Köszönet Lajosnak
2006. március 16.Ezúton is szeretném megköszönni Lajosnak, hogy segít mindazoknak, akik négy fal közé igyekeznek szorítani minket. Örvendetes, hogy már a polgármesteri hivatalba és az okmányirodába is beengednek minket, a magam részéről ezentúl csak ott veszem a kenyeret és a ruhaneműt. Boldoggá tesznek az alacsony padlós buszok is, ennél jobban csak a Sinkanzen vasútnak örülök. Azt nem tudom, hogy a Sinkanzen akadálymentes-e, mert éppen úgy kívül esik a kocsijaink hatósugarán, mint a szegedi alacsony padlós buszok útvonala.
Élmény volt olvasni Lajos véleményét a Titititiszaszasza Lalalalajojojos körút új díszbubububurkolatáról tolókocsis szemszöszöszögből. Milyen élmény is… Elmaradt élmény. Akárcsak az, hogy mit gondol Lajos a városszerte akadályosan, azaz törvénysértőn üzemelő intézményekről.
Lassan közhellyé válik, hogy az akadálymentesítést a fejekben kell elkezdeni. A mozgássérültek fejeiben is. Ha egy városban van legalább egy rámpásított középület, akkor minden mozgássérült minden alkalommal dicshimnuszban tör ki, egekig magasztalva a város akadálymentesítését. A többi épület gondját pedig megoldják azzal, hogy minden probléma orvosolható, ha kellő odafigyeléssel tekintjük nemlétezőnek.
Zavar az a szemlélet, ami Lajos soraiból árad. „Nem kívánhatjuk a társadalomtól, hogy a mi problémáinkkal foglalkozzon, hiszen azok pénzbe kerülnek.” Rendkívül káros hozzáállás. A társadalomnak mi is részei vagyunk, és jogunk van beleszólni, hogy milyen problémákkal foglalkozzon.
Gyakori jelenség, hogy az elnyomott osztály egy-egy tagját „kiemelik”, s az illető a hatalom gyakorlóihoz hasonítva magát, maximális elutasítással kezeli társait. De azt meg kell mondanom, rövidke ismeretségünkből nem úgy ítéltem meg Lajost, mint aki effélére kapható.
Tévedtem volna?