheti, nem szabad, hogy megkockáztassa a figyelmeztetésüket. Az egész Terminusért nem teheti kockára egyetlen haja szálát sem. Az egész Galaxison ő a legfontosabb személy. Ő az egyetlen fontos személy a Galaxisban.
Ez járt a fejében akkor is, amikor a jegyautomata előtt tűnődött, merre vegye az útját.
Mert az egész Galaxisban ő az egyetlen és egyedüli ember, azokon kívül persze, aki tudja, hol található a Második Alapítvány.
A világirodalom legszebb pillanata. Asimov, a hideg logikával dolgozó „pozitronagyú professzor”, akinek köztudottan nem erőssége a jellemábrázolás, Arkady Darell-lel megalkotta egész munkásságának legplasztikusabb, legtökéletesebben megformált alakját, a Galaxis történetének legnagyobb hősét, akinek egész működését, egész életét erre az egyetlen pillanatra tette föl.
Mert nem csekélység ám egyetlen szemvillanásból megmenteni a Galaxist, ráadásul kétszeresen. Lady Callia pontosan tudta, hogy Arkady mit fog kiolvasni abból a szemvillanásból, és hogy ettől mit cselekszik. Ha Arkady nem olyan szemfüles és intelligens, hogy rájöjjön a titokra, akkor az Alapítvány menthetetlenül a Második Alapítvány fennhatósága alá sodródik, és a Galaxis történelme feje tetejére áll. Ha Arkady nem olyan szemfüles és intelligens, hogy végrehajthassa az Első Szóló tervét, akkor a Második Alapítvány menthetetlenül az Alapítvány martaléka lesz, és a Galaxis történelme feje tetejére áll.
Mert a körnek csakugyan nincs vége.