Ráth-Végh István: Az emberi butaság
2006. augusztus 20.
Ez az öreg Nobs a XVIII. században élt. Egy kenti városkában töltötte el az életét, óramutatónyi pontossággal. Konok rendszeretete legszembetűnőbb csökönyösséggel a sétáiban mutatkozott meg. Minden áldott nap ugyanabban az időben felsétált egy dombra, ott a kocsmában megivott egy üveg sört és megint visszasétált. Ezt az utat negyvenezerszer tette meg, ami nem lehetetlenség, miután a megátalkodott öregúr egészségügyi kutyagolásainak segítségével 96 esztendőt ért meg. Pontosan tudta, hány lépés az út oda-vissza, ismerte legkisebb hajlását és lejtését. Képes volt behunyt szemmel megtenni az utat s mert azt is tudta, melyik helyen következik egy nagyobb darab kő, ilyenkor már előre megemelte a lábát és hiba nélkül keresztüllépett rajta. Ha olyan zivataros idő köszöntött be, hogy nem lehetett a házból kimenni, odabenn a lakásban ment fel a hegyre. Egyik szobából a másikba gyalogolva tette meg a szükséges számú lépéseket, amíg csak fel nem ért a képzeletbeli kocsmáig; ekkor megitta a sörét, pihenőt tartott s megint visszasétált. Ragaszkodott a napi séta egyéb részletéhez is. Tréfás kedvű ember volt, de a tréfáit is beleszorította a rend abroncsaiba. Mikor a szabóműhely előtt haladt el, bekiáltott az ablakon: „Gyertyát koppantani!” A tehenészetnél odaszólt a fejőlányoknak: „Felgyürkőzni!” Az útbaeső majornál barátságosan ráhúzott botjával a kutyákra. Rég nagyanyák lettek a fejőlányok, nagyapák a szabólegények, de a megrögzött öregember sohasem változtatott a mókáin. Otthoni sétáin sem feledkezett meg róluk. Valahányszor annyi lépést számolt meg, amennyivel a szabóműhely elé kellett érnie, elkiáltotta magát: „Gyertyát koppantani!” A képzeletbeli tehenészet előtt vidoran odaszólt: „Felgyürkőzni!” A képzeletbeli kutyaólnál végigvágott a képzeletbeli kutyákon. A képzeletbeli mezőn teli tüdővel szívta be a friss szénaillatot s a maga elé varázsolt dombtetőről lelki szemeivel élvezte a kilátást. Egy helyütt sövény zárta el az utat, odahaza ezt két összetolt szék helyettesítette, amely mesterséges akadályon a megfelelő időpontban hűségesen keresztüllépett. Egyébként az öreg különcöt az egész város szerette és becsülte, mert jó ember volt, minden jótékony célra adakozott s aki hozzáfordult, nem ment el üres kézzel.
Íme a tökéletes, hibátlan, szabályszerű különc.
Miután a lélekelemzés nem kenyerem, meglehetős rendszertelenséggel csináltam jegyzeteket az olvasás közben elém került különcökről. Mikor azonban kezembe jutott Huizinga professzor könyve a játékos emberről:477 egyszerre világossá lett előttem a különc lélektana s különceim szinte maguktól rendezkedtek el, mint a játék közben gomolygó labdarúgó-csapat a síp szavára.
Hiszen ezek az emberek nem tesznek egyebet, mint játszanak!
Mi a játék, Huizinga szerint?
„Szabadon elhatározott cselekvés, amely a rendes hétköznapi élet keretein túlterjed s a játszót mégis teljesen elfoglalja; nem kapcsolódik hozzá semminő anyagi érdek; meghatározott helyen és időben, meghatározott szabályok szerint megy végbe.”
Ráth-Végh István történetíró volt és mégsem az. Mindenki mástól megkülönbözteti az a sajátos látásmód, ahogyan a huszadik századi ember szemével szemléli a régi korok emberét, s ahol kell, beolvas, ahol kell, igazságot szolgáltat neki. Könyve a régiségben talált ostoba, képtelen, nevetséges történetek kimeríthetetlen, tarka tárháza, sok éve kedves olvasmányom.