1.

Megint reggel van.

Pocsék reggel, ugyanolyan, mint a többi. Mindjárt fölkel, kimegy, megnézi, anya van-e, aztán eszik valamit. Aztán megy a nap tovább, ahogy szokott.

Az esték jobbak. Akkor már nincsen teendője. Lefekszik és olvas. De reggel nem teheti, ha enni is akar.

Azért nem kapkod. Beleolvas még a könyvébe. Az Ezeregyéjszaka. Igazából nem egy nagy szám, őrületesen túl van bonyolítva, de azért jópofa. Amennyi kincs van benne, azzal az egész világot gazdaggá lehetne tenni. Hát azért Harún ar-Rasíd kincse most is jól jönne. Vagy még inkább ő maga. Rendes ember volt, nagyúr létére.

Végül fölkel, kimegy a fürdőszobába. Megnézi az arcát a tükörben, lebiggyeszti az ajkát. Végigmegy a hosszú, keskeny, alagútszerű előszobán, elmegy a fogason lógó fekete szvetter mellett, de nem néz rá. Résnyire kinyitja az ajtót, benéz anya szobájába. Bent félhomály, az ágy azért látszik, anya nincs. Becsukja az ajtót, kimegy a konyhába. Benéz a hűtőbe, aztán kivesz a dobozból egy ötöst és kimegy a lakásból.

Sietve megy le a lépcsőn, de ma szerencséje van, nem találkozik senkivel, mégsem indul olyan rosszul a reggel. Lent az utcán persze már jönnek-mennek az emberek, milliószám laknak a telepen, de itt már nem érdekes. El tud futni előlük, ha kell. Bemegy az üzletbe. Na tessék, új biztonsági már megint, kezdődik elölről. Befelé menet persze még nem foglalkozik vele. Nem is ér rá, egy srácot figyel, annak is elég barna a bőre, naná hogy az őr kiszúrja, már beszél vele. Dögöljenek meg mind.

Nem sokat mászkál az üzletben, nincs is kedve, meg az őr is aszerint fogja nézegetni, hogy mennyit volt bent. Zacskóba rak pár zsömlét, egy darab sajtot meg egy kis üveg narancslét, és megy ki. Az új őr a szomszéd pénztárnál ácsorog, beszélget a nővel, talán nem fog idefigyelni.

A pasas, aki előtte volt, már végez, lerakja hát a holmiját a szalagra és előveszi az ötösét. A pénztárosnő lecsipogtatja a zsömlét meg a saj…

– Stella, van apród? – kérdezi a másik pénztárosnő. – Harminc kellene.

– Van, persze – feleli ez, és kivesz harminc centet a kasszából. Hát persze hogy idenéz az őr, naná, majd nem, sőt, ő adja át a tízcenteseket a másik pénztárosnak, aztán meg ugye mit csinál, nem ám visszafordul ahhoz beszélgetni, hanem őt bámulja. Bassza meg!

Kicsit magasabbra emelinti az ötöst, lássa a pasi, hogy nem lopni jött.

– Ciao – mondja neki az őr, egyáltalán nem figyelve az ötösre. A pénztárosnő csipogtat, elveszi az ötöst, visszaad pár centet.

Indulhat. Ez a kritikus pillanat, amikor eldől, hogy az őr vegzálni fogja-e vagy sem. A görcs a gyomrában, amit végig érzett, amióta meglátta az új őrt, most a legrosszabb.

– Ahlan – mondja az őr, ahelyett hogy megpróbálná megállítani. Ahogy elmegy mellette, remeg a lába.

Mit mondott? Ez azt hiszi, hogy ő nem tud olaszul. Persze miért ne hinné?

– Ciao – feleli, és kimegy az üzletből.

Még akkor is görcsöl a gyomra, amikor az üzlet már messze mögötte van. Tudta előre, hogy ez pocsék nap lesz. Az egész napját elcseszte ez az alak.

Végül aztán valahogy megnyugszik, már majdnem a telep másik végéig elkószált, ott leül egy járdaszélre megenni a reggelijét. Inkább, mint otthon. Nem mintha itt biztonságos lenne.

De szerencséje van, senki rá sem hederít, pedig még két nyurga kamasz is elvágtat előtte, de észre se veszik.

Megeszi a zsömléket, tördel hozzá sajtot, közben kiissza a narancslét. Aztán az üres zacskókat meg a palackot bedobja egy kukába és elindul. Ahogy szokott, céltalanul, az orra után, keresztül mindenféle üres területeken, aztán meg utcákon. Úgyis hazatalál. És ha nem, nem mindegy? Nem olvasgatja az utcaneveket sem, csak ballag, ötletszerűen. Inkább a cégtáblákat. Farmacia Tre Fontane… micsoda hülye név, egy patikának mi köze szökőkutakhoz? És miért pont háromhoz?

Egy másiknál, pár kapuval arrébb megáll, próbálja kibetűzni. Cdffer… nem, Cdffeur… mi lehet ez? C-D-IF-FE-UR. Semmi értelme. Közelebb megy, benéz a portálüvegen. De hiszen ez egy fodrászüzlet! Akkor miért nem azt írják ki?!

Továbbmegy, mielőtt valaki kijön az üzletből és ráripakodik. Megy tovább, magas házak, sok-sok autó között. Egy sarkon bekanyarodik, itt is üzletek, egy étterem is. Milyen lehet étteremben enni? A következő kiírásnál megint megtorpan. SU-S-HI KOI. Ez megint micsoda? Talán külföldre keveredett?

2.

Egy másik étteremnél történik, ahol az emberek kint esznek a teraszon. Ahogy elmegy mellettük, egy pillanatra rábámul az egyik tányérjára, valami nagyon szép, tarka sütemény van rajta, még soha nem látott ilyet. A lépteit is lelassítja, aztán összerezzen.

– Hé, te! Nem mész innen, de rögtön!

A pincérnő, szigorú arcú, elég öreg. De elég messze is van, két asztal van közöttük, az, amelyiken a süti van, meg egy másik. Hát nem fog futásnak eredni azért, mert ez a csoroszlya két asztal mögül rákiabál.

Akkor megszólal az is, aki a sütit eszi. Dühösen. De… nem őrá dühös?…

– Hé, signora! Mondja, mit képzel?!

Fiatal férfi, vele szemben fiatal nő. A férfi felháborodottan néz a pincérnőre. Nem őrá, a pincérnőre. A nő is, és ő folytatja.

– Melyik században él maga?

– De kérem… – kezdi a vén kurva elképedve, de a nő olyan kézmozdulatot tesz, hogy „nem érdekel”.

– Kíméljen meg a válaszadástól. Tudja mit? Hozzon ki a kislánynak egy ugyanilyen tortát, meg egy kólát, éspedig mosolyogva. Vagy bemegyek és megkérdezem a főnökét, hogy ő is ilyen rasszista-e.

A férfi pedig őrá néz.

– Gyere, meghívunk.

Barátságos, nyugodt arc. Ketten vannak, a férfi nincs egyedül. És a terasz az utca közepén van. Akkor pattan meg innen, amikor akar.

A csoroszlya leforrázva bekullog a házba. Ő még habozik.

– Luca vagyok – mondja a férfi.

– Én pedig Stella – teszi hozzá a nő. – Gyere, ülj le. Elárulod a neved?

Még egy darabig habozik, mielőtt leül kettejük közé.

– Amina – feleli.

Azért is megeszi a sütit, amit a vén kurva persze mosolyogva hoz ki, de az a mosoly olyan, mintha a fogát húznák. Stella nagyon szigorú arcot vág, ahogy a nő leteszi a sütit és a kólát, de nem szól semmit, őhozzá fordul, rámosolyog.

– Edd meg nyugodtan. Jó étvágyat.

És nyugodtan eszi tovább a sajátját. Luca is mosolyog és jó étvágyat kíván. Ő kicsit zavartan viszonozza, aztán fölveszi a villát – milyen kicsi villájuk van ezeknek – és hozzálát.

A süti tényleg jó. Még soha nem evett ilyet. Nem is tudja megállapítani, miféle íze van. Lassan eszik, hogy tovább tartson. Luca és Stella sem siet, bár ők előbb kezdték, beszélgetnek egymással, aközben szúrnak a villájukra egy-egy falatot.

Hát persze. Miatta várnak! Ha előbb befejezik és elmennek, ő itt marad és a kurva kidobja. Kicsit gyorsít az evésen. Hamar elfogy a süti. Megissza a kólát is, aztán föláll.

Azok rámosolyognak.

– Egészségedre – mondja Stella kedvesen. – Örülök a találkozásnak.

Luca is valami hasonlót mond, de ő nem tud figyelni, el van képedve. Nem szoktak így beszélni vele. Előfordult már, de nagyon ritkán.

– Köszönöm – préseli ki végül. – Viszontlátásra.

– Ciao – felelik, ő pedig továbbmegy. Valami furcsa érzést érez, szokatlant és kellemeset.

Délután van már, amikor visszaér a telepre. Itt nem változott semmi, a hosszú, kanyargós házak között emberek jönnek-mennek. Persze nem olyanok, mint Luca meg Stella. Inkább mint a vén kurva. Itt van egyből a Disznó. Nem ő nevezte el Disznónak, mindenki így hívja. Ő is így hívja saját magát. Magas, hájas srác, mindig be van szíva. Ott ül a kapualjukban a lépcsőn, el kell mennie mellette, ha haza akar menni. De még nem akar. Majd valamikor este.

– Ciao, Amina – hallatszik oldalról, odanéz. Sandra. Egyike a kevés normális embernek, akiket ismer. Persze még csak kilencéves. – Mizu?

– Ciao. – Megvonja a vállát. – Semmi, csak lógok. Veled?

– Velem se.

Hátramennek a turkáló mögé, itt nem jár senki, békén hagyják őket. Sandra leül egy földből kiálló kőre, felhúzza a lábát, a szandálja csatját babrálja.

– Mondjál valamit arabul.

Amina lehuppan a széttaposott, csenevész fűbe.

– Hagyj már ezzel a marhasággal. Tudod, hogy nem tudok arabul.

– Valamit csak tudsz.

– Hát… a kutya az kalb… azt hiszem.

– És a cica?

– Az… aaazt hiszem, gatu.

Sandra fölnéz.

– Pont mint olaszul?

– Lehet.

– És a ló is ugyanúgy van?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mondják a lovat. A tevét tudom, dzsamál.

– Igen, azt már mondtad.

Ülnek, néznek maguk elé.

3.

Sötét van már, amikor Amina fölmegy a lakásba. A Disznó már nem ül a lépcső alján, valószínűleg merev részegen fetreng valahol. Igya szét az agyát és dögöljön meg.

Az előszobában ég a villany, a konyhában is. De ebből még nem derül ki, hogy anya van-e. Amina megáll a konyhaajtóban. Anya bent ül a sarokban levő konyhaasztal előtt és egy üveget bámul. Már nem lehet sok az üvegben, úgyhogy anya ma sincs és már nem is lesz. Amina bemegy a szobájába.

Egy ideje rászokott, hogy esténként átgondolja az elmúlt napját. Igazából úgy lopta az ötletet, két ember beszélgetését hallgatta, egy fa tövében ült, amikor ők leültek a padra, a hátuk mögött volt, nem látták. Mást nem jegyzett meg a szövegükből, csak egy félmondatot: „ahogy esténként átgondolom az elmúlt napomat”.

Hát ez az elmúlt napja két dologban különbözött a többitől: reggel az új őr a boltban – ez rossz; és déltájban a fiatal pár a cukrászdában – ez jó.

Más átgondolni való nemigen volt ebben a napban. Mászkált a városban, mint általában hetente egyszer-kétszer. Házak, autók, emberek. Ahogy máskor.

Anya már visszatántorgott a szobájába, mire Amina leteszi az Ezeregyéjszakát és kimegy valami ennivalóért. Nem néz a falon lógó fekete szvetterre.

Megint előre érzi a görcsöt a gyomrában, ahogy az üzlethez közeledik. Ha tegnap az új volt, esélyes, hogy ma is ő lesz. És ha tegnap megúszta szekálás nélkül, annál valószínűtlenebb, hogy ma is megússza.

Senkit sem lát a pénztárnál, ahogy belép, a pénztáros is elment valamiért. Akárhol lehet az őr, de fix, hogy perceken belül belefut.

Bele is fut, majdnem összeütköznek a polcok mellett az egyik sarkon.

– Ciao – mondja az őr, ellépve Amina útjából. Hát persze hogy az új pasas az.

– Ciao – suttogja Amina, és arrébb húzódik. Az őr nyugodt léptekkel továbbsétál.

Persze találkoznak, amikor Amina a pénztárhoz ér, sőt már előbb, látja az őrt ott ácsorogni, amíg az előtte levő vásárlók fizetnek. Most csak egy pénztár van nyitva, a nő beüt mindent, egy asszony megköszöni, fogja az áruját és megy. Az Amina előtt álló férfi következik, vett egy csomó terjedelmes árut, kenyeret, vécépapírt, és egy üveg sört, ami a futószalag szélén áll, de csak addig a pillanatig, míg a pénztáros meg nem nyomja a szalag továbbítóját. A vécépapír megakad valahol és lesodorja a sört, ami lezuhan és hatalmas zajjal szétrobban Amina lába előtt.

– Hoppá! – kiált fel az őr, és közelebb lép. – Kislány, jól vagy, nem talált el?

Amina megrázza a fejét. Az őr kihúzza a férfi kocsiját, hogy beférjen, és négyen veszik szemügyre a pusztítást, az őr, a férfi, a pénztárosnő és Amina.

– Hát ez szétment, uram – állapítja meg az őr. – Ezt nem kell kifizetni, baleset volt, a cég vesztesége. Mindjárt hoznak önnek egy másikat.

Valaki megérinti Amina vállát hátulról, odakapja a fejét, az egyik eladó, takarítóeszközökkel.

– Menj át, mindjárt kinyitjuk a másik pénztárat – mondja.

Amina bólint és átmegy a másik pénztárba, de a férfi vásárlását még a régiben fejezik be, hiszen egy-két árut már beütött a pénztáros. Amina egyedül álldogál percekig egy üres pénztárnál. Az őr rávigyorog, mialatt a férfi összerakja a holmiját és megvárja a másik sört, hiszen a kifizetett áruval már nem mehet vissza.

– Vicces, mi? Ilyen sem történik mindennap.

Amina zavartan bólint. Még soha nem beszélgetett vele biztonsági őr – csak arról, hogy nem lopott-e valamit.

– Tudsz beszélni? – érdeklődik az őr közelebb lépve.

Amina megint bólint. Aztán megköszörüli a torkát.

– Igen… tudok.

Az őr lassan bólogat és nem szól semmit. Visszamegy a másik pénztárhoz, és akkor sem jön oda, amikor idejön a pénztáros és Amina fizet.

Ma is kószál egyet a városban, ha már olyan jól sikerült a tegnapi. Persze nyilván nem fog összeakadni olyan emberekkel, mint Luca meg Stella, és pláne nem ővelük megint. „Ilyen sem történik mindennap.” Ezt az őr mondta, és igaza van, tényleg nem. Nem is megy arra a környékre, mert ha ott van a csoroszlya, az biztos arra gondolna, hogy potyázni akar.

Másfelé kanyarodik, és hamarosan egy széles főútra lyukad ki, amin rengeteg autó száguld mindenfelé. Vagyis nem mindenfelé, csak vagy balra, vagy jobbra. Szépen is néznének ki, ha „mindenfelé” lehetne menni ugyanazon az úton.

Elindul a járdán, és naná hogy öt percen belül akad egy manus.

Elég öreg, kevés haja van, de nem rozzant. Először szembejön, elhaladnak egymás mellett, aztán már jön utána. Hát mennyi van ezekből?!

Egy darabig lépést tart vele, aztán gyorsít, megelőzi, nyilván a szavakat keresi, hogyan szólítsa le, de hamarosan megtalálja.

– Helló, kislány.

Amina nem válaszol, rá se néz. Már kitapasztalta, hogy ez a legjobb.

– Van egy kis szabadidőd? Akarsz egy kis pénzt keresni?

Amina szó nélkül megy tovább még tíz lépést, aztán benyit egy étterembe. Körül sem néz, pedig még csak kétszer járt étteremben, mindkétszer ugyanezért, és akkor sem nézett körül.

– Ciao – néz rá a pincérnő –, mit hozhatok?

Amina megrázza a fejét.

– Jó napot… kérem, van itt hátsó kijárat?

A pincérnő egy pillantást vet Amina mögött az ajtóra, üveg, látni rajta keresztül az utcát. Aztán bólint és egy másik ajtóra mutat. Amina biccent köszönetül és odasiet. Kis folyosó, ajtószárny nincsen, balra-jobbra ajtók, és a folyosó végén is egy. Még hallja a háta mögül az utcai bejárat nyitását és a pincérnő hangját.

– Jó napot, uram, mit hozhatok?

– Én… ööö… köszönöm, semmit…

A manus hangja az.

– Esetleg egy kávét? Fagylaltot? Ma igazán finom a fagylaltunk.

Amina megnyugodva kisiet a hátsó ajtón.

4.

Egy kis utcára jut, onnan egy parkolóba. Továbbmegy, főleg mellékutcákon, ahol alig van forgalom. Később visszatér a főútra, megcsodál a túloldalon egy hatalmas épületet, ami éppen úgy görbül, mint amik ott vannak náluk a telepen, csak rövidebb.

Ballag tovább, követi a főút kanyarulatát, és a főútból később híd lesz, de nem folyó fölött megy át, lent a mélyben vonatok mennek. Hármat is megnéz, ahogy elhaladnak odalent. Milyen lehet vonaton utazni? Még autóban sem ült soha. Illetve kiskorában persze nyilván, de arra nem emlékszik. Pedig repülőgépen is ült, egyszer. Azzal jöttek Olaszországba, anya meg ő. De hát csak kétéves volt, nem emlékszik arra sem.

Megy tovább. Már elmúlt dél, jó lenne enni valamit. Reggelről maradt négy eurója, és útközben talált még hármat a földön. Nem is rossz. Parkok között vezet az út, aztán széles fasorban folytatódik. Persze gazdagok lakhatnak itt, azoknak nem kell kajaüzlet, étteremben esznek. Elér egy jó bonyolult csomópontot, a túloldalán kerítés, mögötte ócska épületek. És elég sok ember van mindenfelé, az épületeket fotózzák. Hát csak rajta, ha ilyen sok idejük van. De itt kaja nincsen. Elindul jobbra, megy egyenesen a járdán, boltot nem lát. Aztán megint rengeteg ember közé keveredik, itt még többen vannak, sok a turista. Azokat könnyű felismerni. Egy fura házat bámulnak és fotóznak.

Ez is görbe, mint a lakótelepi házuk, a külső görbületét látja. De ez csak háromemeletes, és csupa olyan görbe tetejű kapu, az emeleten is. Minek építkeznek ilyen hülyén?

Az egyik turista rávigyorog. Huszonéves pasi, fura szakálla van, legalább tíz centi, de csak az állán van, kétoldalt sima az arca. A kövön guggol és ezt a házat fényképezi.

Valamit kérdez angolul. Amina megrázza a fejét.

– Olasz vagy? – kérdezi most olaszul.

Amina bólint.

– Fantasztikus lehet – mondja a turista.

– Micsoda?

– Hát itt élni. Ebben a városban.

Amina körbepillant, aztán értetlenül vállat von.

– Mi itt a fantasztikus?

A turista a fura ház felé biccent.

– Hát ez. Meg a Forum Romanum – most a másik irányba biccent –, és persze a Vatikán. Meg hát a rengeteg templom… és hogy úgyszólván minden sarkon van valami ókori emlék…

Elhallgat, figyelmesen nézi Aminát, aztán megkérdezi:

– Ne haragudj… de olyan arcot vágsz, mint aki egy szót sem ért abból, amit beszélek. Rossz a kiejtésem?

– Nem… értem, amit mondasz… csak fogalmam sincs, hogy miről beszélsz.

– Ööö… megkérdezhetem, mióta élsz Rómában?

– Kétéves korom óta.

– És nem tudod… hogy ez a világ egyik legfantasztikusabb városa… „az örök város”… hogy hívták már a világ fővárosának is?

Amina csak néz. A turista föláll, körbepillant.

– Várjál már, hol lehet itt leülni… odajössz velem?

Elindul egy lépcső felé, Amina követi, leülnek a lépcsőre, a turista maga mellé teszi a hátizsákját.

– No figyelj. Én Lars vagyok Svédországból, művtörire járok, és tegnap este érkeztem Rómába, most vagyok itt először. De azt látom, hogy sok mindent tudok erről a városról, amit te nem, pedig itt nőttél föl… és ez borzasztó. Hadd mondjak el néhány dolgot.

És mesélni kezd. Amina nagyra nyílt szemmel bámul rá és hallgatja.

Nem, nem tudja elképzelni, mennyi lehet háromezer év. Lars azt mondja, ő huszonhárom éves, és nem tudja elképzelni, mennyi egy évszázad, pedig az nem is sok. Róma történelmében csak egy szempillantás.

Ez itt a Colosseum, mondja Lars. Ez „csak” kétezer éves. Olyasmi volt, mint egy sportpálya, csak az akkori sportok eléggé különböztek a maiaktól. Akkoriban nem voltak még olaszok, az őseik éltek itt, akiket rómaiaknak hívtak és latinul beszéltek. Abból lett az olasz.

– Én tanulok latint – mondja Lars, és fölnéz az épületre. – Várj csak. Potesne mihi indicāre ubi sit Amphiteātrum Flāvium?

Amina értetlenül néz rá. Lars elneveti magát.

– Ugye, mennyire más? Azt kérdeztem: meg tudod mondani nekem, merre van a Flavius-amfiteátrum? Annak idején így hívták. Ma olaszul Colosseo, ami azt jelenti, hogy óriási.

– Hát tényleg elég nagy – hagyja jóvá Amina.

– A rómaiak szerették a nagy építkezéseket. De voltak is rá elegen, hatalmas birodalmuk volt, az övék volt fél Európa, jókora területek Afrikában, Ázsiában. Csak hát ugye egyszer minden véget ér, a római birodalom is összeomlott, darabokra szakadt. Ezzel ért véget az az időszak, amit ókornak hívunk, és elkezdődött a középkor. Elég zűrös idők voltak. Róma közben a kereszténység központja lett, aztán a keresztények is szétszakadtak, közülük a katolikusoknak ma is ez a központja, itt van a Vatikán, ahol a pápa székel. Az a vezetőjük – teszi hozzá, látva Amina arcán, hogy nem sokat mond neki ez a szó. – Egy öreg pap, aki egyúttal olyasmi, mint egy király. Egy nagyon pici országban uralkodik, ami ennek a városnak a közepén van, és úgy néz ki, mint egy csomó templom meg egy nagy park. De a világon az összes katolikus őt tiszteli. Hát ez még a római időkben kezdődött, itt volt a főváros, hát itt gyűltek össze a keresztények, és azóta is ez a katolikusok fővárosa. Meg hát Olaszországé is.

– Én erről nem tudtam semmit – mondja Amina tompán.

– Nem nagyon kedveled a sulit, mi?

Amina rándít egyet a vállán.

– Hát kinek-kinek ízlése szerint, ugye. Én szeretek iskolába járni, de az is igaz, hogy még jobban szeretek a sulin kívül tanulni. Mert megtanulhatsz egy csomó mindent mondjuk a Colosseumról a tankönyvből, de az nem helyettesíti azt, hogy idejössz és megnézed igaziból. Viszont persze idejönni és igaziból megnézni is akkor a legjobb, ha elolvasod hozzá, ami a könyvekben áll.

– Vannak otthon könyveim – bólint Amina. – Van vagy húsz.

– No, ez kezdetnek máris nagyon klassz. De eljárhatsz könyvtárba is.

Amina csak bámul, Lars pedig nekifog magyarázni a könyvtárról, aztán előveszi a telefonját.

– Figyu, nagyon egyszerű. Keresünk egy könyvtárat arrafelé, ahol laksz, ha megmondod. Nem kell a pontos cím, elég a környék.

Mire elköszönnek egymástól vagy két órával később, Aminának zúg a feje a sok új ismerettől.

Soha nem gondolkodott ilyesmiken. Hogy milyen régi ez a város… hogy mi volt itt azelőtt. Pedig így, ahogy Lars mesélt róla, egészen érdekes. Végül is az Ezeregyéjszaka is olyan dolgokról szól, amik régen voltak.

Messzire elcsatangolt, késő van már, mire hazaér. Viszont anya – van. A konyhában ül és egy áruházi prospektust olvasgat, amikor Amina megáll az ajtóban és fürkészni kezdi anyát, hogy van-e. Igen, van. Nyilván kialudta magát és azóta még nem tudott italt hozni. Naná hogy jócskán fájhat a feje.

– Hát te? – néz Aminára.

– Hát te? – visszhangozza Amina.

– Hol voltál?

– Nem mindegy?

– Kérdeztelek, hát válaszolj – emeli föl anya a hangját.

– Én válaszoljak? – Amina beljebb lép a konyhába. – Én is kérdezhetném ugyanezt. Te hol voltál? Hetente egy napra térsz magadhoz, a többi időben nem itt vagy, hanem a borosüveg fenekén!

Anya dühösen morog valamit.

– Tökmindegy – legyint Amina, és kinyitja a hűtőt –, ezt már lejátszottuk százszor. Azt tudod, hogy hányadika van?

– Huszon… kettedike – pillant anya a prospektusra.

– Naná. Amúgy az egy múlt heti prospektus. Huszonnyolcadika van.

– Bassza meg – morogja anya, és az asztalra csapja a prospektust. – Viszont akkor is leszel szíves válaszolni, ha az anyád kérdez.

– Az anyám? – Amina visszahajtja a hűtő ajtaját, hogy anyára nézhessen, aztán kinyitja megint. – Hát az nem nagyon látszik. De egyébként a kolosszálisnál voltam.

– Hol?!

– A kolosszálisnál. Egy kerek nagy sportpálya, nagyon régi.

– Az Colosseum, te… – dünnyögi anya, és a homlokát dörzsölve nézi a lányát, aki élelmiszereket rak az asztalra. – Mit kerestél ott?

– Megnéztem.

Amina vajat vág a serpenyőbe és fölteszi forrósítani, közben hagymát, kolbászt vagdos, és megmos négy tojást, mielőtt felüti.

– Kivel voltál?

Amina ránéz anyára, lesújtóan végigméri, és egymás után mutatja föl az ujjait.

– Egy: egyedül voltam. Kettő: semmi közöd hozzá. Három: találkoztam egy sráccal, aki nagyon érdekeseket mesélt a rómaiakról. Négy: ha most egy szót szólsz a srácról meg rólam, hozzád vágom a serpenyőt.

Később a szobájában, már a rántotta után, a térkép fölött a rómaiakra gondol, és Róma történelmére… illetve… voltaképpen ez nagyon érdekes, de azért is, ahogyan a srác mesélt róla. Igazából ettől olyan érdekes. Jó volt hallgatni ezt a srácot. Érdekesen mesél, és… és ez egy rendes srác. Vett neki egy ilyen várostérképet. Csak egy kis füzet, pár centbe került, de benne van az egész város. Illetve csak a belső része, de ez mindegy.

Hirtelen felül az ágyban.

Lars azt mondta, hogy holnap meg akarja nézni a… a fürdőket. Milyen fürdőket?

Lapozgat a térképen, keresgél. Fogalma sincs, hogy mit keres, Lars mondta a nevet, de nem emlékszik, nem gondolt rá, hogy ez fontos lesz.

De fontos. Lars holnap odamegy.

Kutat a térképen összevissza, aztán észbe kap és visszamegy az elejére. Elkezdi végignézni elölről.

Késő éjszaka van már, leragad a szeme, de csak lapoz konokul, és minden lapon mindent végigolvas. Lassan megy, nem tud gyorsan olvasni.

Aztán megáll egy feliratnál.

Stadio delle Terme di Caracalla.

Ráborul a térképre és elalszik.

5.

Reggel arra a gondolatra ébred, hogy el fog késni. Fogalma sincs, hogy Lars mikor megy a fürdőkhöz. És a következő gondolat: hogyan talál oda?

Zsebre teszi a térképet, elmegy a boltba. Annyira tele van a feje a problémájával, hogy eszébe se jut az új biztonsági őr, amíg a bejárat után bele nem botlik.

– Ciao – mondja az őr.

– Ciao – feleli Amina oda sem figyelve, ami hiba, mert az őrökre, rendőrökre, effélékre mindig figyelni kell, hogy ne érhessék készületlenül. De ez csak akkor jut eszébe, amikor kifelé indul. A pénztárnál várnia kell, a pénztárosnő elment valahová. Ráadásul egyedül várakozik. Naná, hogy az őrnek ettől csevegni támad kedve.

– Gino vagyok. Hogy telik a napod?

Úgy szokta meg, hogy ha bemutatkoznak neki, válaszoljon, hát elmorogja, hogy Amina.

– Szép név. És híres is. Így hívták Mohamed anyját.

Amina bólint, de ez inkább vállvonásnak számít. Nem tudta, hogy hívták Mohamed anyját, és nem is nagyon érdekli. Nem sokat tud Mohamedről. Annyit, hogy ő alapította az iszlámot. Jézusról is annyit tud, hogy ő meg a kereszténységet alapította, bár hogy mi a különbség a kettő között, azt sem tudja és az sem érdekli.

– Nem vagy valami beszédes – állapítja meg az őr, és szerencsére ekkor megjön a pénztárosnő, beüti Amina áruját, végre mehet.

Most megint tud a problémával foglalkozni. Leül valahol, kinyitja a térképet. Megjegyezte, hol találta azt a stadiont. És mellette ott is van: Terme di Caracalla. Jó darabig viaskodik a feladattal, hogy megértse a térképet, mert tegnap látott ilyet életében először, de emlékszik, hogy Lars hogy húzta az ujját a vonalakon és mondta az utcaneveket.

Tehát a Terme di Caracalla mellett van egy nagy főút. Viale delle Terme di Caracalla. Hát ez logikus. Lars mondta, hogy a sárga vonalak azok főutak. De merre kell menni rajta?

Találomra elkezdi húzni az ujját a vonalon lefelé. A sárga vonal mindenféle fehér vonalakkal találkozik, azok a kisebb utcák. Aztán egy cikcakkos fekete vonalat, az mi lehet? Mindegy. Nézi tovább. Via Cri… sto… fo… ro Co… lom… bo. És itt keresztülmegy egy feliraton, hogy Mu… ni… Municipio Roma vi… viiiiiiii… mi ez a sok i? Mindegy. Kanyarodik a via Cristoforo… mi is? Colombo, igen, lapozni kell a térképen. A kis piros nyíl mutatja, hogy hová. A huszonkilencedik oldalra.

Parco delle Tre Fontane.

Ez a felirat tűnik a szemébe egyből, ahogy odalapoz, azt még meg sem találta, hogy hol van a Cristoforo Akárki folytatása.

De hát ő ezt a nevet ismeri.

Hol is látta a három szökőkutat? Igen, a gyógyszertár, ott törte a fejét, hogy mi köze lehet a szökőkutakhoz. Ez tegnapelőtt volt. De ha van egy park, amit így hívnak, akkor nyilván ott van a gyógyszertár, és azért hívják így. Ez az!

Becsukja a térképet, már majdnem elteszi, aztán előkapja megint. Nem jó, még meg kell tudnia, hogy merre kell menni a parktól a Cristoforo Akárkihez. Megvan. Colombo. Itt van a lap tetején. Via Lau… ren… ti… na. Tehát el kell mennie a gyógyszertárhoz, ott a park, és aztán a via Lau… mi is? Laurentina. No jó.

Bandukolás közben eszi meg a reggelijét. Már nyolc is elmúlt, és Lars nem mondta, hogy mikor megy oda. Lehet, hogy kora reggel.

Meg is találja a gyógyszertárat. Akkor itt van a park… de hol? Mindenfelől autók, házak. Előveszi a térképet. A parknál megy a via Laurentina. De itt nincs park és via Laurentina sem. Talál egy utcatáblát, alig tudja kibetűzni: via Be-ne-de… ja, Benedetto. Ca-sti-glio-ne. Teljesen mindegy. Ezzel az erővel lehetne via Harún ar-Rasíd is. Eltévedt.

Most mit csináljon? Hogyan találja meg a parkot?

Az emberek jönnek-mennek. De még soha nem szólított meg járókelőt.

De nincs más választása.

Nagy nehezen elhatározásra jut, mert meglát egy öregasszonyt. Ettől csak nem kell tartania. Legalább hetvenéves, nehézkesen jár, botra támaszkodik. És itt jön.

– Jó napot, asszonyom – szólítja meg olyan tisztelettudóan, ahogy csak tudja. – Kérem, meg tudja mondani, hol van a Parco delle Tre Fontane?

Az öregasszony hunyorogva néz rá, kurtán megrázza a fejét. Nem tudja, vagy azt akarja, hogy hagyja békén?

De egyik sem.

– Kérem – mondja öreges, reszelős hangján –, beszéljen hangosabban, mert nem hallom!

Á, vagy úgy. Amina elismétli jó hangosan.

– Ó, hát ez az.

Amina értetlenül néz rá.

– Ez a városrész itt, az egész. Ez a Tre Fontane.

De hát akkor mihez kezdjen?…

– Hová szeretne menni?

– Én a… – majdnem kimondja a via Laurentinát, de inkább mégsem azt. – A Terme di Caracallához!

– A Caracalla… ó, hát az nem itt van, kisasszony. Ahhoz végig kell mennie a… a… hogy is hívják… – A háta mögé int. – Arra van egy főút, de nem emlékszem a nevére. Valami híres emberről nevezték el… nézze el nekem, már nem fog jól a fejem. De ha ezen az utcán végigmegy, talál egy nagyon forgalmas főutat, azon jobbra fordul és… ja, de hát mehet busszal is, persze.

– Igen, asszonyom. Köszönöm szépen! – rikoltja Amina, és gyorsan továbbmegy, mielőtt a néni elkezdi elmesélni, hogy melyik busz és merre. Neki pedig pontosan huszonöt centje van, és egyébként se szeret buszon utazni. Pontosabban utál. Még pontosabban undorodik a busztól. Néhányszor már fölszállt, és mindig akadt valami szemétláda, aki hozzádörgölőzött, fogdosta…

Megrázza a fejét. Akkor se menne busszal, ha lenne pénze. Megy, nézi a sarkokon az utcaneveket. Aztán már nem is nézi, ráismer az utcára, hiszen erre jött tegnapelőtt. Itt lesz az a nagy forgalmas főút, amin végigment a kolosszálisig.

6.

Útközben már kiderítette a térképről, hogy ugyanarra kell menni a fürdőbe, mint a kolosszálishoz, de közelebb van. Végigmegy a hosszú Cristoforón, és a kereszteződéseknél ránéz a térképre, hogy lássa, jól érti, ami oda van rajzolva. Amikor a Cristoforo nagyot kanyarodik, táblát ugyan nem talál, amire ki lenne írva, hogy piazza dei Navigatori, de csakugyan van ott egy nagy tér.

És nicsak: akkor az a cikcakkos fekete vonal a vasutat jelenti, mert utána jön egy keresztutca, ez, amin most átmegy, a via Cilicia. Ki gondolta volna, hogy a vasutat is rárajzolják?

Átmegy a másik oldalra, balról van a fürdő. Nemsokára elér ahhoz a nagy hídhoz, amit már látott, a térképre az van írva, porta Ad-re… Ar-dea-ti-na. Biztosan ezt is a rómaiak építették, nagy ósdin néz ki.

Át kell kelnie egy hatalmas kereszteződésen, és egy kis járdaszigeten kint van a tábla: viale delle Terme di Caracalla.

Fantasztikus boldogságot érez. Idetalált! Életében először használt térképet, és idetalált!

Persze a fürdő bejárata nem itt van. Valahol messzebb. Jó ideig halad a főúton, aztán talál egy táblát, később egy másikat – és egy mellékutcában ott áll a kapu előtt. Nagy vaskapu, szélesre tárva. És mögötte sorompó meg pénztár.

Persze számított erre, de nem hozhatott magával pénzt abból, ami nincs. Meg ha lenne is, mennyit hozzon? Fogalma sincs, mennyibe kerül… öt euró, tíz, száz? Úgy tervezte, ha Lars itt lesz, belóg vele. De Larsot nem látja, egyetlen pár halad befelé, de azok is most mennek át a sorompón, már nem szaladhat utánuk.

Viszont meglát egy táblát. Egy csomó minden van kiírva, és a belépődíj is. Négy euró… tizenhét éven felülieknek. Tizenhéten aluliaknak… ingyeeen?!

Már indul is a sorompóhoz. Ahogy az őr megindul oldalról ugyanoda, az elbizonytalanítja, hogy mit mondjon neki, de az őr kérdés nélkül kinyitja a sorompót.

– Ciao – mondja.

– Ciao… köszönöm – feleli Amina, és gyorsan beslisszol.

Fura hely. Mint egy óriási park… néhány ember kószál erre-arra… egy romos fal…

Megáll, rámered a falra, aztán majdnemhogy rácsap a homlokára.

Ó, hát persze. Naná, hogy hülye volt. Ez nem fürdő. Ugyanúgy, ahogy már a kolosszális sem sportpálya, ez is csak volt fürdő. Nyilván kétezer évvel ezelőtt. Lars nem fürödni jött Rómába, azt megtehetné otthon is… hol is? Svédországban, igen. Semmit sem tud Svédországról, de fürdőik nyilván nekik is vannak.

Órákig csatangol a fürdőben, várja, hogy összeakad-e Larsszal. De hát nem látja semerre. Csak romok, turisták. Végül kedveszegetten kimegy a kapun, szomjas is már, éhes is, és van a zsebében huszonöt cent. Szerencsére talál egy nyilvános ivókutat. Sokáig iszik, a víz átmenetileg az éhségét is feledteti.

Aztán vonakodva elindul hazafelé. Így esélye sincs, hogy ráakadjon. Ha Lars most ott menne az út túloldalán, akkor se valószínű, hogy meglátná.

És innentől reménytelen ebben az óriási városban. Csak azt tudja, hogy hová nem fog menni már Lars: a kolosszálishoz, hiszen ott már járt.

Hát legalább nem kell beismernie Larsnak, hogy nem hozott fürdőruhát.

Otthon először a konyhába megy, keres valami ennivalót. A hűtőben pakolászik, amikor anya megjelenik az ajtóban. Amina rá se néz.

– Jaj, a fejem… van valami kaja?

– Kenyér, felvágott, sajt – mondja Amina, becsukja a hűtőt, a konyhaasztalra teszi, amit kivett.

Anya bejön, leül. Sokáig csak ül és néz maga elé, Amina már eszik, ő pedig csak néz. Nem nyúl az ételhez.

– Azt hiszem, ezt elcsesztem – szólal meg végül.

Amina nem felel.

– Ezt a sonkát te vetted, ugye?

Amina bólint.

– Te gondoskodsz itt mindenről. Én meg csak fekszem.

– Részegen – teszi hozzá Amina tárgyilagosan.

– Elcseszem az egész életedet. El kell mennem elvonóra.

Amina most sem szól semmit. Ez nagyjából havonta elhangzik.

7.

Talál a térképen egy olyan helyet, hogy Palatino. Egészen közel van a kolosszálishoz. Egy zöld terület mindenféle összevissza vonalakkal, és valami épületek is be vannak rajzolva. Odamegy, megnézi. Hátha Lars éppen arra jár.

Éppen a bolt elé ér, amikor a sarkon befordul egy rendőrautó, és mielőtt ő kitalálhatná, mit tegyen, pont a bolt előtt áll meg. Két rendőr száll ki belőle nagy ráérősen, a vezető megigazítja az egyenruháját, a másik megkerüli az autót és a bolt felé…

– Ciao – hallja Amina a másik irányból, és összerezzenve kapja oda a fejét. Naná hogy a biztonsági őr az! – Ha be akarsz jönni, gyere nyugodtan. Akadt egy kis problémánk, de ettől még az üzlet nyitva van.

A rendőrök kezet fognak az őrrel, bemutatkoznak, aztán mindhárman bemennek az üzletbe. Amina csak áll, habozik. Aztán elindul befelé. Végül is ő nem lopott, nem csinált semmi rosszat.

Bent nyoma sincs a rendőröknek, az őr nyugodtan sétálgat a pénztár körül, ahogy szokott. Rámosolyog.

– Van egy kis ügyünk, de azért csak gyere be.

– Milyen ügyetek van? – kérdezi egy hang Amina háta mögött. Gyorsan hátrapillant. Hisz ez Rocco, a Teve, ő áll Amina mögött, illetve megkerüli és besétál.

– A szokásos – feleli az őr –, egy vevő elfelejtett fizetni. Hátul beszélget a barátainkkal.

– Lecsukják? – hallja Amina egyszer csak a saját hangját.

– Ugyan, dehogy. Egy rúd szalámiról van szó. Kicsit megmossák a fejét. Még jegyzőkönyvet se fognak fölvenni.

– Hát ja – mondja a Teve –, ennyiért nem vacakolnak. Figyelj már, Gino, délután meg tudod mutatni azt a motort?

Amina besiet a polcok közé, nem érdekli, hogy a Teve mit beszél az őrrel valami motorról. Nem is tudta, hogy ismerik egymást. A Teve is elég zűrös egy fazon, hallotta, hogy volt már dolga a rendőrökkel neki is.

Vesz két kiflit meg egy kis felvágottat, és elindul a városba.

Palatino. Azt már tudja a térképről, hogy el kell menni a kolosszálisig, és ott balra. A kolosszálishoz most már eltalál könnyen, ismerősként néz föl a nagy boltívekre – ezt a szót is Larstól tanulta –, csak… most hol balra? Itt akkora térségeken mászkálnak az emberek…

Elindul valamerre, kóricál egy darabig, keresi a Palatinót, aztán rájön, hogy hülyeség. Lars régi romokat szokott nézni. Ez itt mind régi rom. Akármerre megy, pont ugyanannyi esélye van találkozni vele, kivéve a kolosszálist, hiszen ott már járt, oda nyilván nem megy vissza. Úgyhogy bármerre mehet. Lars akárhol fölbukkanhat, ahol régi romok vannak.

Jó darabig sétálgat, nézi a romokat, de főleg az embereket. Amikor találkoztak, Larson farmernadrág volt és farmerdzseki. Vajon megismeri, ha egészen máshogy lesz öltözve?

Nem derül ki. Délre elunja a hiábavaló mászkálást. Lars bárhol lehet a városban. Biztos máshol is vannak romok meg régi házak. Ha a térképen a piros kockák azokat jelölik, akkor rengeteg lehet belőlük.

Gondol egyet és elindul a főúton, mindegy, merre, csak úgy az orra után. Hamarosan talál egy falat egy csomó plakáttal, a régi házak vannak rajtuk lerajzolva, a kolosszális is ott van. Egy épület rajzánál megáll, betűzni kezdi a mellé írt szöveget. A via dei Fori Imperiali, amit 1932-ben fejeztek be, a régi város legfontosabb területén halad át: itt található a Foro Romano, ami a VIII… mi az, hogy VIII? Nem tudja. …században a. C.? Ez meg megint micsoda? …a közlekedés, kereskedelem, kulturális ati… ak-ti… ak-ti-vi-tá-sok és az igazságügyi ad-mi-mi-sz… ad-mi-ni-sztrá-ció helye volt. No mindegy, ennek a felét se érti. Továbbmegy.

8.

Egy hatalmas fehér palota mellett megy el, itt valaki nagyon gazdag ember lakhat, hát nem is áll meg. Itt biztosan nincs Lars, ez őt nem érdekli, ez nem rom. Végigsétál a palota előtti nagy téren – ránéz a térképre: piazza Venezia –, aztán tovább egy forgalmas utcán. Most már azért jó lenne enni valamit.

Jó darabig megy, aztán meglát egy táblát. Étterem. Pizza hat euró, pasta al pomodoro öt euró… és éppen öt euró van a tárcájában. Megáll, gondolkodik. Éhes, és egy jó paradicsomos tésztát éppen meg tud fizetni. De még soha nem evett étteremben. Vagyis de, egyszer. Azt a sütit, amire Luca és Stella meghívta.

Áll a nyitott ajtóban, nem tudja, mit tegyen. Emberek jönnek ki az étteremből, elmennek a dolgukra. Jön egy férfi, megáll az ajtóban, őrá néz, persze, előre akarja engedni. Gyorsan megrázza a fejét. A férfi biccent és bemegy.

Mit tegyen?

Itt is lehet olyan pincérnő, mint az a kurva, aki a sütit kihozta neki. Muszáj volt, mert Stella ráparancsolt, és ő igazi fizető vendég volt, de amúgy utálta őt, el is akarta kergetni.

Hirtelen eszébe jut valami, amit Lars mondott. Nem emlékszik pontosan, de megkérdezte, hogy ő honnan jött, és megmondta, hogy Szíriából. Akkor Lars azt mondta: „No lám, hát akkor te a Római Birodalomban nem is lettél volna külföldi származású. Én igen, mert ahol én élek, az nagyon messze volt a birodalomtól, de Szíria császári tartomány volt. A birodalom része. És ami azt illeti, akkoriban nem zavart volna senkit, hogy neked valamivel sötétebb a bőröd. Mindenféle színű emberek voltak a birodalomban, egészen feketék is…”

A többire nem emlékszik. Mondott valamit arról is, hogy a rasszista emberek egyszerűen csak gonoszok, ki kell őket kerülni és menni tovább.

No jó. Ha itt is egy ilyen kurva a pincérnő, akkor megfordul és kijön.

De a pincérnő mosolyát látva már nem akar megfordulni. A mosoly nem neki szól, ezt egyből fel tudja mérni, a mosoly a vendégnek szól. Ő itt egy vendég. Bevételt hoz. A pincérnő aligha gondolja, hogy neki sok pénze van, de ugyanúgy mosolyog rá, mintha azt gondolná.

– Ciao – mondja. – Mivel szolgálhatok? Parancsolsz egy asztalt?

Félénken bólint. A pincérnő félkört ír le bal karjával.

– Választhatsz, van helyünk, már lement a déli forgalom.

Gianna, olvassa Amina a nő mellén levő kis tábláról. Vajon miért van a mellén ilyen tábla?

Leül egy asztalhoz. Még soha nem ült étteremben asztalhoz, csak amikor Stelláék süteményét ette, de az kint volt. Most viszont bent van. Itt nincsenek asztalok a szabad ég alatt. Gianna átnyújt neki egy papírt. Nem tudja, mihez kezdjen vele, zavartan átveszi. A nő bólint.

– Visszajövök, ha választottál.

A papír vastagabb karton, ki lehet nyitni, és bent papírlapok vannak. Ételek nevei… és jobbra az árak. Igen, itt van a spagetti, paradicsommal és bazsalikommal, öt euró. De nincsen több pénze. Valamit inni is kellene rá. Egy paradicsomos bruschetta három ötven… és ahhoz se tud egy ásványvizet kérni, mert az is kettő ötven. Fokhagymás-olajos bruschetta… az csak egy ötven.

Gianna visszajön.

– Sikerült választani?

– Én… igen… szeretnék egy… egy fokhagymás-olajos bruschettát és egy ásványvizet.

– Rendben, és?

Értetlenül néz föl rá. Mi az, hogy „és”?

– Ez csak egy előétel, ezzel nem laksz jól.

– Én… izé… nem baj.

Gianna bólint.

– Ahogy kívánod. Máris hozom.

Pár perccel később hoz is két pirítós kenyeret meg egy pohár ásványvizet. Amina zavartan megköszöni és hozzálát. Igazán jó… csak nagyon drága. De hát már nem tud mit tenni. És muszáj volt végre ennie valamit. Megeszi a kenyereket és megissza a vizet, aztán gyorsan a tárcájáért nyúl, mielőtt Gianna azt hiszi, hogy nincs pénze.

– Hozhatok még valamit? – jön vissza a pincérnő.

– Nem… köszönöm, nem.

– Egészségedre. Köszönöm. – Elveszi a két kéteuróst, beteszi az övén levő nagy erszénybe. Amina gyorsan fölkel és kifelé indul.

– Köszönöm… viszontlátásra.

– Viszontlátásra – feleli Gianna a vendégnek szóló egyenmosollyal, és már megy is egy másik asztalhoz.

9.

Egészen felvidul, ahogy továbbmegy az utcán. Igazi étteremben evett! Bement, rendelt és fizetett a saját pénzéből! A nő, Gianna is egész normális volt. Persze szeretett volna eladni még neki valami drágább kaját… hát ő szívesen meg is vette volna, csak lenne rá pénze.

Ezen tűnődik, ahogy megy az utcán. Hogy milyen lenne, ha sok pénze lenne. Mondjuk ha most egyszer csak találna egy százast. Abból annyit ehetne ebben az étteremben, hogy kipukkad, és még mindig maradna pénze.

De hát nem talál százast. Öt centet egyszer igen, azt elteszi. Az emberek figyelmetlenek és nagyvonalúak, eldobálják az aprópénzt, vagy kiesik a kezükből, amikor fizetnek, és nem hajolnak le érte. Pedig volt már úgy, hogy öt- és tízcentesekkel fizetett ki másfél eurót, a pénztárosok igazából még örülnek is neki, mert van aprójuk és vissza tudnak adni.

Az utca egy nagy térnél ér véget. Megnézi a térképet megint: igen, ez a piazza del Popolo. De hisz ez fantasztikus… így biztosan tudja, hogy haza fog találni. Vagy hát akárhová eltalál így, hogy van térképe. Ezt máris kipróbálja. Megnézi a térképet: itt rögtön balra van egy vastag kék csík, az persze a Tevere, és egy sárga vonal megy át rajta, és az van kiírva, hogy ponte della Margherita. Megkeresi.

A tér végén két templom között ér véget az utca, elhalad a bal oldali előtt, nem sok figyelmet szentel neki. Látott már rengeteg templomot. Megy tovább, egy alacsony fal mellett. Azért itt is elég gazdag emberek élhetnek, a házak óriásiak és nagyon díszesek. Egy darabig ballag egy utcán, az is csuda forgalmas, mennyi embernek van kocsija, pedig az is milyen sokba kerülhet… és eléri a hidat. Lent pedig ott a folyó. Átsétál a hídon, aztán keres egy lejáratot a rakpartra, hogy egy kicsit megnedvesítse az arcát. Meleg van, bár kánikula még nincsen. Elindul itt lent a parton, jobbról magas fal, balról a vízpart némi gyér növényzettel, és egy ház. A vízen?! Pedig bizony ott. Már a túlsó partról és a hídról is megnézte. A túlparton is van ilyen vízre épült ház. Ez itt emeletes, rengeteg virágládájuk is van, és autó áll a parton.

Még megy egy darabot a rakparton, néha szembejön egy-egy biciklis, de aztán úgy gondolja, hogy többet is szeretne látni a városból, ha már idejött. A következő híd előtt fölmegy egy lépcsőn, és a csendes rakpart helyett máris egy forgalmas utcán van.

Hogy is van ez? A piazza del Popolónál jött át a hídon, az volt a ponte Regina Margherita. Aztán elfordult és jött a parton a következő hídig… akkor ez most melyik híd? Van egy ponte Pietro Nenni… és a másik irányban a ponte Cavor… Cavur… Ca-vo-ur. Micsoda név. Jó, de ez most melyik? Merre jött?

Átmegy egy zebrán, elindul a házak tövében. Talál egy ötcentest, fölveszi. Végül is mindegy, előbb-utóbb hazatalál. Elmegy egy templom előtt, aztán egy hatalmas, díszes, fehér palotához ér. Elbámul. Három emelet! Rengeteg szobor meg oszlop a falon… ezek nagyon gazdagok lehetnek, és nagy család, másként minek kellene nekik ekkora ház?

Valamivel később megint egy óriási palota előtt megy el, de az inkább olyan, mint… mint egy erőd. Itt biztos katonák vannak.

Továbbmegy, végig egy hatalmas téren, ahol nincsenek autók, de rengeteg a járókelő. Elér egy forgalmas utcához – itt is óriási paloták vannak, mennyi gazdag ember élhet ebben a városban! –, és követi a folyó mentén. Fölsétál egy rámpán az autók mellett, egy olyan keskeny járdán, amin alig fér el. A túloldalon tábla: Pier 21. Étterem. Hát ezzel nem lett okosabb. Viszont már látja elöl a következő hidat. Ki kell deríteni a nevét és megkeresni a térképen, hídból nincsen sok, és mindegyik csakis a folyón lehet.

Meg is van. A híd elején ott a tábla, nem is egy: ponte Vittorio Emanuele II. Szóval két hidat is elneveztek erről a két emberről? Miért éppen róluk? Hát ezt most nem fogja megtudni.

Hamar megtalálja a térképen a hidat, csak egészen más irányban kell keresni, mint amerre ő először próbálja. A híd után egy hosszú utca jön, corso Vittorio Emanuele II, ez logikus, és ha azt követi, akkor… akkor… de hiszen utána jön a piazza Venezia, ahol az a nagy fehér palota van, ott járt nemrég. Onnan már hazatalál.

Estére fáradtan, de elégedetten ballag be a lakótelepre. Csak az csökkenti az örömét, hogy Larsot nem találta meg. Ráadásul egyre inkább tisztában van vele, milyen óriási ez a város. Nem sok esélye van, hogy valaha rátalál.

10.

Egészen rákapott a városban császkálásra, régebben egyszer vagy kétszer ment el egy héten, de amióta Larsszal találkozott, mindennap. Ez sokkal jobb, mint a telepen lógni a gyerekekkel, ráadásul ott folyton lesni kell, hogy nem jönnek-e a nagyobb fiúk, akikkel nem annyira jó találkozni. Azt azért még mindig reméli, hogy megtalálja Larsot.

Reggel a szokásos út a boltba, megint ott találja a biztonságit, Ginót, köszönnek egymásnak, Gino valamit beszélgetni szeretne, de szerencsére ki tud térni, az egyik eladónő kérdez valamit Ginótól, ő meg azalatt belóg a polcsorok közé. Nem annyira jó az őrökkel komázni.

Hátramegy a péksüteményekhez… és egyszer csak…

Tíz euró?!

Nehéz lenne eltéveszteni, ahogy ott fekszik a földön. A boltíves felével fölfelé, egészen kisimulva. Rózsaszínes-barnás, mint mindegyik.

Leguggol hozzá, megnézi közelebbről. Azt nem nézi meg, hogy van-e valaki a közelben, tudja, hogy nincs. Gondolkodik. Most mit tegyen?

Aztán rájön. Hát persze. Az üzletben minden be van kamerázva. Fölveszi a tízest, és határozott léptekkel elindul a polcok mentén. Hát őt nem fogják csőbe húzni.

Az őrt a pénztárnál találja meg, mint általában. A pénztárosnővel dumál, amikor ő odalép és leteszi elé a pénzt az árukiadó tálcára. Gino lenéz, aztán őrá.

– Hát ez?

– Ott feküdt a földön – közli Amina, és nem is remeg a hangja, pedig fel van zaklatva.

– Hol?

– A péksüteményeknél – feleli Amina kicsit bizonytalanabbul.

Az őr a pénztárosnőre néz, az visszapillant rá és vállat von.

Gino sóhajt és odalép a monitorhoz. Előhúz egy kis billentyűzetet és nyomkodni kezdi. Vált a kép, a péksüteményeket mutatja.

– Itt?

– Igen.

Éppen egy férfi lép a képmezőbe, de most eltűnik, pár pillanatig senki sincsen ott, aztán Amina meglátja saját magát, amint hátrafelé berohan a képbe. Leguggol, aztán feláll és kihátrál. És most ott a bankjegy a földön.

– Valóban – dünnyögi Gino, a kép szalad tovább, egy bácsi jön a vegyiáruk felől hátrálva és távozik a hentesáruk felé, de a pénz változatlanul ott hever, nyilván nem vette észre. Aztán egy nő hátrál be, valamit ácsorog, kihátrál, és már nincs ott a tízes.

Gino állítgat valamit, a nő visszajön, most rendes irányban mozog, rendes sebességgel. A zsebébe nyúl és kiveszi a telefonját. A másik oldalán van az a zseb, nem ott, ahova a kamera lát, de Gino bólint.

– Aha, világos. Kirántotta a telefonnal.

– Kiment már, percekkel ezelőtt fizetett – mondja a pénztárosnő.

Gino fölkapja a tízest és kirohan. De csak a kijáratig. Ott megáll, körülnéz. Hosszan, figyelmesen nézi a környéket, keresi a nőt. Eltelik egy-két perc is, mire visszajön.

– Hát ez van. Nem rohangálhatok utána. Akkor se tehetném, ha nem itt hagy egy tízest, hanem meglovasít. Tessék.

Aminának nyújtja a pénzt, aki meghökkenve néz rá.

– Te találtad, tedd el. Mit csináljak vele? Nem vághatok zsebre bankjegyeket, mit mondok, ha jön egy ellenőrzés? Monica se teheti el, és a kasszában is annyinak kell lenni, amennyit a gép mutat.

– Tedd csak el – biztatja a pénztárosnő is, és Amina kicsit habozva, de elveszi.

Visszamegy, megveszi a zsömléjét meg a darab sajtját a saját pénzéből, a tízeshez nem nyúl. Maga sem tudná megmondani, miért. Gino barátságosan elköszön tőle, a pénztárosnő is. Kisétál, elindul az utcán.

Most van tíz eurója. Nem nagy összeg, tudja jól. Volt már ennyije nem is egyszer. De ez más. Ez nincs benne abban a számadásban, amit mindig csinál, hogy mennyi pénzük marad, miután megérkezett anya rokkantnyugdíja és kifizették a lakbért. Ez többletpénz, mint azok a pár centek, amiket néha talál az utcán. Csak ez több.

Egy darabig céltalanul ballag az utcán, egy téren kicsit megnedvesíti az arcát a szökőkútban. Egy kisfiú megbámulja közben. Rámosolyog. Visszamosolyog rá. Erre mosolyoghat, ez nem akar tőle semmit, mint a nagyfiúk. De az is van, a szökőkút másik oldalán, és éppen erre néz, de hát mindegy, egy csomó ember mászkál a téren, itt csak nem fog rámozdulni.

Téved, mert de, csak nem ez, hanem egy másik, pár perccel később. Szőke és lófejű.

– Helló – áll meg előtte. – Meleg van, mi?

Amina határozatlanul bólint. Végül is de.

– Meghívlak egy fagyira, jó?

Amina megrázza a fejét. Jól ismeri az ilyen meghívásokat. Ezek mindig várnak valamit cserébe a vacak fagyijukért vagy üdítőjükért.

– Na, ne kéresd már magad. Egy fagyi meg egy üccsi, a vendégem vagy.

Amina ismét nemet int, sarkon fordul és elindul. A srác azonban nem hagyja lerázni magát, utánaered, fölzárkózik mellé és szövegelni kezd.

– De morci vagy, hé! Csak barátságosan meg akartalak hívni, te meg hátat fordítasz? Ahonnan jöttél, ott ilyen az udvariasság? Azt látom, hogy érted, amit mondok, hát beszélni mennyit tudsz?

És ráteszi a kezét az ő bal vállára. Ráz egyet magán és meggyorsítja a lépteit. Éppen ekkor egy padhoz érnek, egy férfi meg egy nő ül rajta. A férfi egyszer csak megszólal hangosan.

– Figyelj, öcsi, úgy látom, a kislány nem kér a társaságodból.

A srác megáll, a pasasra néz. Amina továbbmegy, de a háta mögül még hallja a szavaikat:

– Mi köze ahhoz magának, fater?

– Az, hogy nem tetszik, ha ilyen kiscsajokkal szórakozol. Most rögtön, amíg finom vagyok, leülsz arra a másik padra és hangfogót raksz föl, különben én fölállok innen, és akkor baj lesz.

Amina befordul a sarkon, a srác válaszát már nem hallja. Jóleső érzés tölti el. A felnőttek között is vannak ilyen nyomulósak, de azért előfordult már máskor is, hogy felnőtt védte meg ilyen srácoktól. Egyszer még a Disznó is megvédte. Akkor is be volt szíva, de rákiabált Pepére, amikor fogdosni akarta. Pepe is visszaszájalt, de a Disznó megfenyegette a zsarukkal, akkor elkotródott.

Azért vannak rendes emberek is.

Egy helyen teherautó áll a járdán, hátuljával a kapu felé, árut rakodnak. Azaz nem, csak áll az autó. Elhalad közte és a kapu között, amikor valaki rákiált, hogy összerezzen.

– És én most mit csináljak?! – Vékony, alacsony nő, nem sokkal nagyobb őnála, a kapualjban áll, telefon van a kezében. Nem is őneki kiáltott, abba beszél. – Figyu, én nem rakodhatok, tilos és kész. Azt mondtátok, hogy itt lesznek Ginóék. Jó, addig várok, tovább nem!

Aztán már nem hallja, elnyomja a forgalom zaja, ahogy továbbhalad.

Erről eszébe jut a bolti biztonsági őr, azt is Ginónak hívják. Érdekes. Voltaképpen, ha jól meggondolja, egyszerűen zsebre vághatta volna azt a tízest. Jó, nem tarthatja magánál, de hát van egy öltöző, van neki civil ruhája, van pénztárcája. Oda kivihette volna, hát munkaidő után nem mászkálhat egy cent nélkül, tart magánál pénzt. Mit tudhatja akármi ellenőr, hogy ő mennyi pénzzel jött ma reggel munkába? És különben is. Ő még sosem látott itt ellenőrt. Majd pont itt fognak ellenőrizgetni, ebben az érdektelen lakótelepi boltocskában. Az őr is csak azért kell, mert egy ideje megszaporodtak a lopások, még az előző őr mondta, persze nem neki, valaki másnak, de ő is hallotta.