Arthur C. Clarke: 2001. Űrodisszeia
2006. augusztus 20.
Magassága még körülbelül öt mérföld volt, s egyenesen a roppant fekete tömeg felé tartott, mely geometriai tökélyében magasodott a tagolatlan síkság fölé. Éppoly tagolatlan volt, mint alatta a sík fehér felület; Bowman egészen mostanáig nem fogta fel, hogy valójában milyen óriási. Nemigen akadt a Földön ekkora magában álló épület; a fényképeken eszközölt gondos mérések majdnem hétszáz méter magasságot jeleztek. S amennyire meg tudta ítélni, éleinek aránya pontosan ugyanaz, mint a T. M. A–1-é. – a különös 1:4:9.
– Már csak hárommérföldnyire vagyok tőle, magasságom ezerháromszáz méter. Mozgásnak semmi jele – a műszerek nem jeleznek semmit. Felületei simák és fényesek. Pedig az ember azt várná, hogy ennyi idő alatt valami nyomot csak hagytak rajta a meteoritok!
…És nincsen törmelék a… hogy is mondjam… a tetején sem. És nyílásnak semmi nyoma. Azt reméltem, talán lesz valami bejárat…
…Most pontosan itt lebegek fölötte, százötven méter magasan. Nem akarom fecsérelni az időt, hisz a Discovery hamarosan eltűnik a szemem elől. Leszállok rá. Ugyancsak szilárdnak látszik… s ha nem, hát nyomban fölszállok.
…Egy pillanat… ez nagyon fura…
Bowman zavartan elhallgatott. Nem a rémülettől; a szó szoros értelmében nem tudta megfogalmazni, amit látott. Egy nagy, majd kétszáznegyvenszer hatvan méteres sík téglalap fölött lebegett, mely sziklakeménynek látszó anyagból készült. De a téglalap most mintha hátrálni kezdett volna; az volt a benyomása, hogy érzékcsalódás áldozata – mint mikor egy háromdimenziós tárgy, ha erősen nézzük, látszólag kifordul: külső és belső oldala helyet cserél.
Ez történt a hatalmas, szemmel láthatólag szilárd testtel. Hihetetlen, képtelen módon egyszerre megszűnt a síkság fölé magasodó hasáb lenni; ami az előbb a tetejének látszott, az most feneketlen mélységgé lett; Bowman egy pillanatra megszédült, mintha kútba nézne – egy téglalap keresztmetszetű kútba, mely meghazudtolja a perspektíva törvényeit, mert látszólagos keresztmetszete nem csökken a távolsággal.
A Japetus szeme pislantott, mintha egy zavaró porszemet akart volna eltávolítani, s David Bowmannek csak egy mondattöredékre volt ideje, amelyet a Központi Repülésirányítóban várakozó emberek kilencszázmillió mérföldnyire a térben és nyolcvanpercnyire a jövőben soha nem fognak elfelejteni.
– Ez üres… és… és feneketlen… és… Istenem!… Teli van csillagokkal!
Őszintén bevallva soha nem jutottam el odáig, hogy Clarke bármelyik művét maradéktalanul megértsem. Még a legtovább a 2001-gyel jutottam, ami egyik kedvencem tőle.