Szabó Magda: Álarcosbál
2006. augusztus 20.
Olyan szépen még filmen sem alusznak, ahogy Krisztina szendergett.
– Nem kell változtatni az ember életén, ha már megöregedett.
– Micsoda butaság ez?
Lujza néni-féle hang volt. Ha Kriszti valóban aludt volna, felriad rá, de így csak szunnyadt tovább békésen. A beszélgetők most már nem figyeltek rá.
– Maga először is nem öreg. És aztán az ember annyiszor kezdi újra az életét, ahányszor akarja.
– Igen, tapasztaltam.
Csend lett. A másik szobában Boros nagymama járkált, készítette a kávét.
– Nem hiszem, hogy szerencsés volna egy ártatlan idegenre zúdítani mindazt a keserűséget, ami évek folyamán felgyűlt bennem.
– Bölcs beszéd!
A hang azért volt furcsa, mert suttogott, mégis sütött belőle az indulat.
– Mintha volna valami izgalmasabb a földön, mint helyrehozni azt, ami elromlott, vagy helyükre tenni a széthullt darabokat, hogy megint ép legyen az egész. Mit ért maga ehhez, Boros Endre? Hívjon egy taxit, és engedjen végre hazamenni!
– Akkor mért nem segített? Nagyon jól tudta, mire kérem.
„Mondd ki – gondolta Krisztina. – Mondd ki, mert nem bírok tovább itt feküdni, és olyan izgatott vagyok már, hogy mindjárt csuklanom vagy köhögnöm kell. Oldjátok meg valamiképpen, olyan feszült idebenn a levegő, hogy el lehetne vágni késsel!”
– Ami a hatáskörömbe tartozott, megtettem. Akkor is, ma is. A lánya tartozik rám, nem a maga problémái. Nem szeretnék udvariatlan lenni, de azt hiszem, túl sokat kívánna egy osztályfőnöktől.
Krisztina most már aztán csakugyan azt érezte, hogy rosszul van.
– Világért sem – mondta a fényképész valami különös, fegyelmezett hangon. – Isten ments, hogy olyasmivel terheljem, ami kívül esik az… ügykörén.
Elnézett Éva néniről, a sarkot bámulta, mintha valami érdekes látnivaló volna a sublót felett. Persze, nem ezt kellett volna tennie, hanem ránézni, jól ránézni Éva nénire, akkor megláthatta volna, hogy kedves, puha ajka reszket. Ám Boros Endre rá se tekintett többé, csak bámulta a falat, Boros nagymama ovális tükrét.
– Rendetlen a kislány pulzusa – mondta Éva néni.
„Majd éppen rendes lesz – gondolta Krisztina. – Mitől volna szabályos, mikor itt ölitek egymást mellettem, és az se segít, hogy végre összehoztalak benneteket.”
Két ember különös találkozása egy iskolai álarcosbálon, s egy indulatoktól átfűtött történet, amit úgy rakosgatnak össze ketten, mint akik idegenek egymás és a történet szereplői számára. Szabó Magda vékony könyvecskéje újabb katartikus élményt jelentett, amit feltétlenül be kellett digitalizálnom.