Csöszon
2006. július 9.Észak-Korea nagy bőszen ugatérozik, hogy ők majd megmutatják. Fantasztikus, hogy mennyire irigyek a nyugati világra, amit úgy lenéznek, tipikus Goldner-effektus. És még mindig nem jöttek rá, hogy nem a nyugati világ az ellenség. Összeomlott a szövetségbe forrt szabad köztársaságok, a nagy Oroszország kovácsolta frigy, összeomlottak sorban az összes népboldogító diktatúrák, lassan már csak a három K tartja magát, Kuba, Kína, Korea – és még mindig nem veszik észre, hogy az ellenség Kim elvtárs meg Kim elvtárs meg Kim elvtárs meg Pak elvtárs meg Kim elvtárs meg Szong elvtárs. (A koreaiak túlnyomó részét Kimnek hívják.) Ott, Észak-Koreában, behind the szögesdrótok, nem valahol messze túl az óceánon. Ők az ellenség, akik végre egy kis nyugtot akarnak, találkozni akarnak Hua nénivel meg Rjong bácsival, akik nem elég, hogy ötven éve nem látták szabadon élő rokonaikat, de ráadásul a rothadó kapitalista délen kényszerülnek élni, ahol mindennap kizsákmányolják őket. Fuj. Meg Hua néni és Rjong bácsi az ellenség, akik nem elég, hogy a rothadó kapitalista délen kényszerülnek élni, de ráadásul ötven éve nem látták szabadon élő rokonaikat, és ez egyre jobban zavarja őket. Kim Dzsong Il ellensége nem az Egyesült Államok vagy akármelyik másik rothadó kapitalista állam, hanem Korea. Mind a kettő. Előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy ők igazából egyetlenegy szem Korea, és reggbe fogják súgni Kim elvtársat. Minél jobban kardcsörtet, annál jobb.
Ulánbátor az is igaz, hogy Kim elvtárs idén hatvanöt éves, Isten halassza. Lassan megöregszik. Tudom, Castro elvtárs a papája lehetne és még mindig stagnál, de állítólag már kénytelen beérni hat-nyolc órás beszédekkel, többre nem futja az erejéből, és lehet, hogy már nem szív naponta hetvenöt los cigarros cubanos. Szóval az ember megöregszik, minél diktátorabb, annál lassabban, de megöregszik. Castro elvtársnak nincsen utódja, aki nem volt elég kommunista, az azért nem él már, aki elég kommunista volt, az hogy képzelte magáról, hogy ő is kommunista mer lenni, az azért nem él már. Fin de siglo.
Visszatérve Kim elvtársra, azt nem tudom, hogy utódja van-e, de van egy nagy problémája. Ha Castro elvtárs egyszer feldobja a pacskert, a rezsimnek vége, az összes elvtárs ki lesz akolbólítva, pedig ő nem tépte ketté az országot. Kim elvtárs, mármint a papa, kettétépte. Ezt nehezen bocsátják meg. Kim elvtársnak (akármelyiknek) már régesrég hódító hadjáratot kellett volna vezetnie az igazságtalanul rájuk imperialistázott panmindzsoni vonalon túlra, felszabadítani Dél-Koreát az osztályellenség zsarnoksága alól, áttenni székhelyét Szöulba és már se kellene azzal szembenéznie, hogy minden egyes ujjongó ünneplő arcán azt lássa: „És mi van Délen?” Mivelhogy akkor egyrészt egyben lenne az ország, másrészt ő már rég nem lenne Kim elvtárs, az első Panmindzsonon túli elpuskadördülés után zuhant volna. Tök jó lett volna, megjegyzem.
Úgyhogy marad a kettészakított Korea, amíg az emberkék bírják cérnával. Ha már nem bírják, akkor pech. Elsősorban Kim elvtársnak. Én drukkolok, hogy ez minél előbb bekövetkezzen. A totálháborús fenyegetések mindenesetre remekül siettetik.