„Egy évezredet dolgoztam a tudomány és a művészet fellegvárában, ismerek mindenkit, aki korunkban eljutott a tudás legmagasabb fokaira. Néha az az érzésem, sok századnyi tanulás után el lehet jutni a bölcsességnek arra a szintjére, amin az a kislány állt, amikor megismertem. Talán.”
Hait Kirísz: Ninda, 3340.
– Nemcsak Juartunba jöttetek? Hát még?
– Szeretnénk felkeresni Kaisztát, aki egy Serkahunt nevű faluban él.
– Semmi akadálya – mondta Isszetu –, de neki ugyanannyi energia idejönni, mint nektek odamenni, már ha nem okvetlenül fontos, hogy ott találkozzatok.
Ninda megcsóválta a fejét.
– Nem, az lényegtelen, hogy hol.
Isszetu megérintette a suagját.
– Kaiszta, van nálunk néhány vendég Szindoriáról… akarom mondani, befogadtuk őket, persze. Veled szeretnének találkozni.
– Jó, odamegyek – felelte egy női hang.
Hait azért volt még annyira jövevény a szúnik között, hogy kicsit meglepődjön. Azt már megszokta, hogy nem köszönnek… vagyis nem, nem szokta meg, örökké a nyelve hegyén volt a köszönés, de tudatában volt a szokásnak. De ez, hogy semmilyen kérdést nem tesz föl, kik azok, mit akarnak…
Arról nem is beszélve, hogy eddig a pillanatig fogalma sem volt róla, hogy létezik egy Kaiszta nevű nő és ők találkozni akarnak vele.
– Valójában – mosolygott Szinensi – nem mindannyian akarunk találkozni vele, csak Ninda meg én.
– Értem. Hát mindenesetre ezt nem volt nehéz megszervezni.
Már látszott is a fák fölött a légikocsi, egy pillanat múlva leszállt mellettük, s kilépett belőle egy nő. Fiatal volt, háromszázötven körül. Világos bőre volt, mint a szindoroknak, de kerekded arcán semmi sem emlékeztetett az ő vonásaikra. A haja vörösesszőke volt, ami Szindorián is gyakran előfordult. Fehér blúzt és fehér nadrágot viselt.
– Miért akartatok találkozni velem? – állt meg előttük.
– Úgy tudjuk, hogy te nyelvtanár vagy – felelte Szinensi.
Hait nem mutatta rosszallását. Szindorián ez az egész beszélgetés lehetetlenség lett volna. Nem illett volna iderángatniuk, nekik kellett volna elmenni hozzá, és az üdvözlés után még a hogylétét tudakolni meg egy csomó ilyesmit, mielőtt rátérhetnek a jövetelük okára.
Kaiszta bólintott.
– Szeretnénk szunnasz nyelvet tanulni. Ninda meg én.
– Miért?
– Kíváncsiságból.
– Miért nem hipnóval tanultok?
– Nekem az orvos megtiltotta – mondta Ninda. – Valamilyen rendellenességet talált az agyamban. Akkor meg már Szinensi is inkább velem tart.
Kaiszta leült melléjük.
– Kyrna lietindi?
– Ezt nem értjük – felelte Ninda. – Egy szót sem tudunk még.
– Értem. Pontosan ezt kérdeztem. Jó, tegyünk egy próbát. Mutatkozzunk be. Muina Kaista Savyrinkēsiunas. Az én nevem Kaista Savyrinkēsiunas.
– Nahát, két neved van – csúszott ki Hait száján.
– Igen, személynév és családnév. Sokfelé van így a Galaxisban.
– Nálunk otthon… úgy értem, Szindorián is.
– Muina Ninda – mondta Ninda mosolyogva.
– Muina Szinensi.
– Leimi – bólintott Kaiszta. – Rendben. Nézzétek meg ezt, aztán hívjatok föl.
Eléjük tartotta a suagját, ők is elővették a sajátjukat. Kaiszta fölkelt, visszament a légikocsihoz és elrepült.
– Hát ez rövid találkozó volt – állapította meg Hait.
A két kislány összedugta a fejét Ninda suagja fölött. Egy képfelvételt kaptak. Kaiszta arca volt rajta, és egy felirat.
SĪDAS MŪNAS KĪRIS
Alatta pedig:
Sauninas meiniksi eila Kaiste Savyrinkēsiunis
– Vivivivi… hé, ezek olyan betűk, mint amiket Szindorián használnak, nem?
– De, éppen olyanok.
– Igen, ez ugyanaz az ábécé – állt meg Ámmaít a hátuk mögött. – Csak zenei hangsúlyjelek nélkül.
– No, olvasd föl, sien.
Ninda felolvasta.
– Jól hangzik.
– Emlékszem, mit küszködtem ezekkel a betűkkel – nevetett Hírani. – A szüleim nem akartak hipnóval taníttatni, azt mondták, ott élünk, jó fejű gyerek vagyok, tanuljam csak meg. Hát megtanultam. De azt a sok kis apró vicket-vackot, amiket a betűk fölé kell rakni, azokat mindig összekevertem.
– Én is – sóhajtott Ámmaít.
– Nocsak, fiam, hát te hogyan?
– Úgy, hogy ahol én születtem, kicsit más volt a kiejtés. Ḱaŷndïmban azt mondták… például… sỹllêèp lâỳt, de nálunk ez úgy hangzott: sŷllèêp lãÿt. Tényleg csak a dallam tér el, de az éppen eléggé, úgyhogy meg kellett tanulnom a hivatalos helyesírást, ami a ḱaŷndïmi kiejtésen alapul.
Az öregek, Ninda és Hait persze értette, de Szinensi és Ángsauri csak nézett rá.
– Ismételd meg – kérte Ángsauri.
– Sỹllêèp lâỳt – sŷllêèp lãÿt.
– De hát ez ugyanaz…
Nevettek.
– De sien, hát te is tudsz énekelni – mondta Hírani szelíden. – Kottázd le, és észre fogod venni a különbséget. Â… ã – énekelte. A szindor anyanyelvűek magukban megállapították, hogy jobban, mint amikor folyamatosan beszélt. De hát sok száz éve eljött onnan, nem gyakorolta.
– S miért jöttetek el onnan, gyerekek? – kérdezte Isszetu Ámmaíthoz fordulva.
– Hát… mert muszáj volt. Amióta a Testvériség otthagyta őket, Szindoria egyre élhetetlenebb.
– Nohát. Szóval ezzel a Kíreánnal nem éppen a sínangóri.
– Hát nagyon nem. Én diplomata voltam, eléggé átláttam a dolgokat. Ezért is kellett eljönnünk.
– Emlékszem Kíreánra. Találkoztam vele egyszer.
– Nocsak, hogyhogy?
– Volt akkoriban egy konfliktus, szindor suhancok támadtak szúnikra, gúnyolták őket, bogárnak meg mindenféle… tudod, a szokásos eset. Én meg esszidzsinna voltam, és beszóltam a kormány… már nem emlékszem, milyen színű házába, hogy azonnal jöjjön fel hozzánk a lehető legnagyobb rangú ember. Emlékszem, a Szallihúran volt a hajóm. Hát ő jött. Valamilyen miniszter volt akkoriban.
– Belügyminiszter – dünnyögte Ámmaít. – A külügyminiszternek kellett volna mennie, de akkoriban Vũùtṙoyn volt a külügyminiszter, aki sokat betegeskedett.
– Ha te mondod, biztosan úgy van. Hát mit mondjak, nem néztem ki belőle, hogy egyszer ő fogja ott forgatni a csillagos eget. Csöndes kis emberke volt, nagyon udvarias, szerény, sőt, alázatos. Nagyon sajnálta, ami történt, és százszor bocsánatot kért.
– Nonnirkaga – szólalt meg Ninda hirtelen. – A szakmunszok főembere harmincezer évvel ezelőtt. Ő volt ilyen, amíg hatalomra nem került, aztán mindenkit börtönbe záratott, aki nem tetszett neki. Sokakat meg is öletett.
– Igen, előfordul ez a típus – bólintott Ámmaít. – Hogy Kíreánnak konkrétan mi terheli a számláját, azt nem tudjuk, de szórványosan kiszivárgott adataink azért vannak. Talán a gyilkosságokat ő kevésbé kultiválja, a mai világban nehezebb eltitkolni… mármint persze megeshet, hogy egy ellenzéki vezető váratlanul megbetegszik vagy balesetet szenved, és meg is esett már. Ilyenkor a kormány megmagyarázza, hogy semmi közük nem volt hozzá, és vannak, akik el is hiszik nekik. Azok, akik bármit és bárminek az ellenkezőjét elhiszik a kormánynak.
– Amikor Śellůũt infarktust kapott – mondta Hait csendesen –, én képes lettem volna elhinni, hogy ez történt. Hiszen akármennyire terhére volt a rezsimnek, mégiscsak egy már nem fiatal, szívbeteg ember, akinek nem lett volna szabad a tengerben úsznia. Csakhogy az a hely, ahol a holmiját letette a parton, végig nagy kavicsokkal volt borítva. Azokon gázolt volna be a vízbe, mezítláb? Amikor száz ríginnel arrébb ott volt a homokos partrész?
– Ez varhaszi – mondta Szinensi indulatosan. – Megölni valakit, mert nem tetszik a véleménye… Hát akkor ne hallgassa! Ámmaít…
– Tessék.
– El kell zavarnod azt a Kíreánt.
– Nekem? – nevetett a férfi.
– Te vagy a Testvériség egyetlen képviselője Szindorián. Követeld, hogy kergessék el.
– Hát ezt történetesen már megtettem. Csak sajnos nem képesek rá.
– Dehogynem – szólalt meg Ninda. – Minden zsarnokot el lehet zavarni. De csak ha előbb felnőtté válik a nép. Nem, ezt ne írd le, sien. Ezt nem én találtam ki, ez idézet a Terra-sóhipunból.
←nj-10 csillagidő [-24] Minden gép és eszköz, amit valaha ember alkotott, arra szolgál és arra képes, hogy használóját anyag, energia és tér urává tegye. De az időnek soha nem lehetünk urai. Ha léteznének a mesebeli időutazók, még ők sem lennének azok. Hiszen végül megöregszenek és meghalnak. (Ninda: A fény lúmái, 1168.)nj‑10 nj-11 Kaista [22] Egy évezredet dolgoztam a tudomány és a művészet fellegvárában, ismerek mindenkit, aki korunkban eljutott a tudás legmagasabb fokaira. Néha az az érzésem, sok századnyi tanulás után el lehet jutni a bölcsességnek arra a szintjére, amin az a kislány állt, amikor megismertem. Talán. (Hait Kirísz: Ninda, 3340.)nj‑11 nj-12 VŶLN [-13] Amikor felvetettük a gondolatot, hogy tegyük lakhatóvá és legyen országunk központi világa, komoly vitákra számítottunk, hiszen egy olyan világ volt, amihez hasonló nincsen a Galaxisban. Szinte mozdulatlanul lebeg az űrben, furcsa színű égboltján soha nem mozdul a nap, és nincsenek csillagok. Kérdések voltak, de ellenvetés nem. Egész népünk egyetértett: ez a mi világunk. (Ílgaszaumi: Szúnahaum-szilgi, 1. sómir, 56. singir) :: Sỳÿndoṙeìa, Ḱaŷndïm, 57. lẙaikś 26., a zöld órájanj‑12→
ph-19 id [-293] () :: Sỳÿndoṙeìa, Ḱaŷndïm, 62. èkaĩ 49., a zöld órájaph‑19 ·· -230 732 331 szó (704 147+24 041+4143) 5 072 593 betű (4 908 777+163 816) 5 610 125 jel (@537 532) | 691, 69,09%, 416 722 idézet, 13:52 mű 1019 átlag, 172 szórás -63–109 (ph-18, ne-4) | 0 címke 0 példányban 0 kategória 0% na-1 |
| 2210. nap, 329 szó/nap, 2295 betű/nap, 76:45/sómir, 0,96 oldal/nap | 2027.7.17.:225, 3088 31. 17:04 | ||
pr Prológus | |||
| |||
| 250 (36%) | ||
na A HAJÓ | 29 (4%) 1 | ||
nb AZ ŰRBEN | 27 (3%) 30 | ||
nc RECEPTOR | 29 (4%) 57 | ||
nd A GALAXIS | 24 (3%) 86 | ||
ne LIAN, LIAN, LIAN | 24 (3%) 110 | ||
nf SZAISZ | 24 (3%) 134 | ||
ng MENEDÉK | 24 (3%) 158 | ||
nh HAZAÚT | 24 (3%) 182 | ||
ni ABRONCSVILÁG | 22 (3%) 206 | ||
nj LETELEPEDÉS | 23 (3%) 228 | ||
| |||
| 250 (36%) | ||
oa NAMINDAN-DZSÚMI | 30 (4%) 251 | ||
ob HÍRNÉV | 25 (3%) 281 | ||
oc LIMELULLÍ | 24 (3%) 306 | ||
od SAUNIS | 21 (3%) 330 | ||
oe ALAPPONT | 22 (3%) 351 | ||
of SẄTỲM ŮY DÅI ÁP | 26 (3%) 373 | ||
og SZINDORIA | 24 (3%) 399 | ||
oh A KISLÁNY | 24 (3%) 423 | ||
oi JANNÍHAUM | 25 (3%) 447 | ||
oj TANÍTÓ | 29 (4%) 472 | ||
| |||
| 190 (27%) | ||
pa HINNULDUD | 22 (3%) 501 | ||
pb SUGÁRGÁT | 27 (3%) 523 | ||
pc HANGILAORAN | 25 (3%) 550 | ||
pd AZ ELSŐ SZÍAN | 25 (3%) 575 | ||
pe SINNÍ | 22 (3%) 600 | ||
pf AUSTA VAIRȲNTA KYVOMAS | 27 (3%) 622 | ||
pg ILGÁ | 24 (3%) 649 | ||
ph – – – | 18 (2%) 673 |