15 ←oh-3 hívójel [72] Nem feledékenység volt vagy műszaki hiba, hogy az első hipnoanyagomból hiányoztak olyan elemi dolgok, mint Szúnahaum, a janníhaum, a szúni szokások hatalmas része, és még sok minden. Így megmaradt nekem a felfedezés és a tanulás öröme. (Ninda: Életem egy falevélen, 520. sómir) :: Jaungaimasz, Sileni Fónird, 43 664. muhat dzsanargan, 710oh‑3 oh-4 romok [15] Végül mégiscsak miniszterelnök lettem. És pontosan azért, mert annak az egy szem szöszke kislánynak akarunk megfelelni mindannyian. (Ámmaít Ídara: Az elmaradt szindor forradalom, 455.)oh‑4 oh-5 szabadítás [40] Az volt a dolgunk, hogy menjünk és segítsünk. Miért éppen a miénk? Mert képesek voltunk rá. (Ninda: Beszélgetések, 403.)oh‑5→

---

„Végül mégiscsak miniszterelnök lettem. És pontosan azért, mert annak az egy szem szöszke kislánynak akarunk megfelelni mindannyian.”
 


A suagjaik persze mutatták a térképet, a helyi földrajzi nevekkel, szúni betűkkel írva. A Muannagu hegy fölött jártak, amikor Lí jelezte, hogy fordul a jelforrás iránya, északnyugatról kezd jönni a hullám. Elfordultak. Amikor a hullám már nyugat felől jött, Szinensi megszólalt:
  – Harinnagu?
  – Lehetséges. – Lí nem a szemével látta a térképet, hanem az ő elméjükön át. – Az irány egyezni látszik.
  Az aungir egy szempillantás alatt Harinnagu kisváros fölött termett. Egy völgyben feküdt, folyó szelte ketté, de felismerhetetlen volt, hogy ez egy város. Minden romokban hevert. Mindenhol, felszínen és levegőben nyüzsögtek a katasztrófavédelmisek kék-piros fényeket villogtató járművei, emberek futkostak a romokon, folyt a mentés. Lí mondta az irányokat, alacsonyan szállva keresték a jelforrást. Az aungirt irányító automatika időnként kitért egy-egy mentőjármű elől.
  – Megvan! – örült meg Lí, és azonnal át is adta nekik a hullámot.
  – Sötét van, hideg, félek, hol a mamám?!
  – Ez egy gyerek – mondták a lányok egyszerre, teljesen fölöslegesen.
  – Jövünk – sugározták vissza. – Jövünk, segítünk! Már csak egy kicsit bírd ki!
  Folyamatosan beszéltek hozzá, amíg meg nem találták a romhalmazt, ahonnan a jel jött. Félig eltemette egy hatalmas hegyomlás. Egy düledező faldarab még állt, semmi más nem maradt. Az utca többi háza hasonló állapotban volt. Szinte semmi sem maradt felismerhető. A mentők három háznyival arrébb megfeszítetten dolgoztak, jóval lejjebb náluk. Az utca erősen lejtett arrafelé.
  Lí nem látott ki az aungirból, de a lányok minden erejükkel próbáltak valami lejáratot keresni. Közben egyszerre magyarázták a gyereknek, hogy már itt vannak a feje fölött, és próbálták nyugtatgatni.
  Leszálltak és kiugrottak a járműből, az kicsit fölemelkedett, hogy ne legyen útban.
  Itt valamilyen kőzetféle anyaggal építkeztek, ami hatalmas táblákra törve feküdt mindenfelé, mintha robbanóanyag vetette volna szét. Minden káoszban. Minden áttekinthetetlen. És minden ingatag, állapították meg, amikor Aini lépte alatt megbillent egy lemezdarab, s a másik kettő azzal a gyorsasággal ugrott oda és kapta el a kezét, amit csak az adhat, hogy egymás érzékelését mint a sajátjukat érzik.
  – Nem maradhatunk itt – mondta Lí, de úgy, hogy a gyerek odalent ne érzékelje. – Ez a hely veszélyes. És egyedül nem tudjuk kiszabadítani.
  Ninda előkapta a suagját, erős, villogó fehér fényre állította és körözni kezdett vele a levegőben. Nem kellett sokáig csinálnia, egy antiöves mentő máris felröppent hozzájuk és megállt előttük kétlépésnyire, a levegőben.
  – Mit kerestek itt?! – förmedt rájuk, Szinensi már készenlétbe helyezte a fordítógépet. – Ez lezárt övezet!
  – Valaki van odalent! – harsogta túl Szinensi. – Egy gyerek! Ki kell szabadítanunk!
  – Képtelenség. Itt senki sem maradhatott életben.
  Aini kezében is ott volt már a suag. Válasz helyett egyszerűen rácsapott a képernyőre.
  A mentő egy pillanatig csak bámult rá. Szakállas férfi volt, sárga-narancsszínű-ezüst csíkos kezeslábasban, hátizsákkal, a derekán széles övvel, amiről szerszámok és készülékek lógtak. Talán már hajnal óta harcolt, és késő délután volt a hegységben.
  Néhány ütés telt el azzal, hogy felismerte, kik ezek. Most mindhármukon szúni köntös volt, és bár suagot vagy ahhoz hasonló készüléket az egész Galaxisban használnak, csak a szúniknál van értelme rácsapni a képernyőre.
  – Testvériség?
  – Igen – vágta rá Aini.
  – Segítséget hívtál? – pattant villámgyorsan a következő kérdés.
  – Igen.
  – Mikor jönnek?
  – Most.
  A mentő a gyors döntések embere volt.
  – Jó. Ha segítség kell, itt leszünk. Jó szerencsét.
  S már ott sem volt. A segítség pedig olyan gyorsan jött, hogy ő épp csak visszaért a társaihoz, amikor a lányokra lecsapott felülről egy fehér fénysugár, aztán elébük libbent egy esszidzsinna.
  – Odalent van egy gyerek – mutatott Aini lefelé, mielőtt az megszólalhatott volna. – Ki kell szabadítanunk!
  A férfi, Algászi értetlenül nézett körül a romokon.
  – Honnan veszed ezt?
  – Nem mindegy?! – csattant föl Aini. – Az esszidzsinna nem akadékoskodik, hanem segít!
  Algászi bólintott, és máris leszállt az aungirja, de csak az ő fejmagasságukig, nem érintette a romokat. Algászi derékon ragadta Ainit és beemelte a hajóba. – Futás beljebb! – Aztán Nindát, majd Szinensit is, akivel együtt beröppent. – Csak ketten vagyunk, mindenki a mentésen dolgozik. Úgyhogy ti is segíteni fogtok. Öltözzetek be.
  Dzsógi, a másik esszidzsinna előkapott három csomagot az aungir felét megtöltő szekrényekből. Ledobták a köntösüket és belebújtak a nadrágba, ami felhúzás közben zsugorodni kezdett, méretbeállós volt. Aztán a kabát jött, majd a csizma, a kesztyűk és végül a sisak. Az esszidzsinnák mindent becsatoltak a ruhájukon. Ők persze már be voltak öltözve.
  – Ez erőteres jasszíruha – közölte Dzsógi. – Mindent kibír. Ha rátok omlik a ház, a hegy, bármi: ez kibírja. Nem eshet bajotok. Csak várnotok kell türelemmel, amíg kiszabadítunk.
  – Rendben.
  – De kinyitni tilos. Semelyik részét, semmiért.
  Antiövet kaptak és hátizsákot mind az öten, aztán Algászi kihúzott valahonnan egy sárga-fekete csíkos, nagy ládát, ami saját antigravitátorán siklott az ajtóhoz és leereszkedett a romok fölé. A nyomában rajzott öt dzsindrobot.
  – Szóval egy gyerek? – kérdezte Algászi, mialatt kiröppentek ők is. – Hol?
  Szinensi egyenesen odaszállt Líhez.
  – Jé, egy ivut? Ő találta?
  – Igen – vágta rá Szinensi, és hagyta, hogy a férfiak azt higgyék, hogy a szaglásával vagy a hallásával.
  – Lássunk munkához – mondta Dzsógi. – Hikun, ide!
  A hikun, vagyis a nagy, csíkos láda odaröppent hozzájuk.
  – Szondafúrás!
  A hikunból kinyúlt egy fúrófej és belemélyedt a talajba, ami nem föld volt, hanem nagy darabokból álló kőtörmelék. A láda oldalán levő képernyőn a lyuk belseje jelent meg, ahogy a sugárfúró gyorsan haladt lefelé.
  – Sileni Fónird, kérek egy orvost – szólalt meg Algászi.
  – Itt Lingaup, hallgatlak – felelte egy férfihang.
  – Kint vagyunk egy városban. Egy romok alá temetett gyereket keresünk.
  – Odamegyek – felelte Lingaup.
  A szonda alól egyszer csak eltűnt a föld, a reflektor üregbe ért. Mélyebbre hatolt és pásztázni kezdett.
  Nagy föld alatti üreget láttak, azelőtt lehetett egy szoba vagy több is, nem lehetett megítélni. Romok, kődarabok mindenütt.
  – Repülő szondákat – parancsolta Dzsógi. A hikun leküldött egy csomó kis gömböt, sokkal kisebbeket, mint a dzsindek. Szétrepültek az üregben és bevilágítottak mindent. Pillanatok alatt megtalálták az első embert. Egy férfi volt, nem mozdult, nem lehetett megállapítani, él-e. Aztán továbbiakat is. Nehéz kövek, faldarabok, bútorok roncsai alatt feküdtek.
  – Itt vagyok – ereszkedett le hozzájuk egy újabb aungirból az orvos. – Mit láttok? Több ember? Küldj le egy detektort.
  – Biodetektor – mondta Dzsógi a hikun mikrofonjába. Leszállt az is, odairányították a férfihoz.
  Nem volt életjel.
  Dzsógi sóhajtott és sorra ellenőrizte az embereket. Egyetlen élő sem volt köztük. Algászi ezalatt a szondákkal folytatta a föld alatti helyiség felderítését, aztán csettintett a nyelvével, és megindult egy irányban, az antiövvel repülve persze. A lányok sietve követték. Senki nem lépett a romokra, nehogy omlást idézzenek elő.
  A roncshalom vagy ötven ríginnel távolabb ért véget, meredek lejtőt formálva, ahol nagy kődarabok támasztották egymást.
  – Hikun, ide! – mondta Algászi.

---

←oh-3 hívójel [72] Nem feledékenység volt vagy műszaki hiba, hogy az első hipnoanyagomból hiányoztak olyan elemi dolgok, mint Szúnahaum, a janníhaum, a szúni szokások hatalmas része, és még sok minden. Így megmaradt nekem a felfedezés és a tanulás öröme. (Ninda: Életem egy falevélen, 520. sómir) :: Jaungaimasz, Sileni Fónird, 43 664. muhat dzsanargan, 710oh‑3 oh-4 romok [15] Végül mégiscsak miniszterelnök lettem. És pontosan azért, mert annak az egy szem szöszke kislánynak akarunk megfelelni mindannyian. (Ámmaít Ídara: Az elmaradt szindor forradalom, 455.)oh‑4 oh-5 szabadítás [40] Az volt a dolgunk, hogy menjünk és segítsünk. Miért éppen a miénk? Mert képesek voltunk rá. (Ninda: Beszélgetések, 403.)oh‑5→

---

ph-21 id [-775] ()ph‑21 ·· -700 (2138 › 60:48) 733 816 szó (705 592+24 081+4143) 5 083 752 betű (4 919 661+164 091) 5 621 480 jel (@537 728)	693, 69,29%, 417 724 idézet, 13:52 mű 1019 átlag, 184 szórás -75–109 (ph-19, ne-4)	0 címke 0 példányban 0 kategória 0% na-1
2226. nap, 327 szó/nap, 2283 betű/nap, 77:05/sómir, 0,96 oldal/nap | 2027.7.30.:34, 3085 16. 13:49

	pr Prológus
ELSŐ RÉSZ
A SÖTÉTSÉG MÖGÜL	250 (36%)
	na A HAJÓ	29 (4%) 1
	nb AZ ŰRBEN	27 (3%) 30
	nc RECEPTOR	29 (4%) 57
	nd A GALAXIS	24 (3%) 86
	ne LIAN, LIAN, LIAN	24 (3%) 110
	nf SZAISZ	24 (3%) 134
	ng MENEDÉK	24 (3%) 158
	nh HAZAÚT	24 (3%) 182
	ni ABRONCSVILÁG	22 (3%) 206
	nj LETELEPEDÉS	23 (3%) 228
MÁSODIK RÉSZ
HAJNALSUGÁR	250 (36%)
	oa NAMINDAN-DZSÚMI	30 (4%) 251
	ob HÍRNÉV	25 (3%) 281
	oc LIMELULLÍ	24 (3%) 306
	od SAUNIS	21 (3%) 330
	oe ALAPPONT	22 (3%) 351
	of SẄTỲM ŮY DÅI ÁP	26 (3%) 373
	og SZINDORIA	24 (3%) 399
	oh A KISLÁNY	24 (3%) 423
	oi JANNÍHAUM	25 (3%) 447
	oj TANÍTÓ	29 (4%) 472
HARMADIK RÉSZ
AZ ÚJ FÉNY	192 (27%)
	pa HINNULDUD	22 (3%) 501
	pb SUGÁRGÁT	27 (3%) 523
	pc HANGILAORAN	25 (3%) 550
	pd AZ ELSŐ SZÍAN	25 (3%) 575
	pe SINNÍ	22 (3%) 600
	pf AUSTA VAIRȲNTA KYVOMAS	27 (3%) 622
	pg ILGÁ	24 (3%) 649
	ph  – – –	20 (2%) 673