Narancsos bukta
2006. április 24.Krisz vette észre, hogy Pokorni Zoltán kisírt szemmel áll Orbán Viktor mögött, amikor a Fidesz elnöke bejelenti pártjuk vereségét. Minden oka megvan a sírásra. Persze nem az, amit Orbán zengett, hogy nem a Fideszt kell siratni, hanem Magyarországot. Ugyan már – Orbán tudja a legjobban, hogy itt bizony a Fideszt kell siratni.
Hiller István a napokban azt mondta, hogy ha a Fidesz elveszti a választásokat, abba belebukhat Orbán, bele az egész pártvezetőség. Prófétának bizonyult: a Fidesz elnöksége reggel felajánlotta lemondását. Színleg persze, hiszen annyira a fenekükhöz nőtt már a főpolitikusi cím, hogy el se tudják képzelni az életet enélkül. Sajnos igen nagy az esélye, hogy a pártkongresszus csakugyan meneszti őket, úgy gondolván, hogy akik az elmúlt tizenhat év legnagyobb politikai bukásáért felelősek, azok menjenek vissza az eke szarvához. Mármint ez őnekik lesz sajnos, a Fidesz és az ország csak nyer vele.
Dávid Ibolya szerint nem a koalíció nyert, hanem a jobboldal vesztett, azon belül is elsősorban a Fidesz. Az első felét persze azért mondja, mert mint jobboldali vezetőnek derogál elismerni neki, hogy a baloldal jól politizált; a másik felében viszont igaza van. Magyarországon, ahol az emberek elégedetlenek sorsukkal és mindig a regnáló kormány ellen szavaznak, négy év ellenzékiség után elveszteni a választásokat már nem vereség, hanem bukás.
Orbán rögtön a vereséget bejelentő beszédében rúgott egyet Dávidon, mondván, hogy az összefogás hiánya miatt veszítettek. Számszerűen ez persze nem igaz, hiszen a két jobboldali párt együttvéve sem szerezte meg a mandátumok felét, de eszmeileg akár igaz is lehet: ha az MDF beáll a narancsszínű zászló alá és fennen hangoztatja, hogy Orbán kell az ország élére, akkor a jobboldali szavazók biztosabbak lehettek volna a dolgukban. Mivel ezt az MDF nem tette – sőt folyamatosan hangoztatta, hogy Orbán politikája nem jó –, a jobboldali szavazók nem láttak számukra elfogadható jelöltet és inkább a Forma–1-et nézték a tévében.
Orbánnak tehát igaza van, amikor vereségük okát az összefogás hiányában látja, csak arról hallgat, hogy összefogáshoz minimum két fél kell. Rengeteget beszél – és még fog – az MDF galád hűtlenségéről, de arról hallgat, hogy ő már nem az a miniszterelnök-jelölt és a Fidesz már nem az a párt, amivel egy józanul gondolkodó politikus és párt összefogna.
1998-ban Orbánnak sikerült karizmatikus vezéregyéniséggé formálnia magát, és kormányzása alatt végig azzal foglalkozott, hogy ezt a karizmát növelje. Az ország észre is vette ezt és 2002-ben értésére adta, hogy inkább az emberek ügyeivel kellett volna foglalkoznia zászlóavatások helyett. Orbán ekkor olyan helyzetben találta magát, amire nem volt felkészülve. Horn Gyulával versengve az ambiciózus, fiatal politikust kellett alakítania, aki biztos benne, hogy jól tudná vezetni az országot – ez ment neki. Utána négy évig a komoly miniszterelnököt kellett alakítania, a nép bölcs atyját és vezérét – ez ment neki a legjobban. 2002-ben azonban a leváltott miniszterelnök szerepében találta magát, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Nem kis részben azért, mert természetesnek vette, hogy újra meg fogják választani. Kormányzása alatt minden lépését az irányította, hogy szerinte mi kell a népnek. Kis kenyér és sok cirkusz. Négy éven át soha nem az volt a cél, hogy hasznára legyen az országnak, hanem az, hogy majd újraválasszák, és nem értette, hogy pontosan ezért nem választották újra. Ebben a helyzetben nem tudott mást tenni, mint hogy elbújt és nem keveredett a napi politikába, azt rábízta társaira. Mint azelőtt is sokszor, most is az az elv érvényesült, hogy Orbán ne sározódjon be a napi csatákban, maradjon meg érintetlenül a glóriája. Csak persze aki az emberek zsigeri érzelmeire alapít politikát a józan ítélőképességük helyett, azt időnként az emberek zsigeri érzelmei büntetik meg. 2006-ban az ország népe már nem a korábbi karizmatikus vezetőt látta Orbán Viktorban, hanem legjobb esetben egy naftalinból elővett politikust, aki valaha, igen, rémlik valami, miniszterelnök volt. A rosszabbik esetben egy kicsit jobb volt a polgár emlékezete és tudta, hogy miért váltotta le ezt az embert négy évvel azelőtt.
2006-ban Orbán és a Fidesz már nem azok, akikkel az MDF-nek célszerű lett volna összefognia. Korábban Dávid még megtehette, hogy szövetségre lép a narancsokkal, mert voltak közös részek a világképükben, vagy úgy lehetett tenni, mintha volnának; a 2002-es választásokon azonban a Fidesz már olyan szinten elnyomta az MDF-et, hogy a széjjelkisgazdásodás veszélye kezdte fenyegetni Dávid pártját. Ha 2002-ben Fidesz–MDF koalíció került volna hatalomra, akkor ma nincs középosztálybeli párt, Orbánék ugyanúgy felperzselik őket, mint a kisgazdákat, és Dávid is ugyanúgy eltűnik a politikai süllyesztőben, mint Torgyán.
Amikor Orbánék szövetséget ajánlottak az MDF-nek, arról feledkeztek meg, hogy Dávid nem az az ember, akivel ezt meg lehet csinálni, „oszt jónapot”.
Ma Magyarországon a pártok élvonalában két olyan ember tevékenykedik, akiket érzékelhetően nem a hatalomvágy fűt, hanem valóban választóik érdekeit akarják érvényesíteni. Az egyik Dávid Ibolya, aki az első forduló estéjén bejelentette, hogy nem segíti hatalomra Orbánt, és ehhez akkor is tartotta magát, amikor a Fidesz kínjában már azt is kilátásba helyezte, hogy ő lehet Magyarország első női miniszterelnöke. Ha Dávid enged a csábításnak, egyesült erővel talán fordíthattak volna a második fordulóra, és csakugyan övé a pozíció – de Dávid pontosan tudta és tudja, hogy mennyi ideig lenne hallható a parlamentben, hogy miniszterelnök asszony. Torgyán egy évig húzta, pedig a pártja akkor nagyobb volt, mint most Dávidé, azonfelül férfi. Orbán, akinek munkamódszere a kis pártok kíméletlen bedarálása, és megveti a nőket (lásd a kezét csókolgató öregasszonyokat és a kabátját fölsegítő Kudlikot), aligha hagyta volna sokáig Dávidot a miniszterelnöki székben. Dávidnak egyébként is van két rossz tulajdonsága: nem fideszes és nem Orbán.
Dávid azért nem lépett szövetségre Orbánnal, mert komoly politikus, aki tudja mindezt. Rövidke miniszterelnöki tündöklését egész politikusi karrierjével és a pártja puszta létével kellett volna megfizetnie, akárcsak Torgyánnak a rövidke agrárminiszteri publicityt.
De azért sem szövetkezett Orbánnal és a pártjával, mert ezzel hatalomra juttatta volna őket, és világosan látta – és ki is mondta sokszor –, hogy ez nem lenne jó dolog. Dávid jól tudja, hogy Orbán egy politikai kalandor, akit kizárólag a hatalom érdekel. (Alighanem azt is tudja, hogy neki, Dávidnak magának mekkora szerepe volt Orbán elzüllésében.) Ő pedig nem akar politikai kalandorokkal szövetkezni, ő értelmes politikusokkal akar szövetkezni, amilyen ő maga is. Dávid felismerte, hogy a politikumban az marad talpon, aki keresztülviszi választóinak akaratát – aki a sajátját akarja keresztülvinni, az előbb-utóbb elbukik.
A másik nagy formátumú politikus Gyurcsány Ferenc, aki igazi meglepetése a magyar történelemnek. Ő az első miniszterelnök a rendszerváltás után, aki nem a választók bizalmából lett az, hanem a pártja cserélte ki vele a megbukott elődöt. (Boross Péter csak megbízott miniszterelnök volt.) Azt vártuk volna, hogy Gyurcsány mint utólagos pótlás alatta marad Medgyessy Péternek – márpedig tekintettel arra, hogy Medgyessy milyen szűken nyert és milyen csúfosan leszerepelt, Gyurcsánynak rettenetesen le kellett volna bőgnie. De az már a kampány elején látszott, hogy Gyurcsány nem fog lebőgni – akkor se, ha veszít. Akkor egyszerűen Orbán bizonyul jobbnak.
Nem, Dávid Ibolyának nincsen igaza abban, hogy a koalíció nem nyerte meg a választásokat. Mert bizony megnyerte. Kétségtelen, hogy Orbán és pártjának veresége legalább annyira köszönhető saját maguknak, mint a kormányoldalnak, de a kormány bizony nem azért nyert, mert az ellenzék vesztett.
Sok mindenből tevődik össze az MSZP–SZDSZ koalíció győzelme. Apróságok is vannak benne, amilyen a piros párt kampánydala – a választókban óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy az ellenzéknek miért nincsen ilyen – vagy a partner Kovács Pistije. Ezeket lehetett szeretni vagy nem szeretni, de arculatot csináltak a két pártnak, oda kellett és lehetett figyelni rájuk. És vannak benne nagyobb dolgok, amilyen a józan és átgondolt program, amiben a választók nagy része találhatott olyasmit, ami tetszik neki.
A Fidesz bukásának legsúlyosabb oka az a gyűlölet- és hazugságkampány, amivel harcba szálltak. Megdöbbentő, hogy mennyire nem hallgattak a köztársasági elnökre, aki külön kérte, hogy pozitívan kampányoljanak. Kizárólag negatívumokkal kampányoltak. A „rosszabbul élünk, mint négy éve” rettenetes melléfogás volt, gyakorlatilag csak azokra lehetett hatni vele, akiket az elmúlt négy évben valamilyen személyes tragédia ért, esetleg a kormányzattól teljesen függetlenül; azokra, akik nem tudnak visszaemlékezni, hogyan éltek négy évvel ezelőtt; no meg azokra, akik úgyis mindent elhisznek a Fidesznek és tűzön-vízen át őrájuk szavaznak (de az ő kedvükért nem is kell kampányolni).
Valószínűleg sok-sok szavazatba került Orbánnak az a magatartása, hogy miután Gyurcsány a tévéviták alkalmával kifejezetten megkérte, hogy bizonyos hazugságokkal ne kampányoljon, Orbán csak azért is tovább hangoztatta ezeket a hazugságokat. Orbán itt is lebecsülte a polgárokat, akiknek a szavazatára aspirált, úgy gondolta, hogy csak arra figyelnek, amit éppen akkor hallanak, nincsen emlékezetük, nem tudják, mit mondott Gyurcsány az ő állításairól. A választók egy része persze úgy gondolta, hogy Gyurcsány az, aki nem mond igazat, és Orbánra szavazott – mások viszont, Orbán szemszögéből fájdalmasan sokan, megérezték a narancsszínű vezető fellépése mögött rejlő lekicsinylést és érdeme szerint jutalmazták. Büntették a pártot azért is, mert előtérbe tolták Mikola Istvánt, aki a sok vihart látott magyar politikában is megdöbbentő visszhangot keltett, és villámgyorsasággal el kellett tűnnie a sosem volt miniszterelnökhelyettes-jelölti posztról és a Fidesz vezetőségéből is.
Sokan azért nem szavaztak a Fideszre, mert észrevették, hogy a pártnak gyakorlatilag nincsen programja, tevékenysége kizárólag ellenfelük szidalmazásából áll. Ezt a választók egyre kevésbé fogják tolerálni. Egyre valószínűbb, hogy a polgárok felnőnek, és a program nélküli pártokat nem fogják tűrni a politikában.
Mi várható a közeljövőben? Az MSZP és az SZDSZ természetesen koalícióra lép. Az MDF dolgozni fog ellenzéki szerepében, ahogy az elmúlt négy évben is. Az egy szem független képviselő munkához lát azon ügyekben, amikkel a somogyiak megbízták.
A Fidesz pedig elölről kezdhet mindent. Az elnökség felajánlotta lemondását, és a közgyűlés valószínűleg meg fog válni néhányuktól. Áder János már bejelentette, hogy nem vállalja tovább a frakció vezetését – könnyen lehet, hogy rövidesen távozik a párt vezetői köréből. Maga Orbán a legkétségesebb: sokan fognak ragaszkodni hozzá, ugyanakkor sokan adnak igazat neki abban, amit ma reggel mondott: mindenért őt terheli a felelősség. Márpedig aki felelős, azt büntetni kell, büntetni pedig csak a bizalom megvonásával lehet. A Fidesz tagságán múlik, hogy kit tartanak hibásnak és kibe vetik bizalmukat ezentúl.
Maga a Fidesz – új vezetőkkel vagy a régiekkel – kénytelen lesz óriásit változtatni politikáján, ha nem akar lemorzsolódni. A tét már nem az, hogy megnyerik-e a választásokat 2010-ben. A tét az, hogy mire azok a választások bekövetkeznek, a Fidesz magára talál-e és értelmes, az emberek érdekeiről szóló, az emberekért tevékenykedő politikát közvetít-e – és akkor vagy nyer, vagy nem nyer –, vagy megindul százfelé, mint a boldogult emlékezetű kisgazdapárt. Mert az elmúlt kampányidőszakok során a Fidesz a legkülönbözőbb csoportosulásokat olvasztotta magába, hogy minél több szavazót mutathasson fel és nyerhessen – kereszténydemokratákat és kisgazdákat, romákat és szélsőjobbosokat. Ezt a masszát mindmáig Orbán Viktor karizmatikus kisugárzása tartotta egyben. A Vezér glóriája már igencsak kopottan ragyog, az összekötő zsinegek bármikor elpattanhatnak. Már felmerült a kérdés, hogy vajon a Fidesz ernyője alatt a parlamentbe jutott KDNP-s képviselők saját frakciót alakítanak-e. Ha igen, azzal mindenki nyerne: a KDNP, az ily módon tovább színesedő parlament és a Fidesz is, aminek szüksége van újabb és újabb ostorcsapásokra, hogy végre magához térjen.